What do you think?
Rate this book
Magyar rebellisek
Romsics Ignác új kötete a magyar történelem elmúlt ezer évének 11 lázadó, vagyis rebellis csoportjával foglalkozik, kezdve az utolsó pogányokkal és befejezve az 1989-es rendszerváltókkal. Minden egyes tanulmány három alapvető kérdés megválaszolására törekszik: szociálisan kik voltak, honnan jöttek a rebellisek; miért lázadtak fel; és mit akartak, mire törekedtek. A válaszok mélysége és bizonyítottsága döntően a forrásadottságok függvénye. Az „utolsó pogányok” és még a középkori paraszfelkelések vezetői és résztvevői esetében is nagy mértékben feltételezésekre vagyunk utalva. Időben előre haladva a források köre egyre bővül, s a 20. század esetében már szinte áttekinthetetlenül sok releváns dokumentum áll rendelkezésre. Ez az oka annak, hogy az utolsó három tanulmány, vagyis a 19-es népbiztosokkal, az 56-os felkelő vezérekkel és a 89-es rendszerváltókkal foglalkozók terjedelme két-háromszorosa a korábbiaknak. Számos más munkájához hasonlóan a szerző elsősorban ezt sem csak az egyes korszakok kutatóinak, hanem a magyar történelem iránt érdeklődök lehető legszélesebb körének szánja és ajánlja.
452 pages, Hardcover
First published October 10, 2019
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 3 of 3 reviews
November 12, 2022
Romsicsnak kétféle könyve szokott lenni. Az egyikhez kellett levéltáraznia, a másikhoz nem. Ez a kötet az utóbbi csoportba sorolható.
El se tudom mondani amúgy, milyen jót tesz nekünk a professzor úr, amikor összegereblyézi nekünk ezeket az ismeretterjesztő köteteket, mert bizony van mit tanulnunk. Hogy mást ne mondjak, itt van ez a március 15-e. Mit tudunk róla voltaképpen? Hogy Petőfiék elindultak a Pilvaxból, aztán hipp-hopp, Kossuth trónfosztotta a Habsburgokat, végül jöttek az oroszok (mert az oroszok olyanok: jönnek), a túlerővel pedig nem bírt a vitéz magyar. Ebben a történetben Petőfi és Kossuth a két nemzeti hérosz, akik vállvetve küzdenek a szabadságért – holott az igazság, mint az lenni szokott, ennél sokkal bonyolultabb. A jó Lajos például nem örült a pesti ribilliónak, Pozsonyban nem is akarta fogadni az ifjúság küldötteit. Sándorunk pedig annyira kiakadt a Batthyány-féle kormányra, hogy konkrétan a felakasztásukra tett építő jellegű javaslatokat, mert ugye lepaktáltak az uralkodóval, és ezzel elárulták a forradalmat*. Petőfi állítólagos „konzervativizmusa**” is ordas nagy marhaság: költőnk eszement radikális volt, szobája tele volt Danton, Robbespierre meg Sain-Just posztereivel, és a szakállát se véletlen vágta épp franciásra (Jókai Mór szíves közlése). Lamberg királyi főbiztos szeptemberi meglincselésének pedig úgy örült, mintha megkapta volna a Velencei-tavat karácsonyra, a hattyúkkal együtt. Ám hiába jelöltette magát képviselőnek, szabadszállási körzetében a helyi protokövérlászlók azt terjesztették róla, hogy muszka kém, és megtiltották, hogy beszédet mondjon – nem is került be az országgyűlésbe. (Szerencsére, mondom én erre, mert a politika még a legjobb költőkből is képes a legrosszabbat kihozni.) Ha Jelačić nem támadta volna meg szeptemberben Magyarországot, bizton megértük volna, hogy Petőfi előbb-utóbb Kossuthék ellen is forradalmat robbant ki. Ám a horvát bán megoldotta a kérdést, költőnk tehát félretette sérelmeit (ahogy a többi márciusi ifjú is), és hadba szállt.
Minderről persze nem szólunk március 15-én. Elszavaljuk a Nemzeti Dalt, kokárdát tűzünk, és örülünk, hogy a dolgok szimplán elbeszélhetőek. Tiszták és világosak. Pedig dehogy. Csak hát biztos összezavarodna az a szegény gimnazista, ha a történelmi események a maguk komplexitásukban érnék az agyát – csupaszítsuk hát inkább le az egészet pár botegyszerű, patetikus klisére, az kell a népnek. És aztán csodálkozunk, ha össze-vissza szavaz.
Különben meg tanulságos, hogy a magyar történelem ezer éve tulajdonképpen résmentesen leírható a rebellisek történetével – Koppánytól egészen Orbán Viktorig. Úgy adják át az elégedetlenek - pogányok és parasztfelkelők, hajdúk és kurucok, Martinovicsék és a kommenisták, Corvin-köziek és rendszerváltók - egymásnak a stafétát, hogy ha végigtekintünk rajtuk, látjuk az egésznek az ívét***. Ezt valami pazar dolognak tartom – bár nem gondolom, hogy ez speciálisan magyar sajátosság lenne. Gyanítom, mi is csak úgy vagyunk, mint a legtöbben: a bátor kiállást, a zsarnokkal való szembehelyezkedést helyezzük piedesztálra, de a többség jobbára lapul, vagy szebben mondva: élni akar, nyugodtan, ha lehet, gyarapodva. Ki kárhoztatná ezért? Petőfi, mondjuk. Na, ő viszont biztos.
* Batthyányék még arra is nyitottak voltak, hogy az olasz forradalmak leveréséhez csapatokat kölcsönözzenek az osztrákoknak, bár ezt végül – a közhangulat nyomására – elsumákolták. Ráadásul az új magyar kormány mintha teljesen elfeledkezett volna az országban élő egyéb etnikumokról, holott a Márciusi Ifjak egyik fontos javaslata az állam egyfajta föderatív átalakítása volt, ahol a különböző kisebbségek bizonyos fokú autonómiát kapnak. Ennek elmaradása pedig törvényszerűen vezetett oda, hogy a kisebbségek hamarosan a magyar szabadságharc ellen fordultak.
** Csak erős idegzetűeknek: https://magyarnemzet.hu/kultura/petof...
*** Azért hadd jegyezzem meg, van egy lyuk ebben az ívben. A második világháború. Hogy akkoriban képtelenek voltunk összehozni egy valamirevaló ellenállást, kissé elszomorító.
El se tudom mondani amúgy, milyen jót tesz nekünk a professzor úr, amikor összegereblyézi nekünk ezeket az ismeretterjesztő köteteket, mert bizony van mit tanulnunk. Hogy mást ne mondjak, itt van ez a március 15-e. Mit tudunk róla voltaképpen? Hogy Petőfiék elindultak a Pilvaxból, aztán hipp-hopp, Kossuth trónfosztotta a Habsburgokat, végül jöttek az oroszok (mert az oroszok olyanok: jönnek), a túlerővel pedig nem bírt a vitéz magyar. Ebben a történetben Petőfi és Kossuth a két nemzeti hérosz, akik vállvetve küzdenek a szabadságért – holott az igazság, mint az lenni szokott, ennél sokkal bonyolultabb. A jó Lajos például nem örült a pesti ribilliónak, Pozsonyban nem is akarta fogadni az ifjúság küldötteit. Sándorunk pedig annyira kiakadt a Batthyány-féle kormányra, hogy konkrétan a felakasztásukra tett építő jellegű javaslatokat, mert ugye lepaktáltak az uralkodóval, és ezzel elárulták a forradalmat*. Petőfi állítólagos „konzervativizmusa**” is ordas nagy marhaság: költőnk eszement radikális volt, szobája tele volt Danton, Robbespierre meg Sain-Just posztereivel, és a szakállát se véletlen vágta épp franciásra (Jókai Mór szíves közlése). Lamberg királyi főbiztos szeptemberi meglincselésének pedig úgy örült, mintha megkapta volna a Velencei-tavat karácsonyra, a hattyúkkal együtt. Ám hiába jelöltette magát képviselőnek, szabadszállási körzetében a helyi protokövérlászlók azt terjesztették róla, hogy muszka kém, és megtiltották, hogy beszédet mondjon – nem is került be az országgyűlésbe. (Szerencsére, mondom én erre, mert a politika még a legjobb költőkből is képes a legrosszabbat kihozni.) Ha Jelačić nem támadta volna meg szeptemberben Magyarországot, bizton megértük volna, hogy Petőfi előbb-utóbb Kossuthék ellen is forradalmat robbant ki. Ám a horvát bán megoldotta a kérdést, költőnk tehát félretette sérelmeit (ahogy a többi márciusi ifjú is), és hadba szállt.
Minderről persze nem szólunk március 15-én. Elszavaljuk a Nemzeti Dalt, kokárdát tűzünk, és örülünk, hogy a dolgok szimplán elbeszélhetőek. Tiszták és világosak. Pedig dehogy. Csak hát biztos összezavarodna az a szegény gimnazista, ha a történelmi események a maguk komplexitásukban érnék az agyát – csupaszítsuk hát inkább le az egészet pár botegyszerű, patetikus klisére, az kell a népnek. És aztán csodálkozunk, ha össze-vissza szavaz.
Különben meg tanulságos, hogy a magyar történelem ezer éve tulajdonképpen résmentesen leírható a rebellisek történetével – Koppánytól egészen Orbán Viktorig. Úgy adják át az elégedetlenek - pogányok és parasztfelkelők, hajdúk és kurucok, Martinovicsék és a kommenisták, Corvin-köziek és rendszerváltók - egymásnak a stafétát, hogy ha végigtekintünk rajtuk, látjuk az egésznek az ívét***. Ezt valami pazar dolognak tartom – bár nem gondolom, hogy ez speciálisan magyar sajátosság lenne. Gyanítom, mi is csak úgy vagyunk, mint a legtöbben: a bátor kiállást, a zsarnokkal való szembehelyezkedést helyezzük piedesztálra, de a többség jobbára lapul, vagy szebben mondva: élni akar, nyugodtan, ha lehet, gyarapodva. Ki kárhoztatná ezért? Petőfi, mondjuk. Na, ő viszont biztos.
* Batthyányék még arra is nyitottak voltak, hogy az olasz forradalmak leveréséhez csapatokat kölcsönözzenek az osztrákoknak, bár ezt végül – a közhangulat nyomására – elsumákolták. Ráadásul az új magyar kormány mintha teljesen elfeledkezett volna az országban élő egyéb etnikumokról, holott a Márciusi Ifjak egyik fontos javaslata az állam egyfajta föderatív átalakítása volt, ahol a különböző kisebbségek bizonyos fokú autonómiát kapnak. Ennek elmaradása pedig törvényszerűen vezetett oda, hogy a kisebbségek hamarosan a magyar szabadságharc ellen fordultak.
** Csak erős idegzetűeknek: https://magyarnemzet.hu/kultura/petof...
*** Azért hadd jegyezzem meg, van egy lyuk ebben az ívben. A második világháború. Hogy akkoriban képtelenek voltunk összehozni egy valamirevaló ellenállást, kissé elszomorító.
October 9, 2021
Nagyon jól összefoglalja a - hát majdnem azt írtam, a magyar történelmet, hisz olyan szépen vonul végig a rebellió a történelmünkön, hogy szinte folyamatosnak éreztem ezt az ezer éves történelem könyvet Istvántól Viktorig, - szóval jól összefoglalja a magyarság lázadó időszakait. Ami a kontinuitást illeti, az István utáni cirka kétszáz év volt a legnagyobb lyuk a folyamatban, aztán minden évszázadra jutott lázadni való. Gondolom a Habsburgoktól terjedt el a rebellis magyarok képe, de ebből a könyvből igazából az látszik, hogy mindig akkor tört ki lázadás, ha az ellen (külső vagy belső) olyan szintig fokozta az elnyomást, hogy már nem volt vesztenivaló. Talán jobb jellemzés lenne az, hogy a magyarok hátán fát lehet vágni, amíg van előttük egy tál étel, vagy nem látják végső veszélyben nemesi jogaikat. Persze ez jobban jellemző az alsó néprétegek lázongásaira (Budai Nagy Antal és Dózsa, a székelyek, a hajdúk, vagy a kurucok), ahol tényleg a mindennapi tál kása volt a tét, mint a nemesi eredetű lázadásoknál, ahol a szabadság nemes bár ködös eszménye volt a motiváció. Utóbbiról amúgy is az a személyes véleményem, hogy valójában a bevételek újraelosztása volt az igazi tét, még ha akadt is az élen néhány lila idealista. Na de ez tényleg csak sorok közötti olvasat. Persze a lázadók folytonos bukása miatt (hopp, ez remélem nem spoiler) a gyakorlatban ez nem bizonyosodhatott be.
Ebből a szempontból ki is lóg a könyvből az utolsó fejezet, a ’89-es rendszerváltás, ahol végre győzött az igazság, ami épp e győzelem miatt relativizálódhatott így harminc év távlatából. Nem beszélve a véres áldozatok hiányáról, ha csak ide nem vesszük Kádár halálát.
Romsics a bevezetőben megjegyzi, hogy a forrásanyag hiánya miatt minél régebbre megyünk vissza, annál kevesebb a tényanyag, és ennek megfelelően több a történelmi dedukció. Nos, ez pont fordított arányban van a könyv olvashatóságával, mert amint a forrásanyag mennyisége megszaporodik, tehát a Tanácsköztársaságtól kezdve, onnan a fejezetek sokszor átmennek adatok felsorolásába, a főszereplők részletes, sokszor szerintem túlzottan is részletes bemutatásába. Persze érdemes odafigyelni a címre, Magyar rebellisek, tehát ebben a könyvben elsősorban a lázadó személyekre koncentrál a szerző, az ő hátterüket kutatja, hogyan, miért kerültek a zavargások élére. A szöveg nem esemény, hanem személy központú. Ettől még elég olvasmányos marad, nem akarok senkit elrettenteni.
És hát nem állom meg, hogy egy mondatot ne ejtsek Martinovicsról, erről a köpenyegforgató árulóról, akiről ma is közterek és intézmények garmada van elnevezve az országban, hát ilyen hősöket érdemlünk mi.
Ebből a szempontból ki is lóg a könyvből az utolsó fejezet, a ’89-es rendszerváltás, ahol végre győzött az igazság, ami épp e győzelem miatt relativizálódhatott így harminc év távlatából. Nem beszélve a véres áldozatok hiányáról, ha csak ide nem vesszük Kádár halálát.
Romsics a bevezetőben megjegyzi, hogy a forrásanyag hiánya miatt minél régebbre megyünk vissza, annál kevesebb a tényanyag, és ennek megfelelően több a történelmi dedukció. Nos, ez pont fordított arányban van a könyv olvashatóságával, mert amint a forrásanyag mennyisége megszaporodik, tehát a Tanácsköztársaságtól kezdve, onnan a fejezetek sokszor átmennek adatok felsorolásába, a főszereplők részletes, sokszor szerintem túlzottan is részletes bemutatásába. Persze érdemes odafigyelni a címre, Magyar rebellisek, tehát ebben a könyvben elsősorban a lázadó személyekre koncentrál a szerző, az ő hátterüket kutatja, hogyan, miért kerültek a zavargások élére. A szöveg nem esemény, hanem személy központú. Ettől még elég olvasmányos marad, nem akarok senkit elrettenteni.
És hát nem állom meg, hogy egy mondatot ne ejtsek Martinovicsról, erről a köpenyegforgató árulóról, akiről ma is közterek és intézmények garmada van elnevezve az országban, hát ilyen hősöket érdemlünk mi.
February 16, 2020
Néhány fejezete kifejezetten a "kötelező olvasmány" kategóriába tartozik.
Displaying 1 - 3 of 3 reviews