Igazi áramvonalas, olvasmányos kis monográfia a cionizmus apostoláról, Herzl Tivadarról, e mezei bécsi újságíróból világpolitikai tényezővé emelkedett prófétáról, aki külügyminiszterekkel randevúzott, koronás főkkel levelezett, sőt, még a pápát is megaudienciázta. A cionizmus, vagyis a Palesztinában alapítandó új Zsidó Állam gondolata nem az ő fejéből pattant ki, de ő volt az, aki fazonra szabta, részben eleven elméje és páratlan munkabírása segítségével – gyakorlatilag tövig járta a lábát azért az ici-pici eredményért, amit élete végén fel tudott mutatni*. Igazi politikus alkat volt, aki mindig tudta, tárgyalópartnereinek az empátiájára kell-e alapoznia, vagy épp az antiszemitizmusukra – von Plehvét, az orosz külügyminisztert például azzal vette rá az eszme támogatására, hogy úgy majd a zsidók nem a forradalmi pártokhoz fognak csatlakozni, hanem szépen, csendben elhagyják Oroszország Anyácskát, és ennek ugye egy igazi orosz (pláne ha balti német, mint von Plehve) csak örülhet. A korszak diplomáciai útvesztőjében is eligazodott, különösen ahhoz képest, hogy legfeljebb egy nem létező, jövőbeni állam (vagyis egy majdnem semmi) képviselőjének lehetett tekinteni – az, hogy ezzel együtt a legmagasabb szinteken is respektálni voltak kénytelenek személyét, igazi bravúr. Azok közé tartozott, akik a legjobban megértették a nacionalizmus működését, és azt, amivé a korszak nemzeti ébredései válhatnak** – cionizmusa egyfelől az ettől a nacionalizmustól való félelem szülötte volt, másfelől viszont maga is egyfajta zsidó nacionalizmus, ami magába olvasztotta a nemzeti mozgalmak egyes elemeit úgy, hogy azokat tompította Herzl vallási toleranciája és nyitottsága***.
Ugyanakkor a könyv nem pusztán egy rendkívül izgalmas figura életpályájának és műveinek áttekintése, hanem a XIX. századi Európa története is. Én magam gyakran éreztem úgy, hogy nem csak Izrael, de legalább ennyire a nácizmus kialakulásáról is olvasok. Mindaz ugyanis, ami Herzlt arra kényszerítette, hogy megfogalmazza és kicsiszolja magában a szuverén zsidó államiság gondolatát – a Dreyfus-per, az antiszemita diákegyletek Németországban, a populista-antiszemita Lueger polgármestersége Bécsben, vagy épp az orosz pogromok – , egyben magában hordozta annak magvát is, amit pár évtized múlva Hitler oly eredményesen meglovagolt. Erről a folyamatról pedig kevés világosabban megfogalmazott szöveget olvastam Avineri könyvénél. Nem bántam meg, hogy hirtelen felindulásból magamra rántottam a könyvtár polcáról.
* Érdekes: ha halála után majd ötven évvel nem alakul meg Izrael Állam – nagyrészt olyan események következtében, amire Herzl életében még nem sok esély volt –, akkor az ő neve legfeljebb lábjegyzet lenne egy fantasztáról valami zsidó mozgalmakról szóló tanulmányban, amit az egész országban két bölcsész olvas… De megalakult, úgyhogy most próféta. Pedig mind a két Herzl (az igazi, meg a fiktív-elfeledett) ugyanaz az ember volt, és ugyanolyan embertelen munkát végeztek az álmaikért.
** Bár az európai nacionalizmussal kapcsolatban olyan meglátásai voltak, mint kevés kortársának, az arab nacionalizmust nem látta előre – úgy fest, azt hitte, ha a zsidók a maguk tettrekészségével megjelennek Palesztinában felvirágoztatni a sivatagot, azért minden érdekelt fél csak hálás lehet.
*** Ne feledjük, hogy Herzl nem volt vallásos zsidó, és a zsidóságot inkább nemzetnek – nem fajnak! – képzelte el (ami természetesen újabb kérdéseket vet fel), ugyanakkor a vallásnak természetesen nagy szerepet szánt a jövendő állam működésében. Általában véve egy olyan Izraelt álmodott meg, ahol keresztény, zsidó, muzulmán és agnosztikus a lehető legnagyobb egyetértésben éli életét.