A fiatalon elhunyt Clastres az anarchista antropológia képviselője volt – ilyen értelemben valószínűleg úgy viszonyult Levi-Stausshoz, mint mondjuk Henry Rollins Stinghez. Mondjuk. Megközelítésének kulcspontja, hogy számára a primitív társadalmak leglényegibb tulajdonsága az „osztálytagozódás” teljes hiánya: vagyis ezek a srácok nem ismerik a nyugati értelemben vett hierarchiákat, vezetőik nem nyugati értelemben vett vezetők, inkább csak a törzs szószólói. Ebből következik, hogy a primitív társadalmak tulajdonképpen homogén közösségek, amelyek számunkra szinte felfoghatatlan egységként tekintenek magukra – a törzs egyik tagja sem rendelkezik több jogosítvánnyal, mint a másik, az egyén pedig sosem halmoz fel többletet (ami ugye a gazdasági egyenlőtlenségek alapja), vagy ha mégis, hát rögvest össze is jön a csipet-csapat, és egy ültő helyükben megeszik az egészet. Ez így nagyon jól hangzik, de még mielőtt valaki elkezdené pakolni a bőröndbe a szúnyogírtót meg a rövidgatyát, és lefoglalni a repjegyet Amazóniába, hallgassa meg a rossz hírt is.
Clastres szerint ugyanis a törzsön belüli hihetetlen homogenitást az tartja fenn, hogy ezek a társadalmak a permanens háború állapotában élnek. Saját magukat „emberként” határozzák meg (szinte az összes indián törzs önelnevezése „embert” jelent), a többieket pedig Idegenként, Másikként – vagyis olyan lényekként, akik veszélyt jelentenek rájuk. Természetesen ismerik a cserekereskedelem fogalmát, sőt szövetségi rendszereket is kötnek, de mindezt mintegy mellékesen teszik, akkor, ha a háború olyan kockázattal járna, amit már nem szívesen vállalnak. Ilyen értelemben a primitív társadalmak csak a közösségen belül ismerik a humánum fogalmát, a közösségen kívüliekkel szemben ez elképzelhetetlen számukra – az Idegentől való elkülönülésük által határozzák meg a saját identitásukat, és ha ezt az elkülönülést egy külső erő (mondjuk egy demokratikus állam) felszámolja, a törzs is elveszíti identitását, és felszívódik*. (Ahogy ez a legtöbb esetben valóban meg is történt.) Nem egy rousseau-i „nemes vadember”-kép ez, akadnak is, akik vitatják, de alapja az van – legalábbis én még nem olvastam olyan etnográfiai munkát, amiben nem ne lett volna leszögezve, hogy az a bennszülött, aki egy idegen törzs területére teszi a lábát, nem számíthat hosszú életre e földön. Mindenesetre Claustres meggyőző lendülettel, és nagy kedvvel bontja ki tételét, valamint a harcosok társadalmának ebből eredeztethető sokrétű, izgalmas szabályrendszerét. Nagy kár, hogy életműve tragikus módon lezáratlan maradt, olvastam volna még ezeket a fejtegetéseket egy darabig.
(És egy zárójel. Mert hogy amit most mondok, annak valahol igen kevés köze van a könyvhöz. Meg nem is kéne, hogy legyen. Jared Diamond A világ tegnapig c. könyvének alcímében felteszi az egymillió forintos kérdést: Mit tanulhatunk a régi társadalmaktól? Nos, van egy alternatív válasz: a permanens háborús pszichózis közösségépítő alkalmazását. A XX. századi államok, ha belső instabilitással kellett szembenézniük, rendszerint előrántották a Jolly Jokert: hitessük el az állampolgárokkal, hogy veszély fenyegeti őket, és erre válaszul a közösség majd felhatalmaz minket arra, hogy a védelmében kiszélesíthessük a saját [állami] jogosítványainkat. A veszély egynemű, egyvéleményű közösségé varázsolja őket, aminek a kormányzat lesz a felhatalmazott és felelős képviselője. Persze egy primitív társadalom méretéből fakadóan lehet ténylegesen homogén, de a modern kor társadalmai mára olyannyira széttagozódtak, hogy legfeljebb formailag és időlegesen mutathatnak egységet – a széttartó érdekek ereje, amint a veszélyre való hivatkozás már nem semlegesíti őket, újra szétfeszíti majd a törékeny egységfrontot. Amit most látunk, az tulajdonképpen nem más, mint egy kísérlet: vajon meddig lehet fenntartani mesterségesen egy vészhelyzetet, vagy annak puszta látszatát, hogy mögé bújtathassuk más problémákat? És halkan jegyzem meg: kísérlet, meddig mer elmenni egy állam annak érdekében, hogy alátámassza saját nélkülözhetetlenségét.)
* "A helyi csoportok szemében mindenki Idegen, aki Más: az idegen erősíti meg minden csoport önálló Mi-tudatként értelmezett identitását. Ennek fényében a hadiállapot éppen azért állandó, mert az Idegenekkel szemben csak ellenséges viszonyt lehet elképzelni, függetlenül attól, hogy ez az ellenségeskedés valóságos háborúba fordul-e. Nem a fegyveres konfliktus, a harc realitása a fontos, hanem a lehetőség állandósága, a közösségek számára nélkülözhetetlen különbözőséget megtartó állandó hadiállapot.
(…)
Egyszerűen szólva: az állandó hadiállapot meg a tényleges háború időnként a társadalmi változás megakadályozásának legfőbb eszközeként jelenik meg e társadalmakban."