What do you think?
Rate this book
Persona y democracia
«Raggiungeremo l'ordine democratico solo con la partecipazione di tutti in quanto persone, il che corrisponde alla realtà umana. E l'uguaglianza di tutti gli uomini, "dogma" fondamentale della fede democratica, dovrà essere uguaglianza tra persone umane, non tra qualità o caratteri, perché uguaglianza non significa uniformità. È, al contrario, il presupposto che permette di accettare le differenze, la ricca complessità umana e non solo quella del presente, ma anche quella dell'avvenire. È la fede nell'imprevedibile. Sarà un'utopia pensare che quest'ordine, invece di escludere delle realtà, le possa includere piano piano tutte quante?»
- GenresPhilosophy
232 pages, Paperback
First published January 1, 1958
10 people are currently reading
340 people want to read
About the author
María Zambrano
124 books227 followersEnsayista y filósofa española. Discípula de J. Ortega y Gasset, Zubiri y Manuel García Morente, fue una de las figuras capitales del pensamiento español del siglo XX.
Profesora en la Universidad Complutense de Madrid, se exilió al término de la Guerra Civil y ejerció su magisterio en universidades de Cuba, México y Puerto Rico. Tras residir en Francia y Suiza, regresó a España en 1984. Fue galardonada con el premio Príncipe de Asturias de Comunicación y Humanidades (1981), y el Cervantes (1988).
Su pensamiento, vinculado a las corrientes vitalistas del siglo XX, giró en torno a la búsqueda de principios morales y formas de conducta que fueran aplicables a los problemas cotidianos. Su preocupación mística, la forma de abordar los conflictos éticos, y el estudio de la interrelación entre realidad y verdad, reclamaban la necesidad de un profundo diálogo entre el ser y su entorno.
Para ella era preciso establecer tres modos de razonamiento: el cotidiano, el mediador y el poético. Desde este último se aproximó a lo sagrado, el lugar donde se encuentra la explicación de lo trascendente, la lógica del misterio.
En su amplísima producción destacan: Filosofía y poesía (1939), La confesión, género literario y método (1943), El pensamiento vivo de Séneca (1944), La agonía de Europa (1945), Hacia un saber sobre el alma (1950), El hombre y lo divino (1955), España, sueño y verdad (1965), El sueño creador (1965), La tumba de Antígona (1967), El nacimiento. Dos escritos autobiográficos (1981), De la Aurora (1986), Senderos (1986), Delirio y destino (1988), y Los sueños y el tiempo (1992), entre otros.
Profesora en la Universidad Complutense de Madrid, se exilió al término de la Guerra Civil y ejerció su magisterio en universidades de Cuba, México y Puerto Rico. Tras residir en Francia y Suiza, regresó a España en 1984. Fue galardonada con el premio Príncipe de Asturias de Comunicación y Humanidades (1981), y el Cervantes (1988).
Su pensamiento, vinculado a las corrientes vitalistas del siglo XX, giró en torno a la búsqueda de principios morales y formas de conducta que fueran aplicables a los problemas cotidianos. Su preocupación mística, la forma de abordar los conflictos éticos, y el estudio de la interrelación entre realidad y verdad, reclamaban la necesidad de un profundo diálogo entre el ser y su entorno.
Para ella era preciso establecer tres modos de razonamiento: el cotidiano, el mediador y el poético. Desde este último se aproximó a lo sagrado, el lugar donde se encuentra la explicación de lo trascendente, la lógica del misterio.
En su amplísima producción destacan: Filosofía y poesía (1939), La confesión, género literario y método (1943), El pensamiento vivo de Séneca (1944), La agonía de Europa (1945), Hacia un saber sobre el alma (1950), El hombre y lo divino (1955), España, sueño y verdad (1965), El sueño creador (1965), La tumba de Antígona (1967), El nacimiento. Dos escritos autobiográficos (1981), De la Aurora (1986), Senderos (1986), Delirio y destino (1988), y Los sueños y el tiempo (1992), entre otros.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 9 of 9 reviews
January 28, 2023
Mivel egy spanyol könyvről van szó, illene spanyolul írnom, mégis magyarul írok. Ennek oka részben lelkiismereti okokkal magyarázható. María Zambrano közismert spanyol filozófusnak ugyanis egyetlen írása sincs magyarra fordítva (én legalábbis nem találtam egyet sem), pedig a spanyol és a magyar történelemben sok hasonlóság van, sőt a két nép lelke közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk és lenne bőven mit tanulnia a magyaroknak Zabranotól.
Ezt a könyvet a demokráciáról 1956-ban írta Rómában, épp amikor a magyarok a szabadságot megfojtó zsarnoksággal küzdöttek, a spanyolok pedig egy hasonló zsarnokság rémuralmában szenvedtek.
Van valami mélyebb, áthatóbb ugyanakkor kézzel foghatóbb azoknak a szerzőknek a szabadsággal foglalkozó értekezéseiben, akik közelről tapasztalták meg a terrort, az elnyomást.
De térjünk rá erre a könyvre, amit a magam egyszerűségével szemlézek.
- Zambrano a történelem szövetére fűzi fel az ember, az egyén és az individuum szerepét a társadalom fokozatos átalakulásának nézőpontjából. Felhívja a figyelmet arra, hogy a történelem, nem lehet egy közömbös hely ahol bármilyen esemény ugyanolyan érvényességgel és jogokkal történhet, ennél már több kell. Addig, amíg az egyén nem aktív szereplőként definiálja önmagát a történelemben, áldozat (lásd alább) és a reakciós magatartásformáknak ad teret, ami nem más, mint minden jelenvaló állandó megvetése, társadalmi szinten pedig egyenes út az abszolutizmus irányába. Persze a nosztalgikus töprengés a régi szép időkben is csak önbecsapás, mert "amikor egy múltbeli korszakba helyezzük magunkat, akkor hajlamosak vagyunk a legelőnyösebb pillanatokat helyzeteket kiválasztanunk belőle, amelyik a legjobban megfelel az aktuális preferenciáinknak, kizárva belőle a negatív aspektusokat, amelyekkel a konkrét valóságban rendelkezne..."
- Modern rendszerelméleti fogalmak nélkül is tisztán és érthetően ismerteti a társadalom, különösen a demokráca metastabilitását, és azt, hogy ezt az állapotot hogyan értelmezik tévesen az emberek, illetve ezt a félreértést hogyan használja ki a piti politika saját érdekei céljából. Bemutatja a demokrácia negatív helyzetét: azt a pillanatot, amikor a demokrácia látszólag megtagadja önmagát, és mégiscsak demokrácia marad... Mint írja "Innen a zűrzavar, a kétségbeesés, amit ez okoz. Innen ered, hogy miért hiszik sokan, hogy a demokrácia megbukott vagy lehetetlen, mert összekeverik valami olyasmivel, ami rosszabb a hibáinál: a demokrácia tényleges tagadásával. A demokrácia éppen a hibáival, annak felismerésével, önmagával szembeni gúnyával erősíti meg önmagát... "...demokráciával szemben ellenséges emberek azt rendezetlennek, rendetlennek tartják, annak ellenére is, hogy azokban az országokban, ahol még ha csak kezdetleges formában is de már létezik, nagyobb stabilitást és egyensúlyt mutat, mint azokban, ahol a rend és tekintély uralkodik. És egyesek még odáig is elmennek, hogy igazolják a több millió halálos áldozatot, azért hogy megszabadították az országot egy olyan demokrácia rendezetlenségétől, amelynek létrehozása egyetlen emberéletbe sem került, és amely nem hajtott végre halálos ítéleteket önmaga fenntartása érdekében. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor nem hajlandóak részt venni a rendben, összekeverik ezt az élő, áramló rendet a káosszal, mint valaki, akinek a füle nem tudja követni egy dallam áramlását és összetettségét" ... és ez az, amitől a nyugatiaknak meg kell szabadulniuk." Zambranó gondolatait modernebb megfogalmazásban úgy is megfogalmazhatnám, hogy akik a demokráciát életidegennek, életszerűtlennek, vagy - újabban egyes intellekuális imposztoroktól hangoztatott érv szerint - az evolúció elve ellen valónak tartják, hiányában vannak a rendszerek kölcsönhatásaiban megmutatkozó dinamikus folyamat-mintázatok felismerésének képességében és ezáltal önmagukat a történelem felelős építőjének szerepétől, egy sodródó, tehetetlen tárggyá silányítják, ami az örök jelenbe ragad. (Megjegyzem a kortárs történész, Timothy Snyder is erre a logikára építi fel gondolatmenetét a demokráciák és a totalitások összehasonlításakor...)
- Kedvenc részem a kötetben a Zambrano Demagógiával kapcsolatos eszmefuttatása. Mint írja "A demagógia a népnek való hízelgés. És mint minden hízelgés, ez is arra hívja fel a címzetteket, hogy álljanak meg ott, ahol vannak. [...] Ez a hízelgés, mivel a jelenlegi helyzetet tekinti véglegesnek, azt sulykolja az érintettek tudatába, hogy nincs szükség erőfeszítésre. Mert minden átalakulás erőfeszítést igényel." Szóval a Demagógia csak az elégedettség megszerzésének eszköze. "...a demagógia tömeggé degradálja a népet. [...] megfosztja a egyént az életétől, azáltal, hogy megfosztja a felelősségétől és lelkiismeretétől."
"A demagóg tudatosan vagy öntudatlanul is megveti a népet, ahogyan minden hízelgő megveti azt, akinek hízeleg. Célja csak az lehet, hogy tömeggé redukálja az embereket, hogy uralkodhasson rajtuk. Mennyivel szebb lenne a világ, ha az emberek immunisak lennének a demagógiával szemben!
- A szerző számomra - az eddig megszokottakhoz képest - újszerűen szemlélteti az abszolutizmus fogalmát, aminek két fokát különbözteti meg: a spontán abszolutizmust, amely csak az akaratból fakad; és az abszolutizmust, amely ezt az akaratot egy elméletbe, egy rendszerbe, egy módszerbe zárja. Az egyén és a társadalom itt a felelősség fogalmában fogazódik össze. "Az abszolutizmus a mi nagy bűnünk, általa megtagadjuk azt amit akarunk: az emberi személy teljes megvalósulását."
És ezt hosszan sorolhatnám mondjuk annyi oldalban, mint a könyv. :)
Ezt a könyvet a demokráciáról 1956-ban írta Rómában, épp amikor a magyarok a szabadságot megfojtó zsarnoksággal küzdöttek, a spanyolok pedig egy hasonló zsarnokság rémuralmában szenvedtek.
Van valami mélyebb, áthatóbb ugyanakkor kézzel foghatóbb azoknak a szerzőknek a szabadsággal foglalkozó értekezéseiben, akik közelről tapasztalták meg a terrort, az elnyomást.
De térjünk rá erre a könyvre, amit a magam egyszerűségével szemlézek.
- Zambrano a történelem szövetére fűzi fel az ember, az egyén és az individuum szerepét a társadalom fokozatos átalakulásának nézőpontjából. Felhívja a figyelmet arra, hogy a történelem, nem lehet egy közömbös hely ahol bármilyen esemény ugyanolyan érvényességgel és jogokkal történhet, ennél már több kell. Addig, amíg az egyén nem aktív szereplőként definiálja önmagát a történelemben, áldozat (lásd alább) és a reakciós magatartásformáknak ad teret, ami nem más, mint minden jelenvaló állandó megvetése, társadalmi szinten pedig egyenes út az abszolutizmus irányába. Persze a nosztalgikus töprengés a régi szép időkben is csak önbecsapás, mert "amikor egy múltbeli korszakba helyezzük magunkat, akkor hajlamosak vagyunk a legelőnyösebb pillanatokat helyzeteket kiválasztanunk belőle, amelyik a legjobban megfelel az aktuális preferenciáinknak, kizárva belőle a negatív aspektusokat, amelyekkel a konkrét valóságban rendelkezne..."
- Modern rendszerelméleti fogalmak nélkül is tisztán és érthetően ismerteti a társadalom, különösen a demokráca metastabilitását, és azt, hogy ezt az állapotot hogyan értelmezik tévesen az emberek, illetve ezt a félreértést hogyan használja ki a piti politika saját érdekei céljából. Bemutatja a demokrácia negatív helyzetét: azt a pillanatot, amikor a demokrácia látszólag megtagadja önmagát, és mégiscsak demokrácia marad... Mint írja "Innen a zűrzavar, a kétségbeesés, amit ez okoz. Innen ered, hogy miért hiszik sokan, hogy a demokrácia megbukott vagy lehetetlen, mert összekeverik valami olyasmivel, ami rosszabb a hibáinál: a demokrácia tényleges tagadásával. A demokrácia éppen a hibáival, annak felismerésével, önmagával szembeni gúnyával erősíti meg önmagát... "...demokráciával szemben ellenséges emberek azt rendezetlennek, rendetlennek tartják, annak ellenére is, hogy azokban az országokban, ahol még ha csak kezdetleges formában is de már létezik, nagyobb stabilitást és egyensúlyt mutat, mint azokban, ahol a rend és tekintély uralkodik. És egyesek még odáig is elmennek, hogy igazolják a több millió halálos áldozatot, azért hogy megszabadították az országot egy olyan demokrácia rendezetlenségétől, amelynek létrehozása egyetlen emberéletbe sem került, és amely nem hajtott végre halálos ítéleteket önmaga fenntartása érdekében. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor nem hajlandóak részt venni a rendben, összekeverik ezt az élő, áramló rendet a káosszal, mint valaki, akinek a füle nem tudja követni egy dallam áramlását és összetettségét" ... és ez az, amitől a nyugatiaknak meg kell szabadulniuk." Zambranó gondolatait modernebb megfogalmazásban úgy is megfogalmazhatnám, hogy akik a demokráciát életidegennek, életszerűtlennek, vagy - újabban egyes intellekuális imposztoroktól hangoztatott érv szerint - az evolúció elve ellen valónak tartják, hiányában vannak a rendszerek kölcsönhatásaiban megmutatkozó dinamikus folyamat-mintázatok felismerésének képességében és ezáltal önmagukat a történelem felelős építőjének szerepétől, egy sodródó, tehetetlen tárggyá silányítják, ami az örök jelenbe ragad. (Megjegyzem a kortárs történész, Timothy Snyder is erre a logikára építi fel gondolatmenetét a demokráciák és a totalitások összehasonlításakor...)
- Kedvenc részem a kötetben a Zambrano Demagógiával kapcsolatos eszmefuttatása. Mint írja "A demagógia a népnek való hízelgés. És mint minden hízelgés, ez is arra hívja fel a címzetteket, hogy álljanak meg ott, ahol vannak. [...] Ez a hízelgés, mivel a jelenlegi helyzetet tekinti véglegesnek, azt sulykolja az érintettek tudatába, hogy nincs szükség erőfeszítésre. Mert minden átalakulás erőfeszítést igényel." Szóval a Demagógia csak az elégedettség megszerzésének eszköze. "...a demagógia tömeggé degradálja a népet. [...] megfosztja a egyént az életétől, azáltal, hogy megfosztja a felelősségétől és lelkiismeretétől."
"A demagóg tudatosan vagy öntudatlanul is megveti a népet, ahogyan minden hízelgő megveti azt, akinek hízeleg. Célja csak az lehet, hogy tömeggé redukálja az embereket, hogy uralkodhasson rajtuk. Mennyivel szebb lenne a világ, ha az emberek immunisak lennének a demagógiával szemben!
- A szerző számomra - az eddig megszokottakhoz képest - újszerűen szemlélteti az abszolutizmus fogalmát, aminek két fokát különbözteti meg: a spontán abszolutizmust, amely csak az akaratból fakad; és az abszolutizmust, amely ezt az akaratot egy elméletbe, egy rendszerbe, egy módszerbe zárja. Az egyén és a társadalom itt a felelősség fogalmában fogazódik össze. "Az abszolutizmus a mi nagy bűnünk, általa megtagadjuk azt amit akarunk: az emberi személy teljes megvalósulását."
És ezt hosszan sorolhatnám mondjuk annyi oldalban, mint a könyv. :)
January 31, 2024
Sobre ser persona y también sobre poder, crimen, absolutismo, totalitarismo, endiosamiento, enajenación y sobre cómo todo ello muy fácilmente aleja a uno de esa concepción de ser persona tan característica de Zambrano. También sobre democracia como remedio. Hablar de todo esto de un modo tan poético me parece tremendo. Le daré otra vuelta pronto.
“La persona es algo más que el individuo; es el individuo dotado de conciencia, que se sabe a sí mismo y que se entiende a sí mismo como valor supremo, como última finalidad terrestre y en este sentido era así desde el principio; mas como futuro a descubrir, no como realidad presente, en forma explícita”.
“El amor, por ser amor, no está menos necesitado de legitimarse, de cobrar sustancia moral. Es amor, por ser amor, no está por ello libre de pasar el límite -de pisar la raya-, no está libre de crimen. El crimen ronda al amor tanto como al poder; tanto como el error ronda al anhelo y la ceguera a la esperanza”.
“La persona es algo más que el individuo; es el individuo dotado de conciencia, que se sabe a sí mismo y que se entiende a sí mismo como valor supremo, como última finalidad terrestre y en este sentido era así desde el principio; mas como futuro a descubrir, no como realidad presente, en forma explícita”.
“El amor, por ser amor, no está menos necesitado de legitimarse, de cobrar sustancia moral. Es amor, por ser amor, no está por ello libre de pasar el límite -de pisar la raya-, no está libre de crimen. El crimen ronda al amor tanto como al poder; tanto como el error ronda al anhelo y la ceguera a la esperanza”.
November 21, 2023
m gustó mucho y escribe super bonito y muy dulce.
reflexiones muy interesantes la quie3ro
reflexiones muy interesantes la quie3ro
June 11, 2024
la obra que una persona impaciente (yo) necesita para materializar (en un sentido distinto al que ella le da a esta palabra) el pensamiento de maria zambrano que tan difuso puede aparecer en ocasiones
September 8, 2024
Maravilloso texto en el que Zambrano aborda el individuo y la persona, cómo nos desenvolvemos en sociedad y los orígenes de situaciones como los totalitarismos. Interesante y esclarecedor, lectura muy recomendada.
October 12, 2018
sabiduría
August 1, 2020
Necesito una segunda lectura
January 8, 2023
En esta obra, María Zambrano reivindica una democracia centrada en la noción de persona, lo que representaría humanizar la política y poner a la persona en el centro.
La lectura me ha parecido muy interesante, aunque algunos fragmentos me han resultado dificultosos. Seguramente será necesaria una relectura.
La lectura me ha parecido muy interesante, aunque algunos fragmentos me han resultado dificultosos. Seguramente será necesaria una relectura.
January 19, 2021
Una meditación profunda sobre lo que somos y lo que no llegamos a ser como personas en sociedad.
Displaying 1 - 9 of 9 reviews