Seres Lili Hanna első kötetének sűrű, alaposan megrostált anyagából kiderül, hogy olyan intellektuális szerzőről van szó, aki a szenvedélyt igyekszik megfejteni, analizálni, és kordában tartani. Hisz benne, hogy a vers falai közé terelt lüktető ösztönt a tudat meg tudja zabolázni.
Amikor mégsem, gyönyörű sorok szabadulnak el.
Kiváló ritmusérzék, irónia és kegyetlen éleslátás jellemző ezekre a versekre. A végső kérdés, amit a szerző újra és újra feltesz, az az, hogy valójában mit lehet kezdeni az életünk alján felgyűlt reménytelen szomorúsággal. Felszínre hozni? Betemetni?
A verse nem gyógyír, nem válasz, a vers kérdés.
"Péppé ázott rügyeken gyalogolva egyszer csak ugyanazt dúdolod."
Szavai belénk ivódnak, visszük őket magunkkal, ha akarjuk, ha nem.
Erős első kötet. Nekem különösen tetszettek a kevéssé komponáltnak, spontánabbnak ható szövegek, és időnként túlírtnak, feszesebbre húzandónak éreztem egyes verseket. Mindenképp izgalmas, kifejlett bemutatkozás. Vagyis még kívváncsibban olvasom majd a következő kötetet, hogy továbbgondolt formával és (ön-)szerkesztéssel hová fog még eljutni. Klassz!
Volt benne 3 vers, ami tetszett, érdemes volt kivenni a könyvtárból. (Hirtelenjében azt hittem, 17 éves a szerző, de nem, pedig ha 17 évesen írna így, sokkal jobban tetszene.)