A múlt olykor könnyebben és hitelesebben tárulkozik fel, ha nem csupán az emberek személyes emlékeit faggatjuk, hanem tárgyi emlékek nyomába is eredünk. Ungváry Rudolf egy badacsonyi nyaraló évszázados történetét megörökítve rajzolja fel a Balaton-felvidéken letelepedett s ott a bortermelést meghonosító Lessner família és keresztény középosztályi környezetének hol szerencsés, hol végzetes fordulatokkal terhes sorsát. Számtalan, a valóságban létezett egyéniség bukkan fel, majd tűnik el a látszólag egy tanulmányíró távolságtartásával elbeszélt regében. A 18. század végén kezdődő és egészen napjainkig tartó história ma élő leszármazottak visszaemlékezései, újsághírek és fényképek nyomán bontakozik ki. Egy feledésbe merülő, polgári erényekkel és önámításokkal, örömökkel és kétségbeesésekkel tarkított világ képében feltárul előttünk a magyar társadalom két évszázadnyi zajos történelme, melyben az egyetlen álladó elem a balatoni nyaraló - s vele az emlékezés rejtett vágya.
Csapongó és nem jól megírt könyv. A téma érdekes és fontos, ennél többet érdemel. Már az is sokat javított volna a szövegen, ha a szerző nem ad teret indulatainak.
Dokumentumregény. Már ha szubjektív-személyes visszaemlékezéseket tekinthetünk dokumentumnak. Talán nem. De akkor mi? Veszteséglista. Kármentés. Ilyesmi. Központban a címben említett balatoni nyaraló, e köré rendeződnek mindazon dolgok, amiket és akiket elveszítettünk: hangulatok, kulturális értékek, érzések, életek. Az egésznek van egy határozott polgári hangulata*: olyan, mintha rekviem lenne a (sosemvolt?) magyar citoyenekhez, akik közül a történelem kiszemelgette az asszimilált zsidókat, majd a németeket, majd – a szocializmus bukása után – előbb saját céljaira felhasználta, utóbb bedarálta az amúgy is girhes maradékot.
Aláírom, hogy regénynek nem jó, egyszerűen mert nem rendeződik azzá. Nem akar. Tele van látszólag ad hoc módon egymás mellé potyogtatott anekdotákkal és élettörténetekkel, végtelen sok névvel, és ez csak felerősíti, hogy itt nem történetet látunk, hanem: listát. De valamiért tudott rám hatni. Talán mert Ungváry erős morális alapállása végig átütött a sorokon, és végig éreztem, hogy ezt mégis, minden hibával együtt nagyon fontos volt elmondani – nem is azért, hogy okuljunk belőle (hisz miből okul az ember?), csak hogy megmaradjon.
* Bár a szerkesztési elvről beugorhatna Sebald, de én mégis inkább Thomas Mannt és A Buddenbrook ház-at érzem rokon könyvnek.
Vannak szépen fogalmazott okos gondolatok es erdekes fontos tenyek, de neha kovethetetlenul fennsobbsegeskedo az iro modora, ez nem teszi tul szimpatikussa. Irhatna tobb ironiaval, mert ahol alkalmazza, ott ul es mukodik