Nem jó ómen, ha az író visszatér ahhoz a témához, amivel legnagyobb sikereit aratta, kicsit olyan, mintha elúrhodott volna rajta a témaszegénység. Mondjuk lehetne akadémiai vitát folytatni arról, a Poszt világa ugyanaz-é, mint a Metro-trilógiáé, a fülszöveg mindenesetre evidenciaként közli, szerintem azonban ehhez fér némi kétség. Az igaz, hogy ez is ugyanaz a klausztrofób nyomasztás, csak épp amíg a Metro hősei világtalan járatokban tekeregtek, akár a giliszták, addig itt Jegor és sorstársai a felszínen üldögélnek az egykori traktorgyár szögesdróttal beszegett falai mögött, és őrzik a halálos mérgeket gőzölgő Volga egyetlen megmaradt hídját. Bár az előbb említett halálos mérgek miatt úgysem szokott átjönni rajta senki. De ha egyszer átjön! Akkor kapunk majd a pofánkra.
Glukhovsky szívesen dolgozik metaforákkal. Ha a Metro a maga zárt tereivel az urbánus kiszolgáltatottság szimbóluma volt, a Poszt a vidéki Oroszország reménytelenségének parafrázisa. Mert mi van itt? Függőség Moszkóviától, aki amúgy le se szar minket, éhezés, rémisztő lerongyolódás, információhiány, brutális környezeti ártalmak, és persze rohamosan romló közellátások. A külvilág a szomszédos falura redukálódik, ahol a kínaiak termelik nekünk a fonnyadt zöldségeket, no meg a békebeli cári sasos bakelittelefonra, amivel a parancsnok fel tudja hívni Moszkvát - bár ugye minek. Riasztó létezés, de azt hiszem, meglepően kevés dologban különbözik attól, mint amilyet egy mai világtól elzárt, Istentől elfeledett orosz kistérségben tapasztalhatnánk (különösen ha az a kistérség mondjuk egy vegyipari kombinát vagy nukleáris hulladéklerakó közvetlen szomszédságában van). Az emberi problémák is nagyon hasonlóak, Glukhovsky pedig szokása szerint szívesen elidőzik rajtuk, leginkább Jegor kamaszvircsaftjain, aki ugye most pubertál, aminek következtében utálja a világot - élén mostohaapjával -, ráadásul még szerelmes is, ami még inkább megbonyolítja a dolgot. Ő az, aki először sejti meg, mi is közeledik a híd túlfeléről – csak hát mivel kamasz, megtartja magának az információt. Ami mondjuk azt hiszem, a kamaszagyak pszichológiájával kompatibilis, de ettől még jól felbosszantja ezzel az olvasót.
Vitán felül nem éri el a Metro színvonalát, de azért jól összerakott kis posztapokaliptikus regény. Itt is az atmoszférateremtésen van a hangsúly (talán még inkább, mint a Metróban), ennek tudható be, hogy komótosan haladunk, a cselekmény mintha béklyózott lábbal vánszorogna előre az utolsó száz oldalig, ahol azért megkapjuk az elvárt vériszamos hentelést. Glukhovsky ismét magabiztosan merít mindenhonnan, a zombihorroroktól a mesék világáig (Danyiil atya például tisztára mintha a hamelni patkányfogóból lépett volna elő), hogy aztán elvezessen minket a tanulságig. Ezzel nincs is gond, talán csak azzal, hogy amíg a Metro esetében ez a tanulság még megütötte az olvasót a maga illúziótlanságával, addig itt már számítottunk rá. Arra, hogy nincs az az elcseszett helyzet, amin az ember a maga baromságaival ne tudna még tovább rontani.