Két Nobel-díjas tudós bejelenti egy párizsi luxusszálloda lakóinak, hogy a következő napokban egy kísérletben fognak részt venni. A történetet egy huszonéves fiú meséli el, aki nem olyan rég még Magyarország leggazdagabb embere volt. Most azonban nincstelenül fut a rendőrség elől. Épp abban a hotelben keres menedéket, ahol a furcsa emberkísérlet zajlik. A Vak majom, Fehér Boldizsár első regénye, letehetetlen olvasmány. Humoros kalandregény a felelősségvállalásról és az ember helyéről a világban.
A főszereplő a jóra való restség tökéletes megtestesülése. Legalábbis nem akar felnőni és felelősséget vállalni a tetteiért, csak sodródik az eseményekkel: valódi mai figura. Kerek a történet, a karakterek jól eltaláltak. A csapongó elbeszélő, a humor és az irónia engem nagyon szórakoztatott a feléig, aztán kicsit már fáradtam (ahogy Vonnegutnál is). Elsőnek remek, biztos fogok még olvasni a szerzőtől.
Csingiling. Ezzel igazából már mindent elmondtam, ám mivel olvastam a regényt és olyan magyarázatokkal kellett szembesülnöm, hogy azt hittem, meghalok, én is magyarázok egy leheletnyit* azoknak, akik nem ismerik Vonnegutot. Akik igen, azok kapjanak agybajt, mint én Mata Haritól és a hasonlóktól. A csingiling tekinthető egy nagyon szűkszavú Vonnegut-parafrázisnak is, kár, hogy intertextualitás. Vonneguti hatás alatt megírt Vonnegut-stílusú, könnyed zsánerirodalom a felnőtté válásról. Ennyi. Mélységek és magasságok nincsenek benne, ez csak annak függvényében hiány, hogy a szerző akart-e mélységet és magasságot. Ha nem, akkor jóvan. Nem rossz olvasmány, de én őszintén nem arra voltam kíváncsi, hogy a szerző mennyire lenne képes egy KV-fanfiction-t megírni (valószínűleg egészen jól), hanem arra, hogy mit mondana, ha Fehér Boldizsárként, Fehér Boldizsár hangján megírná a saját könyvét. Én kíváncsian várom.
*Kurt Vonnegut (1922-2007) amerikai regényíró és esszéista. Humanizmusa, társadalomkritikája és sajátos világú-hangulatú írásai a 20. század legnagyobbjai közé emelték. Több könyvét saját maga illusztrálta. Az ötös számú vágóhíd a legismertebb könyve. Pacifista. And so it goes.
Az első száz oldal vicces, fiatalos stílusú volt; míg a második száz túl sok klisével dolgozott, hálivúdi lett. Ettől függetlenül príma kis bemutatkozó lett.
Ha ezt a könyvet kiadják a Vonnegut-életműsorozatban, akkor 1.) minden magyarnak megmelegszik a szíve, hogy a mester írt egy regényt, amiben hazánkfiai is szerepelnek 2.) és egyik magyar se mondaná, hogy csak egy újabb bőrt akartak lehúzni a mesterről, mert ez egy fércmű. Nem állítom persze, hogy Fehér a legjobb vonnegutiádák egyikét írta meg – de hogy a legjobb Vonnegut-regény ez, amit magyar szerző valaha írt, az egészen biztos. Adott egy elbeszélő, akivel mindenféle történik: milliárdos lesz, majd körözött bűnöző, házas, majd házatlan, pszichológiai kísérlet alanyává válik, anyja megszökik egy görög jachttulajdonossal, apja kedvesen megbolondul, és fagylaltoskocsi-sofőrnek áll – igazából nem is érdemes részletezni. Mert a lényeg a hang, ahogy az egész megszólal: az a fanyar humor, a humanizmus, a kreatív csapongás, az időnként extrém történetfüzérekre széteső szöveg, ami azonban vitán felül tart valamiféle mondanivaló felé… szóval tisztára Vonnegut. De annyira Vonnegut, hogy én nem is tudok mást mondani, csak ezt ismételgetni: Vonnegut, Vonnegut, vonnegutvonnegut. Ami persze veszedelmes ítélet egy könyvről, mert a túlzott hasonlóság, ha szeretett szerzőnkkel is vonjuk, mindig egyszerre mutat rá egy könyv értékeire és korlátaira – de hát annyi baj legyen. Én alapvetően élveztem. Végtelenül meg vagyok lepve, hogy magyar író ilyet is tud írni, így is meg tud szólalni. Ez nekem új.
Azért kezdtem el olvasni ezt a könyvet mert nemrég megkapta a Margó Irodalmi Díjat. Vagy az történt, hogy én nem vagyok elég művelt, befogadó képességű vagy pedig ez nem lett egy jó könyv. Sem a könyv stílusa, sem pedig a történet nem volt igényemre. Sokszor pedig azt éreztem, hogy az író olyan tudást akar bele magyarázni a könyvbe aminek semmi köze ahhoz ( pl. Mitológiai szálak). Persze lehet csak egy stílust követett, ami számomra ismeretlen, de ettől még tudtam volna szeretni, ha a történet kicsit komolyabb lett volna...főleg a vége!
Egy hónapos késéssel, de mindenképp akartam írni erről a könyvről is (amit egyébként már másodjára olvastam, bár sokra nem emlékeztem belőle).
Tökéletesen bemutatja a nem tudom, nem láttam, nem olvastam mentalitást, és a felelősségvállalás fontosságát, a tetteink következményeinek súlyát. “A saját döntéseim végösszege vagyok.” Igazából ez az egy mondat tökéletesen összefoglalja a könyv üzenetét, de volt még jó pár rész, ami nagyon tetszett:
14.o. “Hogyan is lehetne elvárni valakitől, hogy önmaga találja meg az útját, amikor a világ már enélkül is elég bonyolult? (…) Ma már tudom, hogy ennél sokkal rosszabb is történhet valakivel. Velem meg is történt. Íme, útmutató a világ gonoszainak: hogyan lehet tönkretenni egy ember életét? A válasz: adj neki oda egyszerre mindent, amiért küzdhet.”
102.o. “Több ezer év alatt több ezer válasszal álltunk elő, és még most is gyártjuk őket, megállás nélkül. Mert szívesebben élünk egy irracionális világban, amelynek értelme és célja van, mint egy racionális világban, amelynek nincsen. És lényegében erről szól a kísérletünk - zárta le Hürlimann. - Tanúi lehetünk, ahogy magas társadalmi státuszú, racionális emberek megpróbálnak logikusan gondolkodni, és mégis a legképtelenebb hiedelmeket hozzák létre. Mert még a legképtelenebb magyarázat sem hangzik annyira abszurdnak, mint hogy az egész kísérlet tulajdonképpen nem is szól semmiről: senkinek nincs benne helye, szerepe, feladata.”
123.o. “- Az én hazám a Föld nevű bolygó. Ez a halványkék pötty a sötétségben - mondta.” (…) A tudósok azért készítették ezt a fényképet az űrszondával, hogy aki csak ránéz arra a halványkék pöttyre a sötétségben, ráébredjen, micsoda lázálom azt gondolni, hogy kiemelt helyünk lenne a világegyetemben.”
138.o. “Ki mondja meg nekem, hogy ezt vagy azt kell tennem? Mindenkinek joga van úgy élnie az életét, ahogy akarja, amíg együtt tud élni a következményeivel, mert mindenki csak saját magáért tartozik felelősséggel.”
160.o. “Feltartóztathatatlanul közeledett már az óra, amikor meg kellett tanulnom, micsoda ostobaság azt gondolni, hogy kitüntetett helyem lenne a világ rendjében. Vagy hogy bármi azért történne velem, hogy jobbra vagy rosszabbra forduljon a sorsom. Nem veszek részt semmilyen nagyszabású tervben. A saját döntéseim végösszege vagyok.”
162.o. ”A világon minden egyes pillanatban választanunk kell, és ez felelősséggel ruház fel bennünket. De egyedül a döntéseinkben mutatkozik meg, kik vagyunk. (…) Az egyetlen, amit mondhatok, ha tanácsra vágyik, hogy ne várjon állandóan másoktól útmutatást. Ha mégis igy tesz, akkor viszont jusson eszébe, hogy egyetlen ember, egyetlen csillagkép, egyetlen látnok kristálygömbje sem fogja magát felmenteni a következmények alól.”
191.o. “Nem reménykedem felmentő ítéletben. Azt se várom, hogy majd valahogy sikerül tisztáznom a nevemet. Azért fogom feladni magam, mert én akarok lenni az első Finkelmann, aki abbahagyja a másokra mutogatást.”
This entire review has been hidden because of spoilers.
Jó könyv volt, a metafora kifejezetten tetszett, viszont kissé kimondatlan maradt számomra maga a történet, befejezetlenül ért véget, ami lehet egy koncepció, de nekem személy szerint jobban tetszett volna, hogy kézzelfoghatóbb befejezéssel. Valamint nekem kissé túl nagy volt a hype körülötte, amihez pedig nem ért fel.