Ha legközelebb valaki ezt mondja: „Úgy irigyellek, hogy ennyit olvashatsz”, azt fogom felelni neki: „Igazán? Akkor talán próbálkozz meg George Meredith-tel.” Elképesztően szenvedtem ezzel a szöveggel. Pedig Babits szerint ez „a tökéletes társadalmi regény”, és ezt annyira komolyan gondolta, hogy a saját (és Tóth Árpád) csontos kacsójával fordította le – mi kellhet még az élvezethez? Én valami Henry James-i, Galsworthy-i angolszász gyönyörre számítottam, egy kis finom szellemesség, egy kis pszichológia – ehelyett egy olyan regényt kaptam, ami, ha nem is kérdőjelezi meg Babits józan ítélőképességét, de jelzi, hogy egy könyv, ami 100-150 éve elemi erővel világította meg a társadalmi játszmákat, mára olyan mondatmocsárrá lényegülhet át, amiből a XXI. század olvasója alig tud kikeveredni.
Pedig amúgy ez egy iszonyatosan érvényes történet, még mai szemmel is. A látszólagos főszereplő Sir Willoughby (az "Önző"), az egoista angol főrend, aki egész környezetét úgy igyekszik berendezni, hogy minden kizárólag az ő kényelmét szolgálja – legfőképpen az embereket, állítólagos barátait, akiket mesterien manipulál. Az igazi főszereplő azonban nem ő, hanem menyasszonya, Clara, aki a történet egy pontján rájön, mennyire szerencsétlen dolog volna összekötnie életét Willoughbyval, és megkísérel kikeveredni a jegyesség társadalmi csapdájából. Meredith szinte tökéletesen érzékelteti, micsoda szélmalomharc ez, és mennyire értetlenül áll a környezet azelőtt, hogy Clara érvényt akar szerezni szabad akaratának. Még alkalmi szövetségesei sem azt látják ebben a szándékban, ami – egyikük zavartságnak magyarázza, másikuk kacérságnak, a harmadik pedig hősiességnek, holott nincs többről itt szó, mint egy normális emberi igényről, hogy magunk dönthessünk saját életünk folyásáról. Meredith kétfajta típusú szövegből szerkeszti össze a regény korpuszát: egyrészt fejezetről fejezetre újabb és újabb párokba rendezi szereplőit, és azok végtelenszer állnak neki újabb és újabb aspektusból megvizsgálni a problémát. Ezzel kitágítják a regény értelmezési síkjait, és nem mellesleg ezekből a beszélgetésből az is nyilvánvalóvá válik lassacskán, hogy Clara annak ellenére, hogy szakítani akar vőlegényével (vagy éppen azért?), mégis a legtisztább erkölcsi lény a brancsban. Ám ez a töménytelen „párbaállás” egy idő után egyszerűen megőrjíti az embert. Amikor Dr. Middleton és De Craye ezredes megint meglátja egymást az ösvényen, nekem kedvem támad felordítani: „Meg ne szólaljatok! Forduljatok sarkon, és fussatok, bolondok! Ha valamelyikőtök kinyitja a száját, sose keveredünk ki ebből a fejezetből!”
A másik szövegtípus az olvasónak címzett írói monológ, ami tulajdonképpen menet közben kísérli meg elmagyarázni nekünk, mi is történik. Ez Meredithnek a hazai pálya – és a falra mászok tőle. Bizonyos korlátok között kecses, szellemes szöveg, csak éppen nincsenek korlátai. Az író elindul mondjuk a.) pontból, és meg sem áll w.)-ig. Eredeti asszociációkra és hasonlatokra fordítja le a mondanivalóját, de olyan gátlástalanul, hogy mire befejezi, én már konkrétan nem emlékszem, honnan is indultunk el. (Megjegyzem, talán Meredith is így volt ezzel. Lehet, hallucináltam, de én időnként meg mertem volna esküdni rá, hogy az agymenés végeztével nem azok a szereplők folytatták a csevegést, akik elkezdték.) Hangsúlyozom (illetve hadd mentegessem önmagam), én imádom, amikor Proust sütikről héderel, vagy amikor Dickens oldalakon keresztül kokettál az olvasójával. Most is folyamatosan vártam, hogy ráérzek e könyv ritmusára – de hiába. Egy ilyen brutálisan ornamentikus szószaporításra egész egyszerűen nem voltam felkészülve. Pedig egy iszonyatosan fontos sztori van a közepén, amit mindenképpen érdemes kibontani belőle. Csak épp az egész bele van tömködve valami pudingba, és ki se látszik. Úgyhogy mindenképpen ajánlom annak, akik bírják a nagy koncentrációt igénylő, lassúdad XIX. századi szövegeket. Hátha ők meg tudják mondani, én látom-e rosszul, és Babitsnak mégis igaza van… Mindenesetre olvasás előtt zárjanak ki minden zavaró tényezőt: biztosítsanak maguknak temperált környezetet, esetleg vonuljanak el egy faluba a Zemplén közepébe. Ártani nem árthat. (Ja, és vigyenek magukkal valami könnyedebb olvasmányt, kikapcsolódásképpen. Egy kis gazdaságszociológiát, mondjuk.)