Éjfél

by Julien Green, László Somogyi Pál (Translator)

Meredek ​hegyfokon, magasan a festői völgy felett, ahol folyó kanyarog és erdők sötétlenek, ódon ház áll, hajdani apácakolostor, a neve Fontfroide. Különös ház, ahol örökös a csend, ahol az ajtókat rázárják a jövevényre, s titkos figyelmeztetést kap, hogy meneküljön, ahol csak léptek neszét lehet néha hallani, de a számos lakóból alig egy-kettőt látni, ahol az ablaknak szeme, a falnak füle van, s mintha minden sarokban rémek lappanganának. És különös ember a ház ura, aki családja nincstelen tagjainak teremtett itt otthont, akinek szelleme mindenütt ott lebeg, neve fogalom, de testi valójában láthatatlan.
Az ifjú Elisabeth, aki egy esős éjszakán érkezik meg Fontfroide-ba, nyomasztónak találja ezt a légkört. A kérdőjelek egyre sokasodnak körülötte, s bár retteg az éjszakától és a sötétségtől, amely oly nagy szerepet játszik itt, nekivág, hogy felderítse a házat. Megdöbbentő titkokat tár fel, furcsa figurákkal ismerkedik meg, s aztán – egy fiatalemberrel. Ettől fogva egyre sebesebb a történet sodra: egy lenyűgöző jelenetben összegyűlik a ház összes lakója, Edme úr végre a színre lép, Fontfroide értelme megvilágosodik, s hatalmas fokozás után elérkezik Elisabeth életének nagy pillanata.
Csupa feszültség ez a regény, csupa talány és várakozás. Az olvasó Poe rejtélyes históriáira gondol – holott Julien Green sajátos művészetét élvezi. A légkörteremtés mestere remekelt itt, a rettegés, a sötétség, a csend megragadó elemzését adva, de nem feledkezve meg a társadalomrajzról sem: Fontfroide sajátos álomvilágával élesen szembeállítja a regény első részének sivár kispolgári világát.
Különös könyv ez a négy évtizeddel ezelőtt írott, mégis meghökkentően modern regény. A francia elemző próza legjobb hagyományait a sejtelmek és rebbenések költészetével, a realista lélekrajzot a mélylélektannal, a klasszikus elbeszélő hangot finom iróniával társítja, s mindezt néhány lapon, s megtoldva az izgalmaknak, rejtelmeknek a francia irodalomban merően szokatlan „kísérteties” hangulatával.

Genres: France, Gothic, Fiction, Novels

376 pages, Hardcover

First published January 1, 1936

About the author

Julien Green was an American writer, who authored several novels, including Léviathan and Each in His Own Darkness. He wrote primarily in French.

Reviews

[Φώτης Καραμπεσίνης · Rating 3 out of 5]

Κυκλοφόρησε στα Ελληνικά ως "Μεσάνυχτα", εκδόσεις Μέδουσα.

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Elisabeth, a tizenegy éves kis hölgy egy családi tragédia folytán három nagynénjére lesz bízva, akikhez képest Macbeth boszorkányai random Disney-hercegnőknek tűnnek. Mivel régebben már olvastam egy Julien Green-regényt, nem ért meglepetésként, a szerző miféle „hideg pokolba” taszította szereplőjét – úgy fest, az emberi kapcsolatokról az úrnak elég sivár véleménye van. Nagyon szorítottam Elisabethnek, hogy valamiképpen kászálódjon ki a vénasszonyok karmai közül, és hát ki is kászálódik egy időre: 16 éves koráig egy viszonylag (!) emberséges családi környezetben cseperedik-kamaszodik. De aztán az írón ismét elhatalmasodik a vágy, hogy a sorssal elagyabugyáltassa főhősét, ennek folyományaként E. egy különös kastélyba kerül – és itt ismét kanyart vesz a történet, egy lecsupaszított Zola-regény helyett ugyanis mintha valami gótikus rémregényben találnánk magunkat, annak minden kellékével: a kastély lábánál terpeszkedő szakadékkal*, kitömött állatokkal, néma szobákkal és furábbnál furább lakókkal, akik mintha allergiásak lennének a napfényre**. Green kastélybelsője az atmoszférateremtés egyik csúcsa – nagyon tudja, hogyan kell olyan kulisszákat teremteni, ahol egy idő után még a leghétköznapibb történésekbe is beleborsódzik az olvasó háta – épp azért, mert egy ilyen helyen ami hétköznapi… hát… alkalmasint az a leggyanúsabb. Mesteri az is, ahogy a kastély lakóit elrendezi a ház ura, a rejtélyes Edme úr körül, aki láthatatlanul is irányítja pályájukat, valahogy úgy, ahogy a nap irányítja a bolygók keringését. Az ő sejtelmes figurája teszi, hogy e regény valamiféle tanmesévé változik kiszolgáltatottságról és uralkodásról, és ugyanakkor több is lesz, mint szimpla tanmese. Olvasásra érdemes francia klasszikus a XX. század első feléből.

* És hát ahol szakadék van, ugye…
** Nem, nem vámpírok. Bár egy pillanatig én is azt hittem.

[James Henderson · Rating 4 out of 5]

With Minuit (Midnight) and Le Visionnaire (The Dreamer) two years earlier Green's novels delved into a dreamlike world of battle between good and evil, passion and reason. While these novels picture French provincial life in critical light, some critics see them as more complex than the typical anti-bourgeoise novel. The psychology of evil and a sort of metaphysical boredom becomes the source of revolt, not social facts. In Midnight one finds a poetic evocation of the mystery of secrets in a dream. The author, in the preface, describes it as an answer to The Dreamer.

Julien Green was a French-American novelist and playwright, whose works are connected to the tradition of (Roman Catholic) psychological realism and also show the influence of Edgar Allan Poe and the American regional style known as Southern gothic. Green's central subjects were self-destruction, religion, and sexuality. The stories were usually set in French provincial towns and depicted the lives of neurotic characters, who are tormented by their sensual greed, sins, and fears. Green preferred French to English as the language in which he published his works. In 1939 Green converted to Roman Catholicism for the second time. The first time was 1915 after which he became a Buddhist. Green's early religious tensions are seen in the title of his first publishd work, Pamphlet contre les catholiques de France (1924). Green is generally seen as writing in the gothic romance tradition and in this novel you can see signposts that point toward his later, and better, work. From French writers Green was closest to Georges Bernanos (Diary of a Country Priest) and François Mauriac, winner of the Nobel Prize for Literature and author of Therese Desqueyroux and The Desert of Love among others.

[Denis · Rating 4 out of 5]

Surely this must be one of the strangest books ever written by a major figure of French literature. Julien Green may have been American by birth, and he may have defined himself as a Southerner on top of that (at the end of his life and career, he wrote a trilogy about the Old South), he’s essentially a true French writer, in every way, whose numerous books are all proof of a dazzling, exquisite, highly refined, mastery of the French language. "Minuit" (Midnight in English) was published in 1936. I’m not sure how it was received then. It is an exceptionally weird and mysterious novel. To even summarize, in a few words, what it is about seems difficult, as Green, playing in a subtle way with elements of the absurd and the gothic, but also with the world of fantasy, and to some degree with surrealism, defies the usual rules of storytelling. "Minuit" starts in a relatively traditional way, narrating the destiny of a young orphan girl whose mother killed herself for love: after finding herself in the care of suffocating aunts who have very little love to give, the girl, Elizabeth, escapes and ends up being adopted by a family that bears resemblance with the families at the heart of fairy tales such as "Cinderella" and "Beauty of the Beast". Some aspects of those chapters reminded me, too, of "Jane Eyre". Then, after destiny takes Elizabeth away from this home where she’s grown into a lovely teenager, the novel makes a 90-degree turn, becoming actually another novel altogether. At this point, as Elizabeth is taken into an isolate house that is like a maze and is inhabited by very peculiar characters, the reader enters a world of eeriness, bizarreness, and otherworldly spookiness that is part "Alice in Wonderland", part "Bluebeard Castle", part horror (it made me think of the world of Guillermo del Toro). It’s an astonishing and quite perplexing read. Is it true gothic literature? Or is Green writing a parody of different genres? Is his book an ironic homage? Maybe it’s all of the above. The elaborate, extremely literate style of the author’s writing isn’t without a certain preciosity that may feel (deliberately) artificial, and it gives the narration a slightly old-fashioned quality, but it is also a tour de force: who, today, is able to write with such virtuosity? The book ends in an allegorical, vaguely religious, and rather grandiose climax: it is not without echoes of Edgar Allan Poe (I especially thought of "The Fall of the House of Usher"). I’m, at this point, not sure what I have read! Green has, throughout his long life, written more famous and applauded novels, and "Minuit" seems rather forgotten today. But as a tortured, perverse, very dark, yet humorous, fairy tale for adults, it deserves to be rediscovered and reread with new eyes.

[Anastasia · Rating 2 out of 5]

The thing that I certainly got after finishing this novel is the utter and coplete boredom that Elisabeth suffers from. As such, even her two passions that abruptly come in the end of the novel –triggered towards the long awaited Edme and the young and spontaneous Serge- cut no particular figure. Nothing anyone does in this novel seems to be truly meant, not the suicide that it starts with, -and approppriately- not the murder it ends with. I can see how the complexities of characters don’t allow the reasons of actions to always be understood. But every wish of Elizabeth’s, every change of disposition comes from nothing - although the books offers some kind of history for her, showing her change from a child to a lady. Also, the books seems shallow and somehow pretentious to me. It’s perspective is very black and white divided for a 20th century book. The aunts are either stupid or self-absorbed and mean, the love interest is courageous and charming, the benefactor is good-hearted and naïve and the step-sisters (if Elizabeth is to be considered adopted) are ugly and envious. So only Elizabeth is permited to be spontaneous and it’s with her that the reader should identify. All in all, this is not among the better books I’ve read.

[Emily · Rating 3 out of 5]

Δεν έχω αποφασίσει ακόμα τι να γράψω για το βιβλίο αυτό, ούτε ποια βαθμολογία του αξίζει. Σίγουρα πάνω από 3 αλλά όχι 4. Ας πούμε μεταξύ αυτών.
Το βιβλίο ανήκει σαφώς στην κατηγορία που αδικούνται ως audio books.
Η μέχρι τώρα εμπειρία μου λέει ότι για ομιλούντα βιβλία καλό είναι να διαλέγουμε εύπεπτα αναγνώσματα που ρέουν άνευ προβληματισμών και φιλοσοφικών ερωτημάτων. Κινδυνεύουν να μείνουν αναπάντητα στον δαίδαλο των αθηναϊκών δρόμων όταν η προσοχή σου είναι επιμελώς στραμμένη σε ελιγμούς αποφυγής κάθε είδους εμποδίων.

Ο Julien Green γράφει πολύ ωραία. Οι περιγραφές του είναι εξαίσιες, η ατμόσφαιρα γοτθική, οι ήρωες του χαμένοι στην εσωτερική τους ομίχλη. Η κυριαρχία του Καλού είναι εμφανής και ο αναγνώστης, αρχικά ανησυχεί αλλά στην πορεία ηρεμεί και παρακολουθεί τους ήρωες αποστασιοποιημένος.

Η αρχή του βιβλίου είναι από τις πιο υποβλητικές που έχω διαβάσει. Στον κακοτράχαλο δρόμο, μια άμαξα με έναν καθόλου συνεργάσιμο αμαξά, μεταφέρει δυο γυναίκες στην κορυφή ενός λόφου. Η μία απαιτητική και κακιασμένη, η άλλη απλώς παραιτημένη. Η μία θα αφήσει στην άλλη να φροντίσει το κοριτσάκι της. Το κοριτσάκι, η Ελίζαμπεθ, είναι η ηρωίδα του βιβλίου. Αν και θα έλεγε κάποιος ότι η ιστορία έχει να κάνει με κάτι ανάλογο του "Αι δύο ορφαναί" εν τούτοις, ο συγγραφέας καταφέρνει να ξεφύγει από το κλισέ. Η Ελίζαμπεθ στέκεται τυχερή και μεγαλώνει σε ένα σπιτικό, ασφαλής και καλοαναθρεμμένη.

Μέχρι εδώ καλά. Η Ελίζαμπεθ μεγαλώνει και ανθίζει, προκαλώντας το φθόνο, όπως όλες οι ωραίες. Ο συγγραφέας όμως δεν ασχολείται με αυτό. Προχωράει παρά πέρα, αφήνοντας την ομορφιά του κοριτσιού να αιωρείται στα μάτια του αναγνώστη. Παίρνει την Ελίζαμπεθ και τη μεταφέρει σε μία έπαυλη με περίεργους και μερικώς άφαντους κατοίκους, με ιδιαίτερες συνήθειες. Το κορίτσι απορροφάται σταδιακά από τη νοσηρή ατμόσφαιρα της και αρχίζει να μεταλλάσσεται.

Η πλοκή, μετά την ενδιαφέρουσα έναρξη, κάνει μια κοιλιά, που του στερεί τα αστέρια του. Η ορφανή κόρη περιφέρεται, αναζητά, επιχειρεί, διερωτάται, αποπειράται. Προς το τέλος, η πλοκή ανακάμπτει ως προς το ενδιαφέρον και η αυλαία, άδικη και απρόσμενη (ίσως και ακατανόητη) αφήνει τον αναγνώστη με μια πικρή γεύση.

Η ανάγνωση ήταν αμιγώς διεκπεραιωτική. Κρίμα, γιατί το βιβλίο αυτό άξιζε μιας ανάγνωσης αισθαντικής.
3.5*, ίσως 3.8

[josee · Rating 4 out of 5]

omg THE ENDING sent a chill down my spine woah !!!

[Stefania Mihai · Rating 2 out of 5]

It's one of those annoying books which make you feel like punching all the characters in the face. I gave it two stars instead of one because, despite not liking any of the characters, the writing was interesting enough that I felt compelled to finish it.

The first half of the book is a bit like a clichéd orphan saga, vaguely reminding of Dickens (minus the social themes). After her mother commits suicide, ten-year-old Elisabeth finds herself in the care of three bitter old aunts who have exactly zero sympathy for her. The thing is, you can't do Dickens in only 260 pages. So, just as we were getting to know a bit more about the aunts, Elisabeth runs away and finds herself an adoptive father of sorts, in the person of kindly M. Lerat, who takes her in and raises her along with his two daughters. But once again, only a couple of chapters and a time jump later, Elisabeth, now a beautiful teenager, leaves for a new home.

The problem with these quick changes of scenery is that we cannot have more than a very superficial and stereotypical description of all the side characters: the romantic mother who kills herself for love, the mean, greedy and borderline mad aunts, the kind and naïve fatherly figure, the ugly and jealous step-sisters (in the style of the fairytales, the author likes pairing up physical and moral traits, so the evil characters are depicted as ugly, while Elisabeth and her love interests have a surreal beauty).

In the second half of the book, the tone changes as Elisabeth moves into her final home, an old gothic mansion with a haunted feel, inhabited by an eclectic series of strange, mysterious characters. Instead of Dickens, the book now faintly reminds us of Bronte, Shelley or Poe. That would be great, if not for the pointlessness of all their actions. Instead of embracing a magical aura, the Fontfroide mansion soon feels like the home of a creepy cult for mindless zombies. Elisabeth was supposed to be the only well-developed character. However, all the initiative and strength she showed as a child in the first half of the book fade away in the second half, turning her into an annoyingly passive and submissive creature that accepts everything the men decide for her.

In fact, one of the things that most bugged me about this book is that women are generally portrayed as either young and beautiful but extremely dumb, or old, ugly and mean, and still a bit dumb. Men don't have it much better either. They are portrayed as smarter, but either wimpy and naïve, or magnetically attractive but self-centered and violent. All in all, not a memorable book.

[Benoît Dussart · Rating 2 out of 5]

Not bad but a bit disappointing, all the story is quite long and full of unnecessary descriptions.

The ending feel a bit off and that’s the most disappointing part.

[Will · Rating 2 out of 5]

"- Ta maison n’est pas un fantôme, dit M. Bernard, c’est une charade.

Ces paroles tombèrent dans le silence. Serge venait d’allumer la dernière bougie et les regards se tournaient vers les petites flammes qui jetaient un reflet d’or sur les visages attentifs. A présent, it ne restait plus sur la nappe blanche que les deux flambeaux de cuivre, posés l’un en face de l’autre avec un air indéfinissable de solennité et de splendeur. On eût dit qu’une fête se préparait.

- Mes amis, dit tout à coup M. Edme, cette maison que je vous ai décrite, je m’y promène depuis des annés, tous les jours, toutes les nuits. C’est là le vrai refuge contre les terreurs de cette vie, la forteresse de l’âme, où ne pénètre point la haine, où toute peur se dissipe, où l’esprit jette à bas l’épuisant fardeau du mensonge et des illusions. Vu de là, notre monde apparaît dans une lumière incertaine, froide et sinistre comme la première mauvais rêve. La mort, la maladie, les déceptions d’amour, la ruine, rien n’est vrai de ce cauchemar; tout est ailleurs, mes amis, tout ce qui est vrai est ailleurs.

- Mon pauvre enfant, tu déraisonnes, fit la mère de M. Edme en lui prenant la main."

[Ada Haynes · Rating 2 out of 5]

We read about 3 parts of Elizabeth's life, where Death plays a key role every time. (Her mother dies, her 'tutor' dies, she dies)
The only positive thing I can say about this book it's that it is well written.
Otherwise, it's utterly boring and it didn't age well. There's no character development, no clear theme and the Main Character is more an observer than an actor on her fate. And every time she sees someone her age, she falls immediately in love???