... I naša kuća je pretvorena u bunker, otac je prozore prekrio daskama, kapiju i ulazna vrata je zabarikadirao. Podrum smo napunili hranom. Inače, oduvek smo se plašili atomskog rata, vlada je još decenijama ranije propisala da svaki stanovnik treba da napuni svoje podrume i skladišta dovoljnom količinom hrane i lekova, za slučaj katastrofe. Uličnu rasvetu su s vremenom potuno ukinuli, za struju su u početku samo uveli restrikcije, a posle su je sasvim isključili, kao i plin i vodu. U svemu tome nije postojao nikakav sistem. Poštar se isprva još i pojavljivao sa žutim čekom, ali ga nakon nekoliko meseci više nismo viđali. Uzalud bi, međutim, i dolazio, budući da su poštu zatvorili, ne bi bilo gde ni da se uplate komunalne dažbine. Nakupljeno smeće iz domaćinstva otac je bacao u drveni poljski klozet koji se nalazio u stražnjem delu naše bašte. Taj čučavac su sagradili ljudi koji su ovde živeli pre nas, od kojih smo kupili zemljište, i dok nismo nabavili šolju sa vodokotlićem u kupatilu naše novoizgrađene kuće, mi smo takođe odlazili tamo da praznimo creva. Ali kada smo posle toga viškove iz organizma počeli da ispuštamo u civilizovani kanalizacioni sistem nužnika, dani drevnog poljskog klozeta bili su odbrojani, postao je ruina koja je podsećala na neko minulo doba. Nismo ni sanjali da bi jednog dana mogao da vaskrsne...
Orcsik Roland könyve jól beleilleszkedik a vajdasági poszt-traumatikus háborús irodalomba – ennek fényeben tulajdonképpen meglepő, mennyire nem váltott ki belőlem érzelmeket. A történet egy délvidéki kisvárosban játszódik, ahová begyűrűzik a háború. Az író újítása, hogy (elsősorban kamasz) főszereplőit egy disztópikus közegbe helyezi, ahol a háborús atmoszféráról nem a katonák és harci cselekmények gondoskodnak (a közműrendszerek leállásától eltekintve semmi sem utal arra, mi történik az országban), hanem a civilek maguk építik fel maguknak a háborús pszichózist. Ez egy felettébb ígéretes alapötlet – csak épp itt meg is állunk. Az a bajom, hogy bár Orcsik hősei átélnek mindenféle extrém vagy borzasztó szituációt, de valahogy semmi nem hagy nyomot rajtuk. Nem nyomasztja őket, nem tanulnak belőle, nem roskadnak össze a súlya alatt – csak éppen dokumentálják. Így aztán ezek az események nem is rendeződnek ívbe, nem alkotnak folyamatot, nem tartanak valahonnan valahová – csak úgy lóg minden a levegőben. Orcsik egyfajta váltott elbeszélő-technikát alkalmaz, ahol a szereplők felváltva ismertetik nekünk az eseményeket – de ennek a módszernek akkor van értelme, ha a mesélők hozzátesznek valami a regényhez. Ám ez ebben az esetben elmarad*: csak darabra vannak sokan az elbeszélők, de nem lesz tőlük sűrűbb a próza. És mivel egyikük sem nyit új olvasatokat, teljesen funkciótlanok maradnak. Mindent egybevetve: kevesebb manírt és több mélységet vártam volna a könyvtől.
* A legjobb példa erre a hiányosságra Spenót apjának figurája, aki homofób és antiszemita – ezt onnan tudjuk, hogy buzizik meg zsidózik. De amikor Orcsik őt beszélteti, ezzel az alaptulajdonságával nem kezd semmit – az apa épp olyan tónusban szólal meg, mint a könyv összes többi szereplője**. Az ilyen elemek miatt érzem úgy, hogy ez a könyv legfeljebb a kihagyott ziccerek miatt marad számomra emlékezetes. ** Illetőleg egy alkalmi elbeszélő (az „utolsó náci” törpe) világosan elüt a többitől, de ő meg annyira komolytalan, hogy nem vagyok hajlandó jelentőséget tulajdonítani neki.
There is something about war stories that makes me feel tensed. "Phantom Commando" is a great title for this story. People are in their everyday "commando" in war. What war? What's happening after all?
We read from different narrators, persons in their stories. I felt like there is only one narrator. Who knows what's going on.