Az én kezdetleges sci-fi definícióm szerint (sci-fi: amiben űrhajó van) ez vígan az: a nevezetes égi jármű a Föld irányából tart valami állítólag lakható bolygó felé, fedélzetén egy halom hibernált emberrel, és egy ébren lévővel, aki felügyeli az egész miskulanciát, miközben meglehetősen száraz beszélgetéseket folytat a hajó fedélzeti számítógépével. Az űr ebben a kontextusban tulajdonképpen metafora – a végtelen magányé, ami lassan kiszörpölgeti az emberből a józan észt –, az űrhajó pedig ezen belül a koporsónyi színpad, ami a szereplő(k)nek játszani rendeltetett. A regény másik fontos kérdése pedig az, vajon hogyan jutottak el hőseink odáig, hogy egy ilyen minimum kockázatos vállalkozásba kezdjenek. Ennek keretében pedig Moorcock méregerős visszatekintő fejezetek hadában mutatja be, ahogy a földi társadalom atomjaira hullik a nacionalizmus, az idegengyűlölet* és az általában vett emberi ostobaság hármas csapásai alatt, olyan helyzetet teremtve, amiből (talán) megmenthetik a szereplők a puszta bőrüket, de hogy az emberségüket nem, az biztos.
Olyan könyv ez, aminek a kérdései egy szemernyit sem koptak az eltelt kb. ötven évben. Sőt. És attól tartok, nem kopnak még el egy darabig. Engem lenyűgözött.
* Ha már idegengyűlölet. Érdekes volt látni, Moorcock mennyire máshogy kezeli az „idegen” fogalmát, mint A. C. Clarke. Clarke esetében ugyanis az „idegen” szó jelentéstartalma a feltérképezendő szóhoz közelít, és a szereplőkből kíváncsiságot vált ki. Ezzel szemben Moorcocknál a szóhoz az elpusztítandó kapcsolódik, tehát a szereplőkből gyűlöletet vált ki. Ez egyben remekül megmutatja a két szerző közötti különbséget: hogy Clarke-nál az emberiségből akár még lehet is valami, Moorcocknál viszont az egészet megette a fene. A szerző pedig egy politikus szájával zseniálisan fogalmazza meg, hogyan is kell felismerni az idegeneket: „Első látásra megismeritek őket. Mások. Más a szemük. Kételkednek, amikor ti biztosan vagytok a dolgotokban. Ők azok, akik összefognak az idegenekkel meg a kétes jelleműekkel; gyanú árnyékét borítják arra, amiért mi küzdünk. (…) Akik nevetnek, és gyanúsan sokat mosolyognak. Élcelődnek, hogy rossz fényt vessenek eszményeinkre. Ők azok, akik félreállnak, amikor terveket készítünk elő a haza megtisztítására.” (81. oldal) Ebbe nekem a hátam beleborsódzott. Talán ez a pár mondat billentette fel öt csillagra a könyvet.