Bodor Ádám talán nem is regényeket és novellákat ír, hanem történeteket, amelyek időnként, mint a sebes patakok, széles medrű folyóvá állnak össze, máskor pedig a deltatorkolathoz hasonlóan apróbb szigetek, mederrészek, rejtélyes alakzatok alakulnak ki a folyam körül. A Sehol hét elbeszélése, abszurd balladája ilyen delta-történetek füzére. Újabb variációk végnapokra. Hol van ez a Sehol? Valahol a közvetett közelünkben, a vaktérképek szélén, kollektív tudattalanunk mélyén. A Dvug folyó mocsaras partján, a pitvarszki réten, a Hlinka-tetőn, a maglaviti fegyházban vagy éppen a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordinán. Merthogy a többi hely is létezik: megismerjük természeti sajátosságaikat, legerősebb törvényeiket. Temetések és találkozások, árulások és menekülések, háromszögek és mindenféle bonyodalmak. Atombomba az éjszakában. Bodor Ádámnak a kései Beckettet idéző elbeszélései csavarokban és fordulatokban gazdag történetek, elképesztő nyitásokkal és a legváratlanabb végjátékokkal a véletlenek erejéről.
The author of ten volumes of fiction since 1969, Ádám Bodor is an award-winning, Transylvanian-born Hungarian writer.
Ádám Bodor, born on July 22, 1936, in Cluj-Napoca, in the Transylvania region (then part of Romania), is one of the most recognized contemporary Hungarian writers. He grew up in an environment marked by the ethnic and political tensions of the time, as Transylvania had a significant Hungarian population but was part of Romania after the Treaty of Trianon in 1920. In his youth, he was arrested and imprisoned by the communist authorities due to his subversive activities against the regime, an experience that significantly influenced his later literary work.
Bodor is known for his novels and short stories that explore themes such as political oppression, human isolation, and moral decay in fictional settings, clearly inspired by the bleak landscapes of totalitarian states. His literary style is characterized by precise and cold prose, where dialogue and silence are crucial in conveying the characters' sense of alienation. Among his most notable works is he Sinistra Zone (Az érsek látogatása), considered one of his most important novels, where he creates a closed, isolated, and authoritarian world, reflecting the communist regimes of Eastern Europe.
Throughout his career, Bodor has received numerous literary awards both in Hungary and internationally, establishing himself as a key figure in Central European literature. Although his work is somber and deeply critical of social structures, it also reveals a philosophical and existential dimension that transcends the immediate political context, achieving a universal resonance.
Első Bodorom. …vagy tán mondhatom, (Bodrom) (?!) Alapvető tartozékai a következők: Leginkább elképzelt határövezetek, komfort nélkül való territóriumok. Katonák (ha lehet határőrök), halottkémek, mészégetők és sitten lévő, vagy a jövőben sittre kerülő embertársaink, akik lelki rútak és gonoszok, vagy éppen áldozatnak való törmelék. Van itt még halál és fájdalom bőviben, no meg nyomokban valamicske egészséges emberi érzület. …hát valahogy így.
Ha nem is az életmű legerősebb darabjai ezek a novellák a hosszú hallgatás után, arra azért éppen megfelelnek, hogy erős vágyakozás gyúljék bohó keblemben ama bizonyos Sinistra körzete után.
Amúgy pedig a következőket olvastam a kötetben: A Matterhorn mormotái Érdekes illeszték a múltra nyíló levéltárak és e kedves kis, félénk rágcsálók között. Spináth Joliról és a Szűz Macska kétes hitelű vargabéleséről olvasva, vajon miért motoszkál bennem az érzés, mintha a „Csernabandi” korosabb, tán valamelyest letisztultabb stílusú, végtelenül bölcs, de töretlen ifjonti hévvel nyűgöző történetmondó alteregója mesélne nekem? Bizonyára csak a csalfa képzelet játszik velem. De jól teszi!
Paraszkíva …azaz Piroska. Fura hangulatú, keserű (szomorú)játék, vendégségben a halálnál. Végig kerestem a megfelelő kifejezést a bennem motoszkáló, taszító érzésre. Varga Zsoltnál találtam meg: érzéketlenség. Ez lehet az a különleges „bodori” írásmód? Kiderül…
Hekk Randevú a halállal (1. felv., 2. szín), új szereplőkkel, más környezetben. Mégis minden ugyanaz marad, de ha lehet, akkor még inkább illik ide egyik kedvenc közhelyem, miszerint „mindig van lejjebb” (persze a lehető legjobb értelemben).
Leordina Lám csak, egy novella, amely nyomokban valami szerelem-féleséget tartalmaz, de nagyon kell ám figyelni, hogy felleljük az utalásokat. Azonban megnyugtathatok minden érdeklődőt, hogy romantikának itt aztán nyoma sincs.
Pitvarszk „Whiskey Staropramennel! Kemény team, halálbrigád (…)” Ehhez még a farkasordító hideg… Vigasztalan fagyott világ, még a tö..dről is jégcsapok lógnak. S ha ez mind nem lenne elég, hát bekacsint Marlenka csábos szelleme és Betty, a maga kőkemény hús-vér valójában. Különös világ ez. Taszít, de nem hagy érintetlenül. De, vajon tudod-e merre van Pitvarszk?
Milu Kényelmes, idilli viszonyok egy világvégi börtönkonyhán. Aztán egyszer csak a cél nélküli, értelmetlen gonoszság legmélyebb bugyrai, maga a mindent elborító szépségvakság. A kötet legkeményebb, legocsmányabb és egyben legszebb darabja.
Rebi Gombafelhő, radioaktív esők az elkóborolt kecskék fölött. Tulajdonképpen teljesen lekerekített mese egy képzelt világ értelmetlen pusztulásának első felvonásáról, de számomra mégis túl rövid, túl foghíjas. Meg akarom ismerni Rebit.
Szóval fanyalogjanak a Bodorban jártasak, nekem inkább kedvet csinált. Az Óhazában mindez közel 4 és fél szépséges csillagot érne, itt nagyvonalúbb az ítészet gyakorlata, ezért csak 4 csillagig jutunk.
Bodor prózája egy egészen külön, és különleges világ. Nagyon meredek dolgok történnek meg a maguk tökéletes prózaiságában, és valahogy mégsem pattint le, nem késztet távolságtartásra ez a rengetek hétköznapias határhelyzet és gyarlóan emberi embertelenkedés. (Faludyra emlékeztet, amikor valahol Észak-Afrika felé emberkereskedők alkudoznak vele vagy róla, és mikor kiderül hogy író, megijednek hogy őket is megírja az utókornak - persze hogy megírlak, mondja nekik az író, de mégsem fognak gyűlölni titeket. Na ez!) Ez a világ kemény, férfias (nem feministáknak való vidék, sem buziknak, sem bárkinek tulképp) és túlélésre megy ki minden. Az elbeszélések reflektálnak: távolságtartásról is esik itt szó, biblikus utalások is vannak, kicsit ellenpontozzák a sok etikai-morális kudarcot, visszásságot. Peremvidékeken járkálunk, "Sehol" bizony, már-már otthonosan.
...Milyenek is ezek a novellák? Titokzatosak, költőiek, mégis földhözragadtan reálisak. Összetéveszthetetlen hangúak, többnyire már az első mondatok után fel lehet ismerni a szerzőt: megszólal egy korlátozott kompetenciájú narrátor, egy szereplő, aki értelmileg és/vagy érzelmileg-erkölcsileg korlátozott. Mesél, többnyire szörnyű dolgokról, faarccal, érzéketlenül, aztán a történet, a mese váratlanul elkanyarodik valami más irányba, amiről nem tudhatjuk, hogy van-e bármi funkciója, aztán meg a végén úgy szállunk ki a történetből, hogy a végkifejlet minden drámaisága ellenére teljesen hétköznapi. Gyönyörű tájak, fantasztikus nevek, ridegség és tragédia – ezek a bodori jellegzetességek most is itt vannak, ismerősek és megunhatatlanok, én legalábbis így érzem. https://vargarockzsolt.blog.hu/2019/1...
Az egész kötetet belengi egy kissé nyomasztó, baljós hangulat. A legtöbb novellában már az első néhány mondat után nyilvánvaló, hogy a happy end ismételten elmarad. Nyers valósag, ridegség, hidegség, lecsupaszított környezet és karakterek,érzelmi sivárság és halál borzongató elegye ez.
Hemingway-hősök egy Beckett-drámában. Ordát esznek a zsírpapírból fenn a havason, távolba néznek, erkölcseik kő-erkölcsök, mert „az évek során átszállt rájuk is a kövek természete”. Aztán történik valami, valami nagyon különös, amitől kénytelenek visszacsomagolni az ordát. Letakarják egy olajos ronggyal – nehogy elvigye valami mókusszerű állat –, elintézik azt a különös dolgot, majd visszaülnek, és zörög tovább a kezükben a zsírpapír. Különben meg semmi sem változott.
(Mihez viszonyítsunk, ugye, ez gyakori értékelői kérdés. Ahhoz, amit a szerző eddig írt, vagy az ún. „nagy magyar átlaghoz”. Mert alighanem nem ezek a bodori életmű csúcsai. Viszont a magyar novellisztika egynémely csúcsát éppen Bodor írta meg, és ezek a szövegek, ha nem is sikerültek olyan óriásira, de azért tekintélyes kis hegyecskeként meredeznek a honi elbeszélések között. Ingadozom. Az bizonyos, hogy ami egyes erdélyi szerzőknél patetikus és fenséges, az Bodor csodálatos tollán üres, szótlan, lelakott és vészjósló. Olyan atmoszférát képes teremteni, amiben a málló vakolatok, a rozsdás vasak mágiával telnek meg. Sokat köszönhet neki a magyar próza. Ami egy közhely, de nem véletlen vált azzá.)
Ezt a konyvet ugyanazert szeretem, mint a Sinistra körzetet, vagy A püspök érkezése címut. Bodor szereploi, es felig kitalalt vilaga sotet tonusuak, sosem vidamak, es megis (vagy inkabb, ettol?) nagyon eltalaltak.
A szereplok nevei egyenesen zsenialisak: a ket iker, Kován es Bulbuk, Hekk, Pleska, Stejnpilc doktor, Nauszbamm Árpi. Nagyon sok oka van, miert nem tudnek regenyt vagy akar jo novellat irni, de az egyik megakadasom biztos a nevekkel lenne, Bodor meg csak ugy szorja oket.
"Reggelre aztan ujra beborult, es szemerkelni kezdett az eso, hallatszott, ahogy percegve roskad a ho. Miutan allva megettuk a kasat a nyari konyhaban, Bulbuk szolt, hogy fogjak be a szan ele. Kezukre felhuztak a belelt egetokesztyuket, mint amikor a kovel tomik a kemenceket, de azzal mennek akkor is, amikor a ligetbol fat kell hozni."
Árulás. Erőltetett. Összecsapott. Minden tiszteletem Bodor Ádámé, pláne a közös múlt miatt, de ezt a kötetet nem tudtam befogadni. Vagy talán inkább elfogadni. Végig az volt az érzésem, hogy valaki, mondjuk a jószándékú kiadó ostorral hajtja szegény írót, hogy na most aztán tegyen már le valamit az asztalra. És miután ír, még bele is piszkálnak, mondjuk olyan ürüggyel, hogy ez most nem elég könnyed/hétköznapi/ezt ma így mondják. Tele van a kötet olyan szótársításokkal, melyeket nem tudok megmagyarázni magamnak. Tényleg Bodor írta volna? Lecserélték a szókészletét, és már csak keresztneveket gyűjteni jár Leordinába? Vagy egy túlbuzgó szerkesztő csempészte bele a tájidegen kifejezéseket? Haragszom magamra, de ezt most nem tudtam befogadni. Pedig próbáltam.
Valamennyi történetből az "első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt." Imádom, ahogy minden mondatában tél van, még akkor is, ha nyár. Az első novellának/történetnek (A Matterhorn mormotái) a fűzérbe emelésére ugyanakkor nem találok túl sok magyarázatot, ahogy a borítót sem értem: annak még annyi köze sincs a Sehol világához, mint a felpanaszolt darabnak.
Egyszerre volt átlagos szépirodalom és nem szokványos novellagyűjtemény. Egyszerre éreztem a történeteket kitalált világban játszódónak és valósághoz közelinek. Ezt az érzést feltehetőleg a szereplők és helységnevek furcsa nevei okozták – mintha magyar lenne, de mégsem teljesen az. Mintha a helyszíneket is ismerném, de mégsem. Hasonlóan érezhette magát Jake Chambers a második elhívatása előtt.
Érdekes témákat dolgoznak fel a novellák, gyakorlatilag mindegyik másról szól, a hajvágástól az atombombáig minden van. Persze a történetek nem elég hosszúak ahhoz, hogy ezeket megfelelően lehessen kifejteni, a többségük lehetett volna egy kicsit hosszabb.
A legjobban talán a két utolsó tetszett, a Milu és a Rebi. Ugyan mindkettő azok közé tartozik, amelyekhez jó lett volna még pár oldal, egy kis magyarázat a történtekre, vagy némi háttérinfo, de ezek nélkül is élvezetesek voltak.
Nem volt rossz a Paraszkíva és a Pitvarszk sem; ezeknek kifejezetten jól állt, hogy a háttér homályban maradt.
A Matterhorn mormotáival viszont nem tudtam mit kezdeni, az egyáltalán nem állt össze, mintha nem a címről szólt volna.
A Hekket és a Leordinát pedig akkor élveztem volna jobban, ha egy kicsit rövidebbek; ezekben kifejezetten idegesítettek a szereplők.
Keresem a szavakat, hogy leírjam, összességében milyen élmény volt, de nem igazán találok megfelelőt. Talán a maradandó áll a legközelebb hozzá.