What do you think?
Rate this book
A golyó, amely megölte Puskint
Egy regény mindenkiben benne van - állítja Péterfy Gergely új regénye, amely egy rendhagyó szerelem lebilincselő története. A lélek és az idő mélyébe vezető elbeszélés mágikus erővel jeleníti meg a 20. és 21. század Kelet-Európáját, ahol újraelevenednek a szenvedély, a gyűlölet, a barátság és az árulás ősi történetei.
Van-e élet a szerelmen túl? Felülemelkedhetünk-e vágyainkon és ösztöneinken? Képesek lehetünk-e ellenszegülni a történelemnek? Lehetséges-e a szabadság a diktatúrák romjain? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Péterfy Gergely új regénye, amely a nagysikerű Kitömött barbár méltó párja.
Van-e élet a szerelmen túl? Felülemelkedhetünk-e vágyainkon és ösztöneinken? Képesek lehetünk-e ellenszegülni a történelemnek? Lehetséges-e a szabadság a diktatúrák romjain? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Péterfy Gergely új regénye, amely a nagysikerű Kitömött barbár méltó párja.
432 pages, Hardcover
First published January 1, 2019
7 people are currently reading
125 people want to read
About the author
Gergely Péterfy
15 books27 followersPéterfy Gergely József Attila-díjas magyar író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi oktató. Testvére: Péterfy Bori színésznő és Péterfy Sarolt irodalomtörténész.
Az ELTE latin-ógörög szakán szerzett diplomát 1993-ban. 1994-től 2011-ig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított. 1998-2000 között a TV2 havonta jelentkező kulturális műsorának, a Nyugatnak volt felelős szerkesztője és műsorvezetője. 2006-ig a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségében dolgozott mint szerkesztő-műsorvezető. 1991 óta publikál novellákat. Egyik alapítója, 1993 óta szerkesztője volt a Törökfürdőnek (1993–2001).[1] 1995-2000 között a miskolci Új Holnap című irodalmi lapot szerkesztette.
2015. október 30-án tartotta székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.
Az ELTE latin-ógörög szakán szerzett diplomát 1993-ban. 1994-től 2011-ig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított. 1998-2000 között a TV2 havonta jelentkező kulturális műsorának, a Nyugatnak volt felelős szerkesztője és műsorvezetője. 2006-ig a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségében dolgozott mint szerkesztő-műsorvezető. 1991 óta publikál novellákat. Egyik alapítója, 1993 óta szerkesztője volt a Törökfürdőnek (1993–2001).[1] 1995-2000 között a miskolci Új Holnap című irodalmi lapot szerkesztette.
2015. október 30-án tartotta székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 16 of 16 reviews
August 4, 2020
Miután két pszichoterapeuta 100 munkaórája kellett ahhoz, hogy feldolgozzam, a Kitömött barbár Aegon-díjat nyert (és tucat irodalomkritikus 540 munkaórája is kevés volt ahhoz, hogy elhiggyem, megérdemelte), bevallom, tartottam ettől a könyvtől. Ehhez képest az első meglepetésem az volt, hogy tetszik. Péterfy a Rushdie-nagyregények nyomvonalát követi: némiképp hektikus családtörténet erős mágikus ízzel, vibráló történelmi háttérrel, kellő lendülettel az asztalra téve. Szép számú érzékletesen megformált karaktert mozgat, és egyes szálak olyan plasztikusan vannak odatéve, hogy csak úgy szikrázik bennük a levegő. Érdekli az embert, hogy mi ez és hová megy.
Csak épp egy idő után elbizonytalanodtam, hogy megy-e valahová. Sanda gyanúm szerint Péterfy túl ötletszerűen kezeli a cselekményt és a szereplőgárdát ahhoz, hogy igazán organikus egységet hozzon létre. A történet néha indokolatlan mellékvágányokat jár be, a főbb figurák pedig gyanúsan sokszor tesznek olyat, ami nem tűnik kompatibilisnek addig felépített jellemükkel. Mintha a szerző nem tudna ellenállni saját ötleteinek, és fontosabb volna neki, hogy a mese szédítő hajtűkanyarokat vegyen, mint hogy szereplői önazonosak maradjanak. Itt van például az általam a történet gerincének gondolt vonal – az elbeszélő reménytelen szerelme Olga iránt, aki amúgy legjobb barátja anyja –, ami bővelkedik ugyan tagadhatatlanul izgalmas momentumokban, de azt az érzést kelti bennem, hogy Péterfy írás közben túlzottan függeni kezdett az „izgalmasság-faktortól”, és ezért másodlagossá vált, hogy azért ki is kéne futtatni ezt a kapcsolatot valahová.
De minden ambivalencia ellenére van ebben a kötetben erő, ha néha terméketlen is. Bele tud merülni az ember, hogy a feje búbja se látszik ki, és ez jó.
Ui.: Amúgy amint a Kitömött barbár-ban, úgy itt is központi motívum a hazai „rögvaló”, vagyis a műveletlen plebs és a művelt, tudásszomjas individuum konfliktusa. Hogy ebben orrontanom kéne-e némi bírálandó elitizmust, azt még nem döntöttem el.
Csak épp egy idő után elbizonytalanodtam, hogy megy-e valahová. Sanda gyanúm szerint Péterfy túl ötletszerűen kezeli a cselekményt és a szereplőgárdát ahhoz, hogy igazán organikus egységet hozzon létre. A történet néha indokolatlan mellékvágányokat jár be, a főbb figurák pedig gyanúsan sokszor tesznek olyat, ami nem tűnik kompatibilisnek addig felépített jellemükkel. Mintha a szerző nem tudna ellenállni saját ötleteinek, és fontosabb volna neki, hogy a mese szédítő hajtűkanyarokat vegyen, mint hogy szereplői önazonosak maradjanak. Itt van például az általam a történet gerincének gondolt vonal – az elbeszélő reménytelen szerelme Olga iránt, aki amúgy legjobb barátja anyja –, ami bővelkedik ugyan tagadhatatlanul izgalmas momentumokban, de azt az érzést kelti bennem, hogy Péterfy írás közben túlzottan függeni kezdett az „izgalmasság-faktortól”, és ezért másodlagossá vált, hogy azért ki is kéne futtatni ezt a kapcsolatot valahová.
De minden ambivalencia ellenére van ebben a kötetben erő, ha néha terméketlen is. Bele tud merülni az ember, hogy a feje búbja se látszik ki, és ez jó.
Ui.: Amúgy amint a Kitömött barbár-ban, úgy itt is központi motívum a hazai „rögvaló”, vagyis a műveletlen plebs és a művelt, tudásszomjas individuum konfliktusa. Hogy ebben orrontanom kéne-e némi bírálandó elitizmust, azt még nem döntöttem el.
April 7, 2022
Vannak olyan könyvek, amelyekről már a hozzám elszivárgó értesülésekből tudom, hogy ha majd olvasom, tetszeni fog, mert szinte nekem írták.
És lőn.
A pilismaróti Castra ad Herculem római romja köré gyúrt helyszín a Dunakanyarban ismerősként intett vissza. Történeti munkásságom egy jelentős része ugyanis pont Ősbudával és Noszlopi Németh Péterrel foglalkozik, márpedig erre a több évtizedet átfogó tablóra mindketten felkerülnek. Szórakoztató volt olvasni azokat a sorokat, amelyeknek vagy Noszlopi, vagy éppen valamelyik ősmagyarságot és a hunokat kergető önjelölt történész szereplését írták le. Amit én különféle történeti (vagy annak szánt) fejtegetésekből látok viszont, az itt irodalmi eszközökkel elevenedik meg.
A történetben három generáció veselkedik neki, hogy átkecmeregjen az újkor barbárai által letarolt Magyarországon történő kihívásokkal teli életen. Ez egyiküknek sem sikerül igazán. A főszereplő családnak ugyanúgy nem, ahogy a narrátornak vagy a könyv lapjain elénk lépdelő típuskaraktereknek sem. A kudarcokat a többség személyes önpusztításba fojtja bele, az eszközök pedig igen változatosak az alkoholtól a gyógyszerekig. Waldstein Péter családja eleinte Herkulesváron meg tudja őrizni a polgári létnek és gondolkodásnak valamiféle látszatát, de aztán az összeeszkábált álvilág szétcsúszik, mint valami Philip K. Dick disztópiában. A Waldstein-ház "fogyása" nehezen eltéveszthető szimbóluma a régi világ eltűnésének és megsemmisülésének.
Én pedig tényleg nagyon szerettem ezt a történetet, amelynek számos elemét magam is láttam a környezetemben. De leginkább azért, mert valamiféle irodalmi magyarázatot akart adni a Noszlopi-féle Ősbuda-kutatókra, no meg a rendszerváltás után gombamódra elszaporodó alternatív őstörténészkedőkre. Az a tabló, amelyet Péterfy Gergely mögéjük felfestett, koherens magyarázatnak tűnik.
Az is tetszett, hogy az élet nem állt meg a rendszerváltásnál, noha meg kell jegyeznem azt is, hogy a lefestett világ kontúrjai sokkal jobban elmosódottabbá váltak, mint az azt megelőző korszaké. Nem kizárt, hogy pont ugyanilyen felszínes az épülő szocializmus képe, csakhogy arról nekem az életkoromnál fogva kevesebb a tapasztalatom, mint az elmúlt harminc évről. Az a világ zárja a tablót, amelyen a narancsnyakkendős NER-vállalkozók osztoznak a tudománytól elszakadó alternatív őstörténészkedőkkel, ezt pedig a mindennapokból már elég jól ismerhetjük.
Egyébként szívesen beszélgetnék egyet a szerzővel, hogy megtudjam, vajon melyik motívum mögött vannak valódi források. Én például úgy tudom, hogy Noszlopi Németh Péter nem vándorolt ki 1956-ban, talán a szerző abból indult ki, hogy az írásai mindenféle nyugati magyar lapban jelentek meg ezt követően. (Noszlopiról egyébként valamelyik újság egy arcképes nekrológot is közölt, amelyet azóta sem találok az Arcanumon, botor módon elfelejtettem felírni, mint lehetséges hivatkozást). A herkulesvári történeti eseményekben pedig keveredik több dunakanyari település kálváriája, a strandtól a gyáron és a lakótelepen át egészen a vidéki kamuegyetemig.
Bármennyire is faltam a sorait a könyvnek, tökéletesnek nem tudom nevezni.
Egyfelől egy ilyen időtávot ennyi szereplővel és bajjal átfogni óhatatlanul egyfajta felszínességgel jár, és ez tagadhatatlan. Másrészt az a benyomásom támadt, hogy a történet időnként fókuszt veszített. Mint amikor az ember állítja a fényképezőgépe lencséjét és a kép hol éles, hol pedig homályos, úgy fűződnek egymásba az egyes töredékek. Olyannyira, hogy néha mintha ki is lettek volna húzva belőle szakaszok, amelyekért hiába lapoztam vissza, nem találtam őket. A szereplők így az egyik helyzetből a másikba zuhantak bele, amit nem mindig jellemzett az a szilárd következetesség, ahogy a regény alakjai magukat pusztították.
Biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.
És lőn.
A pilismaróti Castra ad Herculem római romja köré gyúrt helyszín a Dunakanyarban ismerősként intett vissza. Történeti munkásságom egy jelentős része ugyanis pont Ősbudával és Noszlopi Németh Péterrel foglalkozik, márpedig erre a több évtizedet átfogó tablóra mindketten felkerülnek. Szórakoztató volt olvasni azokat a sorokat, amelyeknek vagy Noszlopi, vagy éppen valamelyik ősmagyarságot és a hunokat kergető önjelölt történész szereplését írták le. Amit én különféle történeti (vagy annak szánt) fejtegetésekből látok viszont, az itt irodalmi eszközökkel elevenedik meg.
A történetben három generáció veselkedik neki, hogy átkecmeregjen az újkor barbárai által letarolt Magyarországon történő kihívásokkal teli életen. Ez egyiküknek sem sikerül igazán. A főszereplő családnak ugyanúgy nem, ahogy a narrátornak vagy a könyv lapjain elénk lépdelő típuskaraktereknek sem. A kudarcokat a többség személyes önpusztításba fojtja bele, az eszközök pedig igen változatosak az alkoholtól a gyógyszerekig. Waldstein Péter családja eleinte Herkulesváron meg tudja őrizni a polgári létnek és gondolkodásnak valamiféle látszatát, de aztán az összeeszkábált álvilág szétcsúszik, mint valami Philip K. Dick disztópiában. A Waldstein-ház "fogyása" nehezen eltéveszthető szimbóluma a régi világ eltűnésének és megsemmisülésének.
Én pedig tényleg nagyon szerettem ezt a történetet, amelynek számos elemét magam is láttam a környezetemben. De leginkább azért, mert valamiféle irodalmi magyarázatot akart adni a Noszlopi-féle Ősbuda-kutatókra, no meg a rendszerváltás után gombamódra elszaporodó alternatív őstörténészkedőkre. Az a tabló, amelyet Péterfy Gergely mögéjük felfestett, koherens magyarázatnak tűnik.
Az is tetszett, hogy az élet nem állt meg a rendszerváltásnál, noha meg kell jegyeznem azt is, hogy a lefestett világ kontúrjai sokkal jobban elmosódottabbá váltak, mint az azt megelőző korszaké. Nem kizárt, hogy pont ugyanilyen felszínes az épülő szocializmus képe, csakhogy arról nekem az életkoromnál fogva kevesebb a tapasztalatom, mint az elmúlt harminc évről. Az a világ zárja a tablót, amelyen a narancsnyakkendős NER-vállalkozók osztoznak a tudománytól elszakadó alternatív őstörténészkedőkkel, ezt pedig a mindennapokból már elég jól ismerhetjük.
Egyébként szívesen beszélgetnék egyet a szerzővel, hogy megtudjam, vajon melyik motívum mögött vannak valódi források. Én például úgy tudom, hogy Noszlopi Németh Péter nem vándorolt ki 1956-ban, talán a szerző abból indult ki, hogy az írásai mindenféle nyugati magyar lapban jelentek meg ezt követően. (Noszlopiról egyébként valamelyik újság egy arcképes nekrológot is közölt, amelyet azóta sem találok az Arcanumon, botor módon elfelejtettem felírni, mint lehetséges hivatkozást). A herkulesvári történeti eseményekben pedig keveredik több dunakanyari település kálváriája, a strandtól a gyáron és a lakótelepen át egészen a vidéki kamuegyetemig.
Bármennyire is faltam a sorait a könyvnek, tökéletesnek nem tudom nevezni.
Egyfelől egy ilyen időtávot ennyi szereplővel és bajjal átfogni óhatatlanul egyfajta felszínességgel jár, és ez tagadhatatlan. Másrészt az a benyomásom támadt, hogy a történet időnként fókuszt veszített. Mint amikor az ember állítja a fényképezőgépe lencséjét és a kép hol éles, hol pedig homályos, úgy fűződnek egymásba az egyes töredékek. Olyannyira, hogy néha mintha ki is lettek volna húzva belőle szakaszok, amelyekért hiába lapoztam vissza, nem találtam őket. A szereplők így az egyik helyzetből a másikba zuhantak bele, amit nem mindig jellemzett az a szilárd következetesség, ahogy a regény alakjai magukat pusztították.
Biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.
November 23, 2019
...A regény társadalomképe, történelemszemlélete akár szimpatikus is lehetne – én nem éreztem benne semmi elitizmust, az elitizmus az egyik szereplő privát tulajdonsága – de a szereplők hiteltelensége az egészet érvényteleníti. Mintha egy doktriner liberális tézisregényt olvasnánk – ezzel tulajdonképpen önmagát járatja le.
Számomra nagyon rokonszenvesek Péterfy publicisztikai megnyilvánulásai, ezért szomorúan, és egyre türelmetlenebbül olvastam ezt a 400 oldalt: legyen már vége.
https://vargarockzsolt.blog.hu/2019/1...
Számomra nagyon rokonszenvesek Péterfy publicisztikai megnyilvánulásai, ezért szomorúan, és egyre türelmetlenebbül olvastam ezt a 400 oldalt: legyen már vége.
https://vargarockzsolt.blog.hu/2019/1...
May 13, 2020
Az a fajta könyv, ami beránt a maga kis világába és néha nyomasztóan rád nehezedik, mégsem teszed le vagy váltasz másra. Történelmi regényként nézve igen hosszú korszakot fog át, korhűen és hitelesen. Családregényként nézve rengeteg szál jön elő, hosszan részletezve, ennek ellenére bizonyos pontokon azon elmélkedtem, hogy haladunk -e bármerre? Aztán jön a felismerés, persze, minden és mindenki hanyatlik és menekül, nyilván sikertelenül. A szerelmi szál, amelyre a könyv épülne néha teljesen háttérbe szorul, kissé kifejtetlen, megoldás nélküli.
March 28, 2021
Lehet boldognak lenni egy elnyomó rendszerben? Vagy azután? Nem tett vajon helyrehozhatatlan károkat? A szerző szerint a fasizmus gyűlölködésre tanított, a kommunizmus meg lopásra, és most mindkettőt el kell viselnie az embertelen korokat túlélt polgárnak. A könyv beszámol a magyarországi polgári értékek felszámolásáról. Az emberek közti bizalom, és különösen Kassa városának szétzüllését, szétesét szívbemarkolóan írja le. Az elzárózás, a proli mentalitás nevetségessé tétele látszólag segít, de a polgári, értelmiségi karakterek így is depresszióval, alkoholizmussal küzdenek. A könyv elolvasása még inkább rádöbbentett egy liberális demokrácia és egy jobb sorsra érdemes, posztkommunista ország rögvalóságának különbségeire.
March 6, 2023
2019-es könyv, és már azóta a polcomon van, hogy megjelent, viszont csak most, 2023-ban olvastam el. Valamiért rettentően szorongtam tőle. Úgy éreztem, mintha egy nagy fal lenne köztünk, ami átlátszó ugyan, de mégiscsak egy fal. A szorongást nem tudtam nevén nevezni, a fura rossz érzést sem, ami csillapíthatatlanul mindig ott volt, akárhányszor azt gondoltam, hogy most elolvasom vagy csak akkor, amikor simán a szemem elé került.
Most is le kellett győznöm magam ahhoz, hogy igent mondják rá. De azt éreztem, ha most nem őt válasszuk ki közös könyvnek, akkor soha sem fogom elolvasni.
Pár nap alatt kivegeztem. Van, hogy minden negyedik oldalon alá van húzva egy-egy mondat, vagy papircetli van az adott oldalnál, hogy ezt a részt érdemes megjelolni.
Transzgenerációs traumák, öröklődő sorsok es szemelyisegbeli tulajdonsagok. A generáciokban így vagy úgy, de ott van a régi generáció. A mostani társadalomban ott van a régi társadalom nyoma. Vagy épp, hogy egy férfi helyzetben, hogy függővé válik a megszokástol, es azt hiszi, az a szerelem. S észre sem veszi, talán mert nem is tudhatja, hogy ugyanaz történt a nagyszülei kapcsolatával is, mint a sajátjával.
Hol kezdődik a bántalmazás, a magány, a valódi kapcsolat, és az örök bizalom? Körkörös, minden osszefuggo történet. Akármilyen ijesztő, de a végén, ha valóban megengedjuk magunknak, hogy önmagunkkal osszebaratkozzunk, kiderul, hogy minden okkal történt és történik. A nemmondasoknak is jelentősége van, a félelemből elkövetett menekulesnek is, a feltekenysegnek is, az őrült végső hidegvérű eltaszitasnak is. Nem tudod a másikat szeretni, ha magadat nem szereted. Másik klisé is van: a múltat nem siratni kell és ketrecbe zárni jó mélyen magadban, hogy mennyire bena voltál és mi lett volna ha, hanem arra fordítani, hogy attól még lehet jó a jelen. Attól még ki tudom hozni a legjobban a mostbol, ha a múltban rosszul döntöttem. Attól még lehetek bátor, ha egyszer gyáva voltam.
Vajon a legfobb sorsok, amik korulvesznek minket, előre meg vannak írva? Előre meg vannak írva, hogy kivel és miért és mikor kell találkoznunk? Mennyire számít a beteljesuleshez a jó idő és hely, és egyáltalán minden kapcsolatnak be kell teljesednie?
Megvaltoztathatjuk a mintát, ami generaciokrol generaciokra láthatatlanul jelenik meg a családunkban? Lehet másképpen a megszokottnál? Mi kell ahhoz, hogy elkezdjuk fontossa tenni magunkat magunk számára? Mi kell ahhoz, hogy otthagyjunk valakit, akivel nem építjük egymást?
A kulcs kifejezés újra és újra felbukkan: lelkifurdalas. Valójában az egész életünket lelkiismeret-furdalasbol éljük?
Megannyi kérdés, érzés, gondolat.
Most is le kellett győznöm magam ahhoz, hogy igent mondják rá. De azt éreztem, ha most nem őt válasszuk ki közös könyvnek, akkor soha sem fogom elolvasni.
Pár nap alatt kivegeztem. Van, hogy minden negyedik oldalon alá van húzva egy-egy mondat, vagy papircetli van az adott oldalnál, hogy ezt a részt érdemes megjelolni.
Transzgenerációs traumák, öröklődő sorsok es szemelyisegbeli tulajdonsagok. A generáciokban így vagy úgy, de ott van a régi generáció. A mostani társadalomban ott van a régi társadalom nyoma. Vagy épp, hogy egy férfi helyzetben, hogy függővé válik a megszokástol, es azt hiszi, az a szerelem. S észre sem veszi, talán mert nem is tudhatja, hogy ugyanaz történt a nagyszülei kapcsolatával is, mint a sajátjával.
Hol kezdődik a bántalmazás, a magány, a valódi kapcsolat, és az örök bizalom? Körkörös, minden osszefuggo történet. Akármilyen ijesztő, de a végén, ha valóban megengedjuk magunknak, hogy önmagunkkal osszebaratkozzunk, kiderul, hogy minden okkal történt és történik. A nemmondasoknak is jelentősége van, a félelemből elkövetett menekulesnek is, a feltekenysegnek is, az őrült végső hidegvérű eltaszitasnak is. Nem tudod a másikat szeretni, ha magadat nem szereted. Másik klisé is van: a múltat nem siratni kell és ketrecbe zárni jó mélyen magadban, hogy mennyire bena voltál és mi lett volna ha, hanem arra fordítani, hogy attól még lehet jó a jelen. Attól még ki tudom hozni a legjobban a mostbol, ha a múltban rosszul döntöttem. Attól még lehetek bátor, ha egyszer gyáva voltam.
Vajon a legfobb sorsok, amik korulvesznek minket, előre meg vannak írva? Előre meg vannak írva, hogy kivel és miért és mikor kell találkoznunk? Mennyire számít a beteljesuleshez a jó idő és hely, és egyáltalán minden kapcsolatnak be kell teljesednie?
Megvaltoztathatjuk a mintát, ami generaciokrol generaciokra láthatatlanul jelenik meg a családunkban? Lehet másképpen a megszokottnál? Mi kell ahhoz, hogy elkezdjuk fontossa tenni magunkat magunk számára? Mi kell ahhoz, hogy otthagyjunk valakit, akivel nem építjük egymást?
A kulcs kifejezés újra és újra felbukkan: lelkifurdalas. Valójában az egész életünket lelkiismeret-furdalasbol éljük?
Megannyi kérdés, érzés, gondolat.
December 31, 2020
Mindenkiben ott van egy regény... - olvasható a szerző bevezetőjében. Valóság e könyv esetében picit árnyaltabb, mert itt az állítást meg lehetne fordítani. Ez a regény ugyanis mindenkiben ott van, aki egy picit is érintett, vagy megérintett K-Európa történelme. Nem tudom, hogy a könyv, vagy az önfelismerés, esetleg annak megértése volt-e nyomasztóbb, hogy a szellemi züllés önmagába csavarodó ciklusai nem akarnak megszűnni Magyarországon. A Dunába merülök és várom Olgát...
September 20, 2019
Okos ember okos írása. Mondjuk, a Barbár után ez nem lepett meg. Csak azért nem 5*, mert egyik szereplőt sem szerettem benne. Meg az elbeszélő-nézőpont választást sem értettem. Ha Karl nélkül ment volna végig a családregény, akkor Buddenbrook erejű is lehetett volna. Szerintem.
A mondanivalójával tökéletesen egyetértek, pontosan én is így gondolom. (Azért meg külön köszönet, hogy Ákoska a végén megbűnhődik).
A mondanivalójával tökéletesen egyetértek, pontosan én is így gondolom. (Azért meg külön köszönet, hogy Ákoska a végén megbűnhődik).
May 8, 2020
Nagyon tetszett ez a regény is.Ismerősek a körülmények,a történelmi kor,de mégis egy egész más világban találom magam,mások világában.Ami a legjobban megragadt benne,az Olga bolyongása.Én is sétáltam már sokszor céltalanul Budapesten,de ez egész más.Mintha minden nap el akarna veszni!
July 14, 2020
Bár érdekesek a karakterrajzok, és értem, hogy mire megy ki a játék, annyira terjengős és sokszor túlírt a könyv, és annyira nem szerethető egyik szereplő sem, hogy leginkább átfolyt rajtam a szöveg, anélkül, hogy különösebben megrendített volna ez az egyébként nagyon is tragikus és mélységesen nyomasztó történet.
March 4, 2021
Nagyon nehezen vitt az elején, de mégis volt benne megtartó erő. Aztán a könyv felénél kattant valami és onnantól nem engedett. Virrasztottam, szorított, bement a bőröm alá.
Az elején zavart, hogy az író állandóan az arcomba nyomja zsenialitását, szinte fellengzős, aztán el kellett ismernem, hogy enélkül nem lehet egy ilyen mesterművet megérni. Hatalmas könyvélmény volt.
Az elején zavart, hogy az író állandóan az arcomba nyomja zsenialitását, szinte fellengzős, aztán el kellett ismernem, hogy enélkül nem lehet egy ilyen mesterművet megérni. Hatalmas könyvélmény volt.
March 9, 2023
A kollektív, generációkon át öröklődő történelmi és személyes traumákból nincs gyógyulás, a szereplők saját magukat hajszolják újabb és újabb érzelmi csapdákba, amik újabb traumákhoz vezetnek. Azért még reménykedem benne, hogy nem csak ilyen történetekből áll össze a kelet-európai valóság, annak ellenére, hogy mennyire elevenen köszön vissza a könyvből, és rímel mindannyiunk tapasztalataira.
July 28, 2021
Lenyűgöző, a Kitömött barbárnál is jobban tetszett.
Bővebben a véleményem a Látóban közölt beszélgető recenzióban:
http://www.lato.ro/article.php/Az-eln...
Bővebben a véleményem a Látóban közölt beszélgető recenzióban:
http://www.lato.ro/article.php/Az-eln...
January 16, 2020
Ugyan az eleje unalmas, de azert utana kicsit felporognek az esemenyek. Kicsit elvont konyv....
April 18, 2021
It was such an amazing reading experience for me. The writing style is phenomenal. The characters are interesting, well-built and disparate. I could feel myself connecting to those character and experiencing their struggles.
May 2, 2025
Tudom, és érzem, hogy ez egy jó könyv, de nagyon nem szerettem olvasni. Néhány idézetet viszont kiírtam belőle.
Displaying 1 - 16 of 16 reviews