A holokauszttal kapcsolatos irodalom hasonlatos a botlókövekhez: puszta megszületésével őrizni kívánja az áldozatok emlékét, hogy azok neve ne hulljon bele a semmibe. Mert amíg a név él, addig a mögötte lévő élet sem halt meg egészen. Stranger kötete is nyíltan meg kíván felelni ennek a feladatnak, ami Hirsch Kommissar sorsrekonstrukcója, aki 1942-ben esett áldozatul a Norvégiát megszálló náci erőknek. Ez a regény, mondjuk így, egyes számú szintje: a személyes kutatás dokumentációja. Tisztességes munka, de önmagában még – attól tartok – nem lenne elég.
Mert a holokauszttal kapcsolatos irodalmak olyan botlókövek, amelyek paradox módon versengenek is egymással. Olyan új elemeket kell vizsgálat alá vonniuk, amelyekkel biztosítják, hogy kitűnjenek a konkurencia tömegéből. Különbözniük kell, hogy láthatóak legyenek. Hogy közszájon forogjanak. Ez valahol persze szomorú dolog, a piac törvényeinek kiterjesztése egy olyan síkra, ahol a piacnak nem kéne szava legyen. Vagy, kevésbé üzletszerűen megközelítve: minőségi és esztétikai kritériumokat hoz játékba egy – ideális esetben – tisztán morális síkon.
Akárhogy is, Stranger itt is keményen megdolgozik a sikerért. Két olyan újabb szintet is beleír a szövegbe, amelyek külön-külön is saját regényt érdemelnének:
1.) Egy tömeggyilkos lélektana. Ez a tömeggyilkos Henry Rinnan, egyfajta norvég Kun páter, aki bandájával rettegésben tartotta Trondheim lakosságát. Persze tömeggyilkosnak senki sem születik, hanem valahogy azzá válik – ennek hogyanja pedig olyan kérdés, ami joggal izgatja az irodalmat. Stranger gyermekkorától kíséri antihősét egészen a náci rendszer összeomlásáig és a halálos ítéletig, megmutatva, a folytonos megalázottság, a frusztráció hogyan hoz létre egy erkölcsök nélküli lényt, aki egyedül a németektől kapja meg a szükséges figyelmet és elismerést, ezért mindent hajlandó megtenni értük, és teljesen azonosul velük. A könyv ezen része enged talán leginkább teret az írói fantáziának. Stranger ugyan a hiteles dokumentumokra és történetekre támaszkodik, de ezen túl enged a pszichologizálás ösztönének, amikor Rinnan átalakulásának központi okát kóros alacsonyságában fedezi fel. Ez persze vitatható, és az elején icipicit zavart is (naná, én se vagyok túl magas... de túl alacsony se!!!), ám alapvetően belefér a regénység szabályaiba. Összességében kiváló ábrázolása annak, hogyan lesz valakiből lokális mikrodiktátor, aki saját patologikus narcizmusát csak a mások vérével és könnyeivel tudja életben tartani.
2.) A transzgenerációs traumák. Adott Hirsch fia, Gerson, aki feleségével és lányukkal beköltözik abba a trondheimi kertesházba, ahol Rinnan a háború alatt elkövette szörnyűségeit. Az asszony, Ellen képtelen feldolgozni a terhet, hogy kínzások és gyilkosságok helyszínén kell élnie, és ez egyre inkább megmérgezi csaádjához való viszonyát. Mert a rossz tettek nem csak saját idejükben fejtik ki hatásukat, hanem még azután is.
Becsülettel, érzéssel, tudással megírt szöveg. Olyasmi, ami valóban kiemelkedik a holokausztirodalomból – a már említett metaforánál maradva: olyan botlókő, amiben tényleg orra bukunk. Talán a Rinnan-szál a kelleténél jobban elnyomja a többi szintet – magam például a transzgenerációs traumákról bővebben is olvastam volna -, de ennél nagyobb hibát nem lelek benne. Merem ajánlani.
Ui.: Fordítói szempontból rémálom lehetett a könyv. Ez ugyanis egy lexikon, ahol a fejezetek "címei" az ABC betűi, amelyek fogalmakra utalnak. ("A" mint aljasság, "B" mint börtön, stb.) No most az még csak hagyján, hogy Patat Bencének olyan fogalmakat kellett találnia, amelyek jelentéstartalomban megfelelnek a norvég eredetinek, és még alliterálnak is a fejezetcímmel. De hogy oldotta meg, hogy ugyanannyi fejezet legyen a könyvben, mint a norvég változatban? Hisz a norvég ABC, feltételezem, nem ugyanannyi betűből áll, mint a magyar. Új fejezetet meg csak nem írt. Hogy oldotta meg? Égek a kíváncsiságtól.