A miniszterelnök élete és halála - Teleki Pál

by Balazs Albonczy

Teleki Pál a két háború közötti időszak miniszterelnökei közül talán a legélénkebben van jelen a társadalmi emlékezetben. Tudós, főcserkész, a revízió ideológusa, aki rendre feltűnik az 1938 és 1940 közötti területvisszacsatolások fotóin. Rejtélyesnek tűnő halála szintén sokak képzeletét mozgatja, nemkülönben a zsidók jogfosztásában játszott szerepe. Ez az életrajz arra vállalkozik, hogy ennek az ellentmondásos életpályának az egyes állomásait vázolja fel, az erdélyi magyar arisztokrata és a dúsgazdag görög polgárlány egyetlen gyermekeként eltöltött gyerekkortól kezdve a földrajzi kutatásokon, a fajhigiénián, a turanizmuson át az autók iránti bolonduláson keresztül az egyetemi tanárságig, az első, majd a második miniszterelnökségig, és választ igyekezzen adni a halált övező kérdésekre. Teleki életének hatvankétévében benne van a huszadik század első felének csaknem összes magyar politikai és társadalmi, tudományos problémája, amelyeket ez az érzékeny, sőt túlérzékeny egyéniség így vagy úgy érintett élete folyamán. Ez a pálya nemcsak az erdélyi arisztokratáé, hanem az ellenforradalom, Trianon és a világháborúk rajza is egyúttal: egy darab Magyarországé a 20. század első felében

317 pages, Hardcover

First published May 15, 2007

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Teleki a magyar történelem egyik legérdekesebb miniszterelnöke, és egyben az „állítsunk-e neki köztéri szobrot?” című népnemzeti játék állandó szereplője. Már csak a ’41-es jugoszláviai bevonulásra reflektáló öngyilkossága, illetve hátrahagyott kultikus búcsúlevele* is kiváló alap a mítoszteremtéshez, és mellesleg azóta is táptalaja a vadabbnál vadabb merénylet-konteóknak**. Mintha a levélből egy olyan karakán politikus rajzolódna ki, aki képtelen elviselni a becsületen esett csorbát, és ez – figyelembe véve, hogy a „becsület” és a „politika” kifejezések a XXI. századra milyen távol kerültek egymástól – kifejezetten üdítően hat. Ez pedig némiképp eltakarja, hogy maga a jugoszláviai bevonulás bizony nem kis részben Teleki felelőssége volt, hisz addig ő vetett mindent alá annak, hogy a németek segítségével újabb és újabb területi revíziókat harcoljon ki – Horthy csak ugyanezt az elvet alkalmazta következetesen a déli szomszéd ellen is. (Ezzel a felelősséggel maga Teleki is tisztában lehetett, erre is utalhat az ominózus levélben a „Bűnös vagyok” kitétel.)

Ablonczy szokásos ablonczys (közérthető, szakszerű, elemeiben fanyar humort tartalmazó) kötetéből egy olyan úriember rajzolódik ki, akit akár még szimpatikusnak is nevezhetnénk. Nemzetközileg elismert földrajztudós, jó tanárember, a cserkészek magyarországi védőszentje, aki ugyan hajlik a depresszióra, és a hivatalos útnál többre értékeli a személyes kapcsolatokat (ezt bizony nevezhetjük bátran nepotizmusnak is), de tagadhatatlanul szívén viseli az ország sorsát. Vannak elvei, na. Ilyen világ ez. Ahol már annak is örülni kell, ha a politikusnak elvei vannak. Olyanok, amilyenek. Csak hát ennek az aranyos bácsinak van egy tikkje: antiszemita. Nem az a fajta antiszemita, aki bedobja téglával a zsinagóga ablakát (mi több: a tégladobálóktól jellemzően el szokta határolni magát), inkább olyasféle, amit szépelgőn „úri antiszemitának” nevezünk. Ez az aranyos bácsi a legnagyobb zászlóvivője a zsidótörvény-tervezeteknek, kézzel-lábbal hadakozik mindenki ellen, aki enyhítené őket. Számára ez a biológiai (faji alapú) antiszemitizmus volt az eszköz, amivel a magyar elit felemelhető, mert kiküszöböli a versenyt, amiben szerinte – úgy látszik – a magyarok vereségre vannak ítélve***. Hogy mennyiben felelős Teleki a holokausztért, arról persze lehet vitatkozni – de ha a népirtást egy végpontnak tekintjük, akkor az odafelé vezető úton a zsidótörvények igenis lépcsőfokok, és ezeket a lépcsőfokokat elsősorban ő ácsolta. Nem német nyomásra, hanem saját meggyőződésből. Aztán persze lehet, hogy közben Teleki maga a lehető legvehemensebben ellenezte volna magukat a tömeggyilkosságokat. Lehet. De ezt, ahogy Ablonczy minden történészi szavahihetőségét latba vetve megfogalmazza, „nem tudhatjuk”. A lényeg, hogy a zsidóság kirekesztésében igenis kulcsszerepet vállalt, és tragikus öngyilkossága ezen igazából nem változtat. Szóval én személy szerint nem állítanék neki szobrot. Úgysem férne el nálunk a kertben a Nabokov-szobor miatt.

* "Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok.
Teleki Pál"
** Azt figyeltem meg, hogy ha egy híres magyar öngyilkosságot követ el vagy szimplán balesetet szenved, akkor valamiért mindig felbukkannak az azzal kapcsolatos feltevések, hogy bizony őt megölték. Talán mert olyan nehéz elviselni, hogy fatális véletlenek esetleg a kudarcok miatti depresszió vagy a bűntudat lehet egy ilyen esemény oka – annál sokkal szórakoztatóbb egy nemzetközi összeesküvés, ami Magyarország végromlására tör.
*** Mondjuk, ha valaki szerint egy versenyben korlátozó törvények nélkül a magyarok esélytelenek a zsidókkal szemben, az valójában eléggé kevésre tartja a saját népét, nem? És az se semmi, hogy amikor Trianon miatt Teleki az etnikai térképeket állította össze, akkor az izraelitákat a magyarokhoz számolta, mert az ugye így volt praktikus. Aztán meg később hirtelen rájött, hogy annyira mégsem magyarok.

[Marcin · Rating 3 out of 5]

A lengyel olvasó számára Teleki életrajza felébreszti propagandaképét Lengyelország és a lengyelek barátjaként. Ablonczy bizonyítja, hogy mind a 1920-as lengyel-bolsevik háború alatt a lengyeleknek nyújtott magyar segítség, mind a náci csapatok 1939 szeptemberében a magyarországi területeken való átadásának megtagadása teljesen más alapot jelentett, mint az örök lengyel-magyar barátság ápolásának vágya. Ebből a szempontból ez a könyv fontos lépés Teleki imázsemberként alkotott képének demotologizálása felé, aki nem akarja elrontani a testvéri lengyel nemzettel fennálló kapcsolatát. Teleki példája azt is bizonyítja, hogy a tudomány soha nem járhat a politikával. Vagy tudós vagy, vagy politikus. A politikát csend, félig igazság, torzítás uralja, ami nem igaz abban az esetben, ha alaposan meg akarja tenni a tudományt. Teleki földrajzosként a Nagy-Magyarország földjén élő zsidókat magyarokként ismerte el. Mindez az angolok és a franciák meggyőzésére a magyarok numerikus fölényéről még azokon a területeken is, ahol nem voltak többségük. Ez azonban nem akadályozta meg a további zsidóellenes törvények kezdeményezésében. A hatalomra való belépéskor a zsidókat, akik valaha olyan lelkesen számoltak magyarul, mint osztály idegen elemet, az egészséges magyar test beteg szöveteként kezelték, amelyet levágni kell.

Ablonczy könyvében alapvetően nem értékeli Telki cselekedeteit, az olvasó számára hagyva. Kevés esetben tér el ettől a szabálytól. Az egyik erős ellenállást vált fel. Ablonczy azt írja, hogy a későbbi zsidóellenes törvények elfogadásával a Teleki nem tudta megjósolni a holokausztot. Ugyanebben a fejezetben megemlíti Telki egy olasz diplomatával folytatott beszélgetését, amelynek során Teleki megemlíti a Dachauban található koncentrációs táborot. Miniszterelnökként valóban nem tudta-e a koncentrációs táborokat? És ki van a náci Németország táborában? Hiszünk abban, hogy a magyar hírszerzés nem kapott ilyen információkat előre? Ebben a tekintetben úgy tűnik, hogy a Teleki túl könnyen kapja megváltást ...

[Tamás Szajkó · Rating 3 out of 5]

Soha nem mozgatott meg igazán Teleki alakja, de ha már az ajándékba szánt könyv a szükségesnél több időt töltött nálam karácsony előtt, csak lecsaptam a lehetőségre. Nos, így a könyv végére érve sem lettem Teleki-rajongó, ami persze nagyrészt annak köszönhető, hogy az író korántsem bánik kesztyűs kézzel a miniszterelnök alakjával, ami persze az életutat áttekintve nem olyan meglepő: az arisztokrata gőghöz és az antiszemitizmushoz valójában meglepően kevés elismerése méltó tett társul - talán pont a halálán kívül.

Úgy érzem, hogy pont ennek a hiányérzetnek köszönhető, hogy a könyv sem tudott igazán megfogni: a II. világháborút megelőző életpálya (a könyv 75%-a) igazából bődületes unalmas, és semmit nem mondó nevek, szervezetek és eszmék megállíthatatlan sorát kapjuk. (Jóindulatúan nem is mondok semmit az első pár fejezetről, ahol kb. az érettségi bizonyítvány egyes sorait is megtárgyaljuk.) A világháború évei azonban sokat kárpótolnak, egészen érdekes ezt a történelmileg lehetetlen időszakot Teleki sajátságos szemszögéből végigkövetni - más kérdés, hogy mély belátást Teleki nézőpontjába nem is kapunk, az életpályát pedig - egyébként szándékosan - semmilyen utólagos értékelés, összegzés nem zárja le.