Ideálisnak tűnő norvég család majdnem ideális római nyaralását váratlan esemény szemeteli össze: a nagyszülők bejelentik, hogy el fognak válni. Kifordul erre a fésűskagylós spagetti a gyermekek szájából - hát milyen dolog ez? Hetvenévesen akarnak új életet kezdeni? Akkor, amikor az egyetlen legális nagyszülői cél az kéne legyen, hogy elégedetten szemlélik az unokák cseperedését? Most komolyan, miért nem tudnak békén elmúlni, mint minden nagyszülő?
Családi kamaradráma arról, hogy egy stabilnak hitt minta megkérdőjeleződése milyen válságokhoz vezet. Flatland a három felnőtt gyermek (1 db gyakorló anya, 1 db nem-anya, aki viszont anya akar lenni, ill. 1 db mamakedvence fiú) nézőpontjából interpretálja az eseményeket - az a tény, hogy a szülők nem kapnak szót, fontos jelentéssel bír. Mert igazából nem is az az érdekes, a nagyszülők mit éreznek. Az a benyomásunk, ez gyermekeiket is korlátozottan foglalkoztatja. Leragadnak annál, ahogy a válás az ő életükre hat - megrengeti a biztosnak hitt alapokat, azt a gondolatot, hogy apa és anya egyetlen egység, egyfajta társas identitás autonóm vágyak nélkül. A szülői szempontok megjelenítésének hiánya azonban hordoz még egy üzenetet: nem az a lényeg, meg tudjuk-e érteni a váláshoz vezető okokat. A lényeg az, hogy el tudjuk-e fogadni a döntést.
Elképzelhető, hogy ezt a regényt egyesek az "irigylem a problémáitokat" lanyha érzetével olvassák majd. Mert milyen jó is az, egyeseknek nem azzal kell foglalkozni, hogy kétszer annyiba kerül a tészta, vagy megszaladt a törlesztőrészlet, hanem pöröghetnek azon, ahogy az ősök életvégi válsága saját életközepi válságukká alakul. De pont ez lenne a cél, nem? Hogy ne kelljen leragadni azoknál a problémáknál, amelyek a Maslow-piramis alsó részébe zárnak minket. Hogy legyen kapacitásunk az emberibb ügyekre: a kapcsolatainkra. Flatland szereplői nem tökéletesek: hibáznak, butaságokat csinálnak - de mégis, van erejük reflektálni saját döntéseikre, képesek változtatni magukon. Ezért lehetséges, hogy az életükre ható személyközi konfliktusok nem tragédiákká fejlődnek, hanem "csak" válságokká. Mert a válság egyben lehetőség is a változásra. Olyasmi, amiből tanulni lehet.