Babarczy Eszter novellái a nővé válás folyamatát, a nők szereplehetőségeit és szerepkényszereit járják körül. A magány, a kiszolgáltatottság és sérülékenység hétköznapi vagy éppen szélsőségesen fájdalmas epizódjaiban megannyi küzdelem zajlik a méltóságért, a szeretetért, önmagunk elfogadásáért és elfogadtatásáért. Egyfajta felnövekedéstörténet rajzolódik ki a kötetben, amelynek hősei, mintegy megalkotván az "ismeretlen nő" alakját, különféle élethelyzetekben kénytelenek szembesülni szűkebb és tágabb környezetük elvárásaival. Az írások olykor szenvedélyes, máskor rezignált őszinteséggel, érzékletes és érzéki nyelven szólnak a különböző életkorokban átélt lelki és testi szenvedésekről, a "korbácsoló szavakról", a családhoz, szülőkhöz, gyermekekhez, férfiakhoz fűződő kapcsolatok változó dinamikájáról.
A kortárs magyar novellisztika jelentős részét hajlamos vagyok úgy leképezni magamban, mint egy hegymászást. Nekilódul az olvasó, izzadmányosan átküzdi magát a többé-kevésbé komplikált mondatszerkezeteken*, a gyakran csak csíraszerű cselekményen és a depresszívre hangolt atmoszférán, megérkezik a csúcsra, letekint a tájra, és átérzi, amit az író át akart éreztetni vele: a magányt, a kiszolgáltatottságot, vagy bármi mást, amit az útikönyv (mindközönségesen: "fülszöveg") beígért neki. No most e kötet első két novellájával mintaszerűen megjártam ezeket a stációkat. Aztán egyre több gebasszal szembesültem. Izzadmányosan mentem felfelé a szövegben, és 1.) valamelyik leágazáson elkeveredtem, nem jutottam fel a csúcsra 2.) feljutottam, de a rohadt ködtől nem láttam semmit 3.) nem volt köd, de rá kellett jönnöm, hogy amit látok, az pont ugyanolyan, mint amit bármelyik panellakás ötödik emeletéről is láthattam volna, csak ott mehettem volna lifttel. Valahogy így. Egy idő után kedvetlenné tett, hogy nem jöttem rá, az elbeszélések zöme miért gondolja, hogy olyasmit érzékeltet velem, amit nem érzékeltettek már mások. Hogy mitől más ez az egész.
Többször tapasztalom, hogy tehetséges novellisták olyan köteteket adnak ki, amelyek 20%-a nagyszerű, ha csak annyit látnék belőle, már rendelném is a szerző arcképével díszített bögrét és pólót - de a többi 80%-on igazán lehetett volna csiszolni még. Megmondom őszintén, jobban örülnék, ha kevesebb novelláskötet jelenne meg, vagy ami megjelenik, drasztikusan karcsúbb lenne. Elképzelhető persze, hogy a szerző szempontjából, a kiadó szempontjából, vagy akár az absztrakt értelemben vett "magyar kortárs irodalom" szempontjából van előnye annak, hogy egy középszerűre felhabart gyűjtemény megjelenik. De én, a szakmányban mai magyar irodalmat olvasó, időnként rohadtul beléjük fáradok. Lehet, nem kéne annyit olvasni?
* Babarczy javára írom, hogy inkább kevésbé, mint többé komplikáltak azok a mondatszerkezetek.
Kevés novella tetszett. Aközött is akadt, ami csak részleteiben. Azok a szövegek sikerültek jól, amikor konkrétan tartunk valami felé, tudjuk is, hogy mi felé. És a szerző nem is próbálja ezt illegő-billegő paraván mögé bújtatni. Például a Szülök című novellabetét. Ott aztán mindenki tudja mi folyik, nem kell hozzá nagy logika, átitatódik a papír magzatv… A filozofikus töltetű novellák érzésem szerint nem igen állják meg a helyüket, ezek a divatos anekdotairodalomba próbálnak tagozódni, de hogy is mondjam, Babarczy még talán nem tart ott, hogy ebből valóban jó irodalom legyen. Több szövegben is tapasztalni görcsösséget. A téma megvan, fontos téma, erős téma, de előadni nem sikerül maradéktalanul. Vagy esetleg a belegyömöszölés jelenségét lehet felfedezni, van ötlet, túl sok is, nem mind jó, de hát mégis csak belekerült a levesbe. Mondok egy konkrét példát, egyetlen mondat: „csak a Hofi jó mindenre, amit a gyerekek nyelvére lefordítva Bödőcs Tibornak kéne mondani”. Ez kétségtelenül jól hangzik, de szerintem hiteltelen 16 éves „gyerekek” esetében. A hiteltelenség néhány ilyen pop elemben és érzésem szerint egyszerűen néhány novellában is megfigyelhető. A Sennyei Ilma eltűntnovella során meg pont hogy elfogyott az ötlet. Tényleg csak annyi történt, hogy eltűnt. Pedig lehetett volna belőle egy kisregény is. Találni a könyvben Szvoren Edinás beütést, nagyon el akarja hallgatni a háttérben lappangó lényeget, de hát már eleve pőrén állt elő, így nincs mit elhallgatni. Nem felismerésekre, megismerésre apellál a könyv, hanem többnyire hatáskeltésre. Egyébként az a kötet javára írható, hogy a magány, az enerváltság olykor derült égből villámcsapásként érkező érzéseit próbálja megjeleníteni. Igaz, néha kevésnek érzékeltem az adott cselekmény elindítóinak. Mármint az igencsak szűkös novella keretein belül felfoghatatlanok, megmagyarázhatatlannak titulálódnak emocionális kisülés gerjesztette cselekedetek, tulajdonképp nincs hely a magyarázatoknak. Talán a sok egyforma, esetleg nagyobb volument követelő ötletet kellett volna sűríteni egy-két hosszabb lélegzetvételű szövegbe. Na, de ki vagyok én, hogy ötleteket adjak.
Engem ez a könyv padlóra küldött. Ezt vártam a Törésteszttől, ezért csalódtam a Verseimben és ez az, amiért női szerzőket olvasok: magamra ismertem, viszolyogtam, ismerősnek tűnt minden helyzet. Leír olyat, amit átéltem százszor és közel hoz olyat, amit sosem fogok átélni. Nagyon intenzív volt, de nem tudtam megállni egy novellánál. A szerző mélyen érti a női problémákat és közösséget vállal a legelfuseráltabb elméjű nőkkel. Kötelező darab, nekem az év (eddigi) legjobb olvasásélménye!
Lehet, hogy pozitív diszkriminációt alkalmazok és eleve megengedő vagyok a női szerzőkkel szemben, pedig el kellene jutnom oda, hogy legalább én, mint olvasó nem nézem a szerző nemét, vagy inkább az lehet, hogy jókor talált meg ez a könyv, de nekem valóban élmény volt olvasni.
Kuszma értékelése és Babarczy Eszter közéleti megnyilvánulásai elbizonytalanítottak, de akkor is visszanyúlok az eredeti véleményemhez, ami az volt, hogy egy ilyen tevékeny, alkotó ember mennyi időt áldoz a jelenlegi húza-vonára - ezt látni, tapasztalni elszomorító, mert ez mind az írástól veszi el az erőt/energiát.
Igen, témáiban körüljárták a kötetben szereplő novellák világát mások is, de talán ezek olyan tabuk, amiket nem lehet elégszer döngetni.
Ajándékba kaptam a könyvet, talán még ettől is vált olyan édessé az egész, majd belevetve magam kesernyéssé - a szövegek hangulata miatt - de így lett pont olyan íze az egésznek, amilyet szeretek.
oké, nem olvastam végig, de eleget olvastam belőle, hogy tudjam: ezt nem fogom befejezni
őszintén nem tudom eldönteni, hogy ez össze nem illés/ én nem értem a szépirodalmat vagy a novellákból hiányzott valami jellegű probléma volt-e, mindenesetre elmondom, miért hagytam félbe egy hónap szenvedés után
130 oldalt olvastam el 31 nap alatt, pedig a könyvet szellősen szedték és a novellák is rövidek voltak, de mikor letettem, nem éreztem a vágyat, hogy újra felvegyem a közeljövőben. Ennek az volt a fő oka, hogy minden novella rettenetesen nyomasztó volt, és ugyanazt a világtól elszigetelődött, traumatizált, magányos és a világban valódi kapcsolódás nélkül tengődő létezést mutatta be, ami számomra nem csak ismeretlen, de erős ellenérzéseket is kivált belőlelm. Tudom, hogy az ábrázolás fontos, és sokaknak valószínűleg katarktikus lehet látni, hogy nincsenek egyedül, de mivel nem tudtam azonosulni, és a novellák az ábrázoláson kívül nem adtak mást, nem találtam meg benne azt, amit kerestem. Senkit nem akarok lebeszélni az olvasásról, mert van ebben érték, de nagyon nem én vagyok a célközönség.
(az értékelés végére úgy tűnik mégiscsak megfejtettem, mi nem klappolt)
Könnyűnek és jónak ígérkezett a fülszöveg és a novellák terjedelme alapján; néhány oldalasak, többnyire 5-10, de egyik sem volt hosszabb 30-nál, ami pont az a kategória, ami bármilyen sietős reggelbe és bármilyen fáradt estébe is belefér. A nővé válás, mint téma is tetszik, örülök, hogy valaki hozzányúl. Sajnos azonban ennél több pozitívumot nem igazán tudok mondani.
Mindjárt a nyitónovellánál problémákba ütköztem a szöveg megértésével. Sok mondat nyakatekert volt, vagy olyan szerkesztéssel írták, ami nekem hibásnak érződött. A további novellákra ez aztán nem vagy kevésbé volt jellemző, de az tény, hogy én több helyen használtam volna a gondolatok elkülönítésére pontot vagy pontosvesszőt, mint ahánnyal találkoztam. Az ember, ha nem figyel oda, könnyen elveszíti a fonalat, mire a mondat végére ér, már nem tudja, mi volt az eleje.
A legtöbb novellánál azért kapizsgáltam, hogy mit is szeretne velük mondani a szerző, kevesebb volt, amit teljesen megértettem, ugyanakkor akad néhány, ami egyáltalán nem jött át – ezeket szívesen megvitatnám egy nálam szépirodalomban jártasabb valakivel, hátha rávilágít valamire, amit nem vettem észre.
Kimondottam tetszettek az alábbi novellák: Emlékpogácsa – ha jól értelmezem a leírtakat, itt két nővérről van szó, az egyikük anorexiával, a másik bulimiával küzd Anyu - ennek a témája, egy családtag túlvilágra való átsegítése engem is foglalkoztat már egy ideje, ha író lennék, én is feldolgoztam volna Itáliai utazás – egy becsapott és megerőszakolt nő története, sok magyaráznivaló nincs rajta Sennyei Ilma eltűnt – azt hiszem, ez az abszolút kedvenc Voland – cicás novella, egyértelműen szeretem Szép halál – ez is egy engem foglalkoztató téma Vigyetek haza – talán ezt tudtam a legjobban átérezni, mert azt itt leírtakat a közelmúltban közvetlen közelből már én is átéltem
Amelyekkel nem tudtam mit kezdeni: Mell-blog – nem is igazán tudtam eldönteni, hogy kiről és miről szól A mérgezett nő – jól indult, de nem sikerült rájönnöm, hogy ha valaki „mérgezett”, akkor mitől az A harag születése – ez pedig a teljes homály
Az elolvasását nem bánom, ennyivel is több kortárs művet ismerhettem meg, de nem hinném, hogy mostanában szeretnék többet a szerzőtől. Nyitott vagyok viszont a szemléletváltásra, ha kapok hozzá segítséget.
Ha csak megérzésre kellene csillagot böknöm a kötetre, akkor egy erős közepesre kattintottam volna. A történetek őszintesége, ami végigkísért a novellákon, illetve a történetek, amelyek olykor önmagukba csavarodó reménytelenséget kiáltanak, a bennem gubbasztó együttérző szánalmat ébresztették fel és újragondoltam a dolgot.
Nem azt akarom mondani, hogy sajnálatból tartom 5 csillagos kötetnek, hanem (hiúságból?) kicsit fordítva: magamon, a sok tekintetben sokszor hasonlónak mondható gondolataimon, a bennem veszett szuicid habitusomon, elkeseredettségemen, reménytelenségemen ejtettem volna foltot ha egy hasonló világ fájdalmainak leírására tett kísérletbe rúgok. Nekem 3-4 novella volt erős a kötetben, a többi inkább másoknak szólt, mégis elgondolkodtatott: pl. cicás néni sztory...
I am mad at this book. It gives the false promise of depth, but only every scratches the surface. She finds the stories, but does not seem to be able to actually write them. If an alien reads this it would think womanhood pretty much consists of motherhood, cats and death. Sometimes its infuriatingly cliche, sometimes just pointlessly obscure, which is again infuriating because it poses as depth. The title story is just bad. There is half a paragraph in the third story I found strong. Not everyone needs to be a writer.
Nehéz véleményt írni egy ennyire személyes könyvről ami egy ennyire nehéz életbe enged bepillantást. Vagy csak egész egyszerűen nehéz ilyen dolgokat olvasni? Mert engem nagyon lehangolt ez a könyv. Nagyon erős és nagyon szomorú dolgok vannak benne. És még csak elképzelni sem tudom, milyen lehet ezekkel a démonokkal nap mint nap megküzdeni. Ugyanakkor nem tudom elkézelni azt sem, hogy ezt a könyvet szívesen ajánlanám másnak. Na de hál'Istennek nem rólam szól ez a világ, mások nyilván meglelték örömüket benne, úgyhogy jól van ez így.