Az irodalom visszavág

by Pál Nényei

Juhú, de jó, Író úr! Ezek szerint abbahagyta végre a lustálkodást és megírta a harmadik kötetet?
Nem lustálkodtam, hanem válságban voltam! Meg aztán a jó munkához idő kell. Vastag lett az új kötet, és nagy ívet ölel fel. És az Apokalipszis itt még csak a kezdet! Csak azután születik újjá a költészet, szökken szárba a keresztény és a lovagi líra – közben beütnek a rímek, és már jő is Mária siralma ómagyarul, a halhatatlan Walther von der Vogelweide, a csavargó Villon, a verekedős Balassi és a kiismerhetetlen Shakespeare.
Mármint – akkor most mit jegyzeteljek le? Mi lesz a lényeg ebben a könyvben?
Például az, hogy az irodalom nem használati tárgy, nem kulcslyuk a szerző hálószobájába, hogy a művészet nem kinyilatkoztatás, ítélkezés vagy megoldás a…
Ez mind nem, de akkor mi igen? Mi az irodalom?
Ha megmondanám, lehet, hogy az a mondás már maga lenne az Irodalom. Úgyhogy inkább gyertek, menjünk a Hit Fényétől az Ész Világosságáig.

584 pages, Paperback

Published January 1, 2018

Reviews

[D. Dorka]

Továbbra is tartom, hogy ez egy hiánypótló sorozat. Értem én, hogy nem jön be mindenkinek Nényei stílusa, mert túlírtnak, jópofiskodónak találja; meg biztos lehet nagyítóval vagy anélkül hibákat keresgetni, mert hát mind emberek vagyunk. De egy nagyon fontos dolgot megtesz, ami elvileg nem profilja egy irodalomtörténetet népszerűsítő kötetnek: gondolkodni tanít, folyamatában látni a világot, néhol legalább a humán tudományterületeket egyesítve (a természettudomány már igazán nem férne bele, így is féltégla). És nem kell vele egyetérteni, tényleg, mert nem az a lényeg, egy percre sem. És ezt maga az író is így tartja. Ő a saját gondolatait írja le. Én pedig szívesen járkálok Nényeifejében, elég jó helynek tűnik.

Ezt a kötetet is telepostiteztem. Akár ismeret, akár egy szép gondolat vagy ezek lineáris kombinációja is lehet a különböző színű, de nem annyira jelentéssel bíró ragacsok mellett. És persze rengeteget mosolyogtam/nevettem olvasás közben, nem utolsó sorban a szerintem nagyon eltalált popkulturális párhuzamoknál. Eleve ez az egyik kedvencem Nényeiben, hogy még ha félig-meddig egyet is ért azzal, hogy lehet minőségbeli különbségeket tenni, nem zárkózik el a popkulturális, gyakran irodalmi szempontból gyengébb művek elől (nemcsak az irodalomra nézve), tartozzon az akármelyik korhoz. Egyúttal folyamatosan összeköti a múltat a jelennel, mert bár a középkorról ír jórészt, valahogy mégis odakeveredett a Star Wars (úgy 15x a mű alatt, de nem számoltam), meg például Kalapács Józsi (panelrock forevör, bár ezt a szakszót nem ebből a könyvből tanultam :D ) – mondjuk ő valószínűleg nem sokat mond már a mostani tiniknek, maximum, ha rockerek a szülők…sebaj.

Balassit szívből utáltam eleddig, ez most elmúlt. Azt nem mondom, hogy megszerettem, de kaptam hozzá egy olyan kulcsot, ami egészen más szögből engedi látnom őt és a líráját. Meg aztán ott van Shakespeare, akihez már persze több elemzés született, mint ahány drámát és szonettet írt, de csak nem vitt rájuk soha a lélek, ez a pár gondolat meg, ami itt volt, úgy érzem, közelebb vitt hozzá, mint a kötelezők és a teljes Shakespeare-mesék. Tanulság: valamiért én nem értem Shakespeare zsenijét, és nem tudom „jól” olvasni. De azt azért sikerült felfognom, amit itt olvastam, attól függetlenül, hogy nem fogom jobban élvezni Shakespeare-t továbbra sem.

Annyi mindenről lehetne írni, mert hát, ugye, irodalomtörténeti kötet. Akkor is, ha nem tudja magát sem besorolni sehova, mármint műfajilag. Különleges helye van a szívemben. És tutira elő fogom veszegetni, legalább a bejelölt részekért. Meg nosztalgiázva visszatekinteni arra, hogy mennyire élveztem minden egyes percet, amit a kötettel töltöttem. :)