18 år gamle Gjøa dreg frå ein heim prega av skilsmisse for å jobbe ein sommarsesong på Fægrane, ei turisthytte øvst i ein fjelldal ein stad på nordvestlandet. I 29 år har Olaug og Gunnar Fægrane drive hytta, med Olaug som dominerer kvar minutiøse detalj med pragmatikk og varige mein av for omfattande arbeidsmengd og for trong økonomi, og Gunnar som gjer så lite som mogleg. Sonen deira, Ingebrigt, er komen heim for sommaren frå eit halvhjarta studentliv, og har svært lite lyst til å ta hand om drifta av turisthytta. Gjøa får etter kvart eit fortruleg forhold til Ingebrigt, og det blir eit haldepunkt for henne når ho merkar konsekvensane av den utageringa som frustrasjonen over familiesituasjonen heime har drive henne til.
Seg til inkjes er ei forteljing om å sitje fast og å ville vekk, om mødrer og søner, om vaffelsteiking og nattlege fisketurar, om opprør og eldgamle nabokonfliktar – og om å freiste å halde fram så godt ein kan, for ikkje å gjere seg til inkjes.
Lars Svisdal (f. 1985) er oppvaksen i Sunndal på Nordmøre.
Han er utdanna innan litteraturvitskap, engelsk og nordisk språk og litteratur, og har tidlegare vore med på å gi ut tidsskriftet Ir. Han bur no på Leikanger i Sogn og jobbar som lærar. Seg til inkjes er den første romanen hans.
Már eleve a helyszín: Észak-Norvégia. Ahol kilenc hónapig tél van, a többi háromban pedig simán csak szar idő. Ide a turista azért jár, hogy megborzongjon a természet nyers szépségei láttán, de titkon arra gondol, hogy szívás lehet itt élni. Terelgetni a birkát, és közben nézni, ahogy a halott tájban haldoklik a hagyományos gazdálkodás - bár szerintem soha nem is virult ilyen szegényes táptalajon.
És akkor ezzel rímelnek a szereplők. Svisdal három diszfunkcionális szülő-gyerek kapcsolatot mixel össze regénnyé. Gjøa megszökött otthonról, mert nem tudja kezelni (sőt: megfogalmazni se nagyon) az anyja iránt érzett haragot. Ingebrigt alkohollal kezeli szülei hidegségét és elviselhetetlen elvárásait, és csak azt tudja, mit nem akar, de azt nem, hogy mit igen. És a szomszéd kissrác, Knut, akinek identitását fokozatosan eltorzítja a szeretet nélküli anya toxikus jelenléte.
Szerintem nem rossz szöveg. De talán lehetett volna jobb is. Értem, Svisdal miért választja azt az utat, hogy egyes fejezetekben a különböző szereplőket monologizáltatja - ezzel ugyanis azokat a gondolatokat is ki tudja mondani velük, amelyek egy sima E/3-ban szükségképp rejtve maradnának. De nem vagyok benne biztos, hogy ezzel nem veszít többet, mint amit nyer. Ugyanis ettől valahogy széttart a szöveg, helyenként körülményessé válik, sok olyan elem jelenik meg, amit elég lett volna sejtetni, vagy amit az olvasó amúgy is tudni vélt. Pedig pont az E/3-as fejezetek remek, szikár, vészjósló prózát ígérnek, ami a skandináv minimalizmus javához közelít. Ezt a vonalat követve példás feszültségű kamaradrámát lehetett volna rittyenteni ezekből az emberi kapcsolatokból, így viszont enyhén szétcsúszni érzem a konstrukciót. De azért merném jónak nevezni, sőt: helyenként parádésnak. Csak egyszerűbb vonalvezetéssel még jobb lett volna.
szép lassan sorra kerülnek a margó könyvek, amiket mindig nagyon lelkesen megveszek, hogy aztán hónapokig álljanak olvasás nélkül a könyvespolcomon. Svindal regénye miatt például azért lelkesedtem, mert egy alternatív valóságban én is egy ilyen elhagyatott észak norvég vidéken élek, és nem tudom feldolgozni az érzelmeim, szóval volt egy olyan megérzésem, hogy a semmirekellők be fog ütni. És így is lett, nagyon jól hozta a szokásos skandináv szenvedést diszfunkcionális családokkal és generációs különbségekkel. Maga a szöveg minősége nem volt egyenletes a történet folyamán, de néhány erősebb monológ jól kompenzált a kicsit gyengébb/unalmasabb részekért. Érzésre a margó nagyjából stefansson olvasóit célozhatta ezzel a választással, és szerintem működik is ez a történet ilyen szempontból.
Forfatteren bytter mellom første- og tredjepersonsforteller på en snedig måte, og det funker godt! I noen partier blir handlingen litt langsom, og jeg stiller meg spørsmålet om romanen burde vært kortet ned. Det hele samles greit sammen til slutt, og fortellingen tar seg godt ut i den nynorske språkdrakten.
Dette er ei bok eg må lese om att, heldigvis er det ei bok eg også har lyst å lese om att.
Litt som korleis Faulkner skreiv, krinsar romanen desse figurane og viser dei frå mange vinklar, men kjem aldri for nære, så djup uro får komme til overflata liksom av seg sjølv. Når ein då les boka for andre gong, går eg utifrå, vil denne uroa allereie ligge der, og ein kan slå seg i panna over at ein ikkje såg det første gongen. Det er kanskje den beste typen bok, i grunn.