What do you think?
Rate this book
A bal lator lemászik a keresztről
Nyikorgó kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni?
Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.
Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.
163 pages, Hardcover
Published January 1, 2019
5 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 8 of 8 reviews
November 28, 2019
Szoció. De a páros lábbal a gyomorszájba ugró fajtából. Mélyszegénység, romák, a kihaló falvak világa, ahol a lopás alternatívája az éhenhalás, a poklot pedig csak fokozott alkoholbevitellel lehet kezelni. Mert pokol ez, még a polgármesternek is, aki a helyiek vérét szívja - csak az övé amolyan luxury pokol. Kevesen törnek ki, és kevés dolog van, ami reményt adhat. Egyedül Imre atya az, aki megkísérli lecsapolni a nyomor mocsarát, de hát ezer Imre atya (de legalább egy kompetens és empatikus kormányzat) kéne ahhoz, hogy a változás megszülessen.
Szoció, mondtam az elébb, és ettől biztos sokan hátrébb is sorolták a kívánságlistájukon a könyvet. De Wesz többet nyújt az átlag szociónál - rendelkezik ugyanis egy olyan drámai érzékkel, ami helyenként Victor Hugo-i feszültséggel tölti meg a könyvet*. Energia van ebben a kis regényben, ami minden töredékességen túl lenyűgözi az olvasóját. Azt hiszem, ez a Napkút kiadó legjobb magyar kortárs irodalmi kötete, olyan karcos frissesség, olyan keménység, olyan erő van benne, ami előtt csak meghajolni lehet.
* Nem véletlen amúgy, hogy eszembe jutott a Nagy Francia mester. Imre atyának és Sanyinak ugyanis van egy páros jelenete, amiről egyből a Nyomorultak ikonikus párbeszéde jutott eszembe a pap és a fegyenc között. Talán másnak is eszébe jut majd.
Szoció, mondtam az elébb, és ettől biztos sokan hátrébb is sorolták a kívánságlistájukon a könyvet. De Wesz többet nyújt az átlag szociónál - rendelkezik ugyanis egy olyan drámai érzékkel, ami helyenként Victor Hugo-i feszültséggel tölti meg a könyvet*. Energia van ebben a kis regényben, ami minden töredékességen túl lenyűgözi az olvasóját. Azt hiszem, ez a Napkút kiadó legjobb magyar kortárs irodalmi kötete, olyan karcos frissesség, olyan keménység, olyan erő van benne, ami előtt csak meghajolni lehet.
* Nem véletlen amúgy, hogy eszembe jutott a Nagy Francia mester. Imre atyának és Sanyinak ugyanis van egy páros jelenete, amiről egyből a Nyomorultak ikonikus párbeszéde jutott eszembe a pap és a fegyenc között. Talán másnak is eszébe jut majd.
March 20, 2020
Kicsit elkeseredtem, amikor elkezdtem ezt a könyvet (s terjedelme ellenére rendkívül lassan haladtam vele), mert, a sokak által unt Holokauszt-könyvek mintájára, ez egy újabb szoció. És az, mint tudjuk, szintén unalmas. Én nem unom, csak sóhajtok egyet, az én nyomorbefogadási kvótám is véges. Szóval: a falu elnéptelenedik, az öregek kihalnak, a házakat - szerencsés esetben - külföldiek vásárolják fel, a cigányok nyomorognak, mindenki iszik, a polgármester lop, ahogy csak bír. Ennek a kumulatív neve a nagy magyar valóság. Szerintem inkább kelet-európai, legalábbis azokon a mezsgyéken, csak hát a más nyomora az embereket még annyira sem érdekli mint a saját népüké. Ez a váza ennek a regénynek is, erre feszül fel a cselekmény.
Wesz Péter regénye a már-már kötelező "unalom" és ellenérzés ellenére is fontos, ugyanúgy, ahogy az utána következő ezer másik is az lesz, egészen addig, amíg a probléma létezik. Kivételesen szépen, részletgazdagon van felépítve a szereplők élete, már amennyi tudható belőlük, ennek köszönhetően én az elején abszolút elvesztem a szereplők kavalkádjában, némelyikről most sem egészen tudom, hogy ki az és miért. Emellett az alaposság mellett (fogjam rövidre) ott az örök kérdés, a bűné, a jóságé. Vajon meg lehet-e menteni valakit, ha az bizonyos, adott szcénába születik, és ez olyannyira adott, hogy csak kínkeservesen lehet megszabadulni tőle, ha egyáltalán. Meddig érdemes elmenni a jóságban? Mennyit érdemes megtenni másokért? Mi történik, ha nem figyelünk azokra, akikre figyelnünk kellene? És, ha kicsit más síkra akarjuk terelni az egészet, például vallásira, etikaira, megkérdőjelezve ezzel dióhéjban a kereszténység (egyik) alaptételét is: mi történik akkor, ha Jézus a bal latornak is megadja ugyanazt az esélyt, mint a jobboldalinak, hozzáállástól függetlenül? A nincsen rózsa tövis nélkül, fény árnyék nélkül és hasonlók magyarázata nem kielégítő. Nem gondolom azt, hogy a világ nem tudna létezni gonoszság nélkül, sem azt, hogy egyensúly csak így teremthető stb. A lényeg az, hogy igazán jókat lehet kalandozgatni ebben az amúgy apró könyvben, s egyféle írói megoldást is találhatunk arra, hogy milyen impaktusa van annak, ha valakit valaha jónak nevezünk. Egy biztos: sugárutak semmi felé nem vezetnek, kerülőutak annál inkább, de ezzel a megállapítással megint újabb, gondolkodásra való lehetőség adódik: mi a fontosabb, az, ahová megérkezünk, a cél, vagy maga az út, ami odáig vezetett?
Jó elmélkedést!
Wesz Péter regénye a már-már kötelező "unalom" és ellenérzés ellenére is fontos, ugyanúgy, ahogy az utána következő ezer másik is az lesz, egészen addig, amíg a probléma létezik. Kivételesen szépen, részletgazdagon van felépítve a szereplők élete, már amennyi tudható belőlük, ennek köszönhetően én az elején abszolút elvesztem a szereplők kavalkádjában, némelyikről most sem egészen tudom, hogy ki az és miért. Emellett az alaposság mellett (fogjam rövidre) ott az örök kérdés, a bűné, a jóságé. Vajon meg lehet-e menteni valakit, ha az bizonyos, adott szcénába születik, és ez olyannyira adott, hogy csak kínkeservesen lehet megszabadulni tőle, ha egyáltalán. Meddig érdemes elmenni a jóságban? Mennyit érdemes megtenni másokért? Mi történik, ha nem figyelünk azokra, akikre figyelnünk kellene? És, ha kicsit más síkra akarjuk terelni az egészet, például vallásira, etikaira, megkérdőjelezve ezzel dióhéjban a kereszténység (egyik) alaptételét is: mi történik akkor, ha Jézus a bal latornak is megadja ugyanazt az esélyt, mint a jobboldalinak, hozzáállástól függetlenül? A nincsen rózsa tövis nélkül, fény árnyék nélkül és hasonlók magyarázata nem kielégítő. Nem gondolom azt, hogy a világ nem tudna létezni gonoszság nélkül, sem azt, hogy egyensúly csak így teremthető stb. A lényeg az, hogy igazán jókat lehet kalandozgatni ebben az amúgy apró könyvben, s egyféle írói megoldást is találhatunk arra, hogy milyen impaktusa van annak, ha valakit valaha jónak nevezünk. Egy biztos: sugárutak semmi felé nem vezetnek, kerülőutak annál inkább, de ezzel a megállapítással megint újabb, gondolkodásra való lehetőség adódik: mi a fontosabb, az, ahová megérkezünk, a cél, vagy maga az út, ami odáig vezetett?
Jó elmélkedést!
February 22, 2020
Alapvetően a valóságról szeretek olvasni (vagy sorozatot, filmet nézni is, van, aki szerint ez fura). Nem baj, ha van benne valami kis valóságontúliság, de az épített világok, fantasy, a sci-fi sem érdekel. Ebben a könyvben pont annyi a túliság, amennyi még nekem boldogan belefér. A kilátástalan helyzetek, a tragédiák ellenére sem éreztem kortársmagyarnyomasztónak.
Nagyon tetszett, hogy minden szereplőnek teljes élettörténete volt. Nem unalmasan felmondva, hanem félszavakkal odakanyarítva. De senki nem maradt kétdimenziós, bármilyen rövid időre is jelent meg, minden szereplő élt. Folyamatosan azon gondolkozom, miért nem volt nyomasztó, de nem volt az.
Ahhoz kevés kortársmagyart olvasok, hogy biztosan tudjam, ez mennyire egyedi, mindenesetre én még nem találkoztam olyan szöveggel, ahol ilyen természetesen jelennek meg azok a szövegek, amelyeket valóban mondanak, valóban hallunk nem cigány emberek szájából a cigányokról. És nincs mellérakva, hogy ez nem oké, az az olvasóra van bízva. Hm. Azt hiszem, nincs mélyen végigfutó fenyegetettségérzés, nincs megágyazva annak sem, ami aztán üt. Hogy ez hiba-e, azt nem tudom, de talán ezért nem nyomasztó. Egyik napról a másikra van, abban, ami ebben a valóságban, ami sokaknak tényleg a valósága, akármilyen nyomorult is, ebben ez a normális.
Két nagyot csattan, és ekkor válnak nyilvánvalóvá a valóságontúli elemek is. Tetszett, amikor A másik
Remekül megmutatja, szájbarágás nélkül, hogy egészen más küzdelem jóembernek lenni annak, aki éhezik és még ráadásul "büdöscigány" bélyeggel is indul, mint annak, aki simán nyomorog (vagy pláne apa autóját vezeti). És még nekik is megvannak a maguk küzdelmei, minden szereplő egy teljes világ, annyira valóságosak és ismerősek, hogy bármilyen gyorsan is haladtam (mert még olvastatja is magát), nem csak arra a két napra lettek az életem részei.
A lezárás, a teljesen más valóság nagyon meglepő volt, mintha már egy másik könyvet olvasna az ember (a pénteki beszélgetésen kiderült, hogy lesz is második kötet, inkább olyasmi, mint ez a rész, szóval talán egy ízelítő fejezet volt a következő regényből?). Azt még nem igazán tudtam hova tenni magamban.
Nagyon tetszett, hogy minden szereplőnek teljes élettörténete volt. Nem unalmasan felmondva, hanem félszavakkal odakanyarítva. De senki nem maradt kétdimenziós, bármilyen rövid időre is jelent meg, minden szereplő élt. Folyamatosan azon gondolkozom, miért nem volt nyomasztó, de nem volt az.
Ahhoz kevés kortársmagyart olvasok, hogy biztosan tudjam, ez mennyire egyedi, mindenesetre én még nem találkoztam olyan szöveggel, ahol ilyen természetesen jelennek meg azok a szövegek, amelyeket valóban mondanak, valóban hallunk nem cigány emberek szájából a cigányokról. És nincs mellérakva, hogy ez nem oké, az az olvasóra van bízva. Hm. Azt hiszem, nincs mélyen végigfutó fenyegetettségérzés, nincs megágyazva annak sem, ami aztán üt. Hogy ez hiba-e, azt nem tudom, de talán ezért nem nyomasztó. Egyik napról a másikra van, abban, ami ebben a valóságban, ami sokaknak tényleg a valósága, akármilyen nyomorult is, ebben ez a normális.
Két nagyot csattan, és ekkor válnak nyilvánvalóvá a valóságontúli elemek is. Tetszett, amikor A másik
Remekül megmutatja, szájbarágás nélkül, hogy egészen más küzdelem jóembernek lenni annak, aki éhezik és még ráadásul "büdöscigány" bélyeggel is indul, mint annak, aki simán nyomorog (vagy pláne apa autóját vezeti). És még nekik is megvannak a maguk küzdelmei, minden szereplő egy teljes világ, annyira valóságosak és ismerősek, hogy bármilyen gyorsan is haladtam (mert még olvastatja is magát), nem csak arra a két napra lettek az életem részei.
A lezárás, a teljesen más valóság nagyon meglepő volt, mintha már egy másik könyvet olvasna az ember (a pénteki beszélgetésen kiderült, hogy lesz is második kötet, inkább olyasmi, mint ez a rész, szóval talán egy ízelítő fejezet volt a következő regényből?). Azt még nem igazán tudtam hova tenni magamban.
February 6, 2020
A cím alatti műfaji megnevezés: Példázat. Ha mindenáron profán irodalmi keretek közé akarnám szorítani, akkor viszont regénynek és novellafüzérnek is tekinthető. Rendelkezik koherenciával, de ugyanakkor jótékonyan szellős. Szerteágazó cselekménnyel bír, de egy személy egy tettére van kihegyezve, amiből aztán a példázat értelmét nyeri. Lehetne akár az utolsó megkísértés.
A hangulat megdöbbentően erős, pedig már láttam, olvastam ilyet. Azazhogy, csak ilyesmit. Elejétől a végéig belengi valami baljós. Lepusztult, egykor élénk vidéki település, a megszokás maga mögött alkoholizmust, nyomort és elkeseredettséget hagy azoknak, akik utóvédnek maradtak.
Mindezek ellenére a könyvnek lelke van, de elhagyja a lapokat, hogy később visszaszálljon beléjük. A konklúziója pedig lehetne akár az is, hogy mind hiába. A léleknek elég akár csak egyszer is kihagynia, a sivárság örök, és az is fel lesz falva, akinek jó a szándéka.
A példázat erkölcsi tanulságát a néhány oldalnyi 2. rész tartalmazza, de valójában vége lehetne az első elbeszéléssel. Nem azért, mert nem tesz hozzá a folytatás, hanem mert olybá tűnik, ez egy disztópia ígéretes kezdete lehetne. Ez a befejező rész hasonlít Houellebecq Egy sziget lehetősége című regényének végjátékához. Az egykor ismert világnak vége, a régi korhoz tartozó dolgok – itt most a bűnbánat – mit sem érnek.
A hangulat megdöbbentően erős, pedig már láttam, olvastam ilyet. Azazhogy, csak ilyesmit. Elejétől a végéig belengi valami baljós. Lepusztult, egykor élénk vidéki település, a megszokás maga mögött alkoholizmust, nyomort és elkeseredettséget hagy azoknak, akik utóvédnek maradtak.
Mindezek ellenére a könyvnek lelke van, de elhagyja a lapokat, hogy később visszaszálljon beléjük. A konklúziója pedig lehetne akár az is, hogy mind hiába. A léleknek elég akár csak egyszer is kihagynia, a sivárság örök, és az is fel lesz falva, akinek jó a szándéka.
A példázat erkölcsi tanulságát a néhány oldalnyi 2. rész tartalmazza, de valójában vége lehetne az első elbeszéléssel. Nem azért, mert nem tesz hozzá a folytatás, hanem mert olybá tűnik, ez egy disztópia ígéretes kezdete lehetne. Ez a befejező rész hasonlít Houellebecq Egy sziget lehetősége című regényének végjátékához. Az egykor ismert világnak vége, a régi korhoz tartozó dolgok – itt most a bűnbánat – mit sem érnek.
April 30, 2020
/Részben cselekményt is leíró szöveg következik!/
Meg kellett birkóznom a könyvvel, úgy érzem végül sikerült. Értelmezésem szerint két sík van, reális és szürreális. A szereplők közül Pándor a szürrealitás figurája, de még az óvodásként filozófiai meséket megértő kisfiú is az. A történet realitás-része olyan, mint egy szociográfia, költői képekkel ábrázolt nyomor, kitaszítottság és mélyszegénység./Itt voltak olyan részletek is, melyeket eltúlzottnak éreztem/ Látjuk ezt a falut, "megváltatlanságba" süppedt lakóival, ahol a jómódú polgármester is boldogtalan, a jólelkű Imre atya pedig nem tud igazán segíteni az embereknek. A szürreális síkban jelenik meg a "példázat"-Jézus bibliai története a két latorral, itt aki hisz Jézusban, azaz a jobboldalt megfeszített gyilkos lator, megváltást nyer, halálában szabadulást /Jézus ígéri neki, hogy vele lesz a Paradicsomban/. A "bal lator" nem hisz, megátalkodott marad, a regénybeli szürreális síkon "lemászik a keresztről" és gonosz lélekként-Pándorként, majd kísértőként kerül főszereplőink közelébe. Nem a vallás a lényeg, hanem a moralitás, a hit-hinni lehet önmagunkban is!
Akár a cigányfiú Sanyi is hihetné, amit a pap mond, hogy ő jó ember.* Sanyi vívódik önmagával, de nem tud kitörni, nem tud hinni a saját jóságában-saját magában. Mintegy megátalkodott latorként ő is súlyos bűnt követ el, a reális világban börtönbe kerül.
A regény befejezése nagyon furcsa-nem tudjuk, hány év telik el mire a férfi kiszabadul-és egyszerre valami disztópia-szerű jövőben vagyunk. Először mintegy visszahuppan régi életébe, ám azt már nem lehet élnie. Válaszút elé kerül-azonban már tudja, mit kell tennie-áldozatot vállal, bűnhődik és elnyeri az igazi szabadulást. Talán a megváltást is-halálával.
Vagy talán a befejezésnek ez a fura világa majd máshová vezet-megtudjuk esetleg a szerző következő könyvéből.
Mindenesetre engem érdekelni fog, ha új művel jelentkezik.
*A "jó ember" momentumnál nem tudom megkerülni, hogy ne asszociáljak Bulgakov Jézusára, ő mondta azt a híres regényben, hogy mindenki "jó ember".
Meg kellett birkóznom a könyvvel, úgy érzem végül sikerült. Értelmezésem szerint két sík van, reális és szürreális. A szereplők közül Pándor a szürrealitás figurája, de még az óvodásként filozófiai meséket megértő kisfiú is az. A történet realitás-része olyan, mint egy szociográfia, költői képekkel ábrázolt nyomor, kitaszítottság és mélyszegénység./Itt voltak olyan részletek is, melyeket eltúlzottnak éreztem/ Látjuk ezt a falut, "megváltatlanságba" süppedt lakóival, ahol a jómódú polgármester is boldogtalan, a jólelkű Imre atya pedig nem tud igazán segíteni az embereknek. A szürreális síkban jelenik meg a "példázat"-Jézus bibliai története a két latorral, itt aki hisz Jézusban, azaz a jobboldalt megfeszített gyilkos lator, megváltást nyer, halálában szabadulást /Jézus ígéri neki, hogy vele lesz a Paradicsomban/. A "bal lator" nem hisz, megátalkodott marad, a regénybeli szürreális síkon "lemászik a keresztről" és gonosz lélekként-Pándorként, majd kísértőként kerül főszereplőink közelébe. Nem a vallás a lényeg, hanem a moralitás, a hit-hinni lehet önmagunkban is!
Akár a cigányfiú Sanyi is hihetné, amit a pap mond, hogy ő jó ember.* Sanyi vívódik önmagával, de nem tud kitörni, nem tud hinni a saját jóságában-saját magában. Mintegy megátalkodott latorként ő is súlyos bűnt követ el, a reális világban börtönbe kerül.
A regény befejezése nagyon furcsa-nem tudjuk, hány év telik el mire a férfi kiszabadul-és egyszerre valami disztópia-szerű jövőben vagyunk. Először mintegy visszahuppan régi életébe, ám azt már nem lehet élnie. Válaszút elé kerül-azonban már tudja, mit kell tennie-áldozatot vállal, bűnhődik és elnyeri az igazi szabadulást. Talán a megváltást is-halálával.
Vagy talán a befejezésnek ez a fura világa majd máshová vezet-megtudjuk esetleg a szerző következő könyvéből.
Mindenesetre engem érdekelni fog, ha új művel jelentkezik.
*A "jó ember" momentumnál nem tudom megkerülni, hogy ne asszociáljak Bulgakov Jézusára, ő mondta azt a híres regényben, hogy mindenki "jó ember".
February 21, 2020
Az ember úgy érzi a könyvet olvasva, mintha egy elszakadi készülő kötélen függeszkedne, egy mély szakadék felett. A jelenetekből összeálló eseményfolyam, nem csupán esztétikai fogás, tudatos szetrkesztési elv, olyan írói eszköz, melynek köszönhetően megrendítő érzékenységgel kíséri útján az olvasót a végső elbukás pillanatáig. Merthogy, el fogunk bukni, és ez az első pillanattól kezdve ott gubbaszt a tudatunk peremén és belénk mar újra és újra. Eleinte még higgadtan figyeljük a lassan elbomló szálak játékát, ahogy egy egy élet véget ér, még reménykedünk, a kötél erős, elbírja a terhelést. Először a tagadás, hogy nem olyan nagy a baj. Majd a felimerés. Elbuktunk. Le fogunk zuhanni. És végül megtörténik a gondosan előkészített végkifejlett. Azonban, a levegőben marad a kérdés: most, hogy átéltük mindezt, valyon képesek vagyunk rá, hogy másképp döntsünk, vagy kivonjuk magunkat a döntés okozta nehézségek és teher alól és átadjuk magunkat , a mélységnek? Csupán egyetlen hang kell és minden megváltozhat? Teszi fel a kérdést az író. Nagyon tetszett a szerkesztési elv, annyival érzékenyebb, árnyaltabb és több lett álltala a regény. Lelkesen várom a következőt.
April 18, 2020
Néha elgondolkodom atlétikai vagy úszóversenyeket nézve a 7.-8.-12. helyezetteken. Hogy őket tulajdonképpen mi hajtja? Ismerős a nevük, évek óta látom őket versenyezni, de mindig csak a mezőny második felében tűnik fel a nevük az eredménylistán. Én is tudom, ők is tudják, az ellenfelek is tudják, hogy sosem végeznek a dobogón, nem olyan jók, mint a legjobbak. De attól még ott vannak, és azért mégis, ha valaki a vb-n 9. 100 m gyorson, az azt jelenti, hogy az egyik legjobb úszó a világon.
WP is nagyon erős mezőnyben ugrott a vízbe ezzel az (első) regényével, Magyarországon óriási hagyománya van a nyomorgók, a leszakadtak, a társadalom páriáinak az ábrázolásában, nagyon komoly művek születtek a témában. WP regénye egy világvégi faluban játszódik, a falu egyik felében a fogyatkozó magyarok élnek, a másikban a „beduinok”. Meglepőt nem tudunk meg, a cigányok nyomorognak és lopnak, a magyarok alkoholizálnak és ügyeskednek, munka nincs, de van uzsorás, szóval minden a helyén van.
Először nem derül ki, ki is lenne a főszereplő, több szálon fut a cselekmény, kaleidoszkópszerűen villannak fel a párhuzamos életek. Sanyi, a cigány fiú, aki még billeg a bűn és becsület határán, Imre atya, a biciklis plébános, Attila, a magára hagyott kisfiú, és Pándor, a regény legrejtélyesebb figurája. Egymásba tekergőzik a sorsuk, mint a DNS spirál, bár a végén Sanyi felé húz a mérleg, ő válik főszereplővé.
Nincs itt semmi hiba, csak éppen nem éreztem elég erősnek a szöveget ahhoz, hogy magával ragadjon, hogy megdöbbentsen, hogy érezzek valamit. Talán az volt a baj, hogy nincs titok, nincs elhallgatás, ami megteremtené a feszültséget, minden annyira nyilvánvalóan megy a maga útján. Pontosabban nem mondok igazat, hisz itt van Pándor, a titokzatos, akiről nem tudunk meg semmit, csak valami misztikus köd övezi, ami szerintem nem illett bele ebbe a történetbe, a végén is úgy lép ki a sztoriból, hogy csak értetlenséget hagy maga után. Túl nagy volt a kontraszt ezzel a rögvalósággal, nem tudtam mit kezdeni vele.
A másik ilyen érthetetlen és idegen test a regényben a disztópikus zárlat. Csak pislogtam, hogy mi ez itt. Rögvalóság, mágikus realizmus, disztópia, túl sok ez egy 160 oldalas kisregényben.
A regény nyelvezetével sem tudtam zöldágra vergődni. Látszik, hogy WP vonzódik a költői képekhez, és van hozzá érzéke, némelyik nagyon találó, máskor meg viszont bántóan erőltetett. Pl. a szereplő bemegy a férfi wc-be. ”A piszoár peremén fanszőrkérdőjelek ültek”, ez nagyon érzékletes kép, de mindjárt a következő bekezdésben: ”a falból kiásító cél”, ami maga a piszoár volna.
Azt gondolom, kicsit elhamarkodott volt ezt a regényt ebben a formában megjelentetni, kellett volna egy jó szerkesztő, aki gatyába rázza az egészet. Talán majd másodjára.
WP is nagyon erős mezőnyben ugrott a vízbe ezzel az (első) regényével, Magyarországon óriási hagyománya van a nyomorgók, a leszakadtak, a társadalom páriáinak az ábrázolásában, nagyon komoly művek születtek a témában. WP regénye egy világvégi faluban játszódik, a falu egyik felében a fogyatkozó magyarok élnek, a másikban a „beduinok”. Meglepőt nem tudunk meg, a cigányok nyomorognak és lopnak, a magyarok alkoholizálnak és ügyeskednek, munka nincs, de van uzsorás, szóval minden a helyén van.
Először nem derül ki, ki is lenne a főszereplő, több szálon fut a cselekmény, kaleidoszkópszerűen villannak fel a párhuzamos életek. Sanyi, a cigány fiú, aki még billeg a bűn és becsület határán, Imre atya, a biciklis plébános, Attila, a magára hagyott kisfiú, és Pándor, a regény legrejtélyesebb figurája. Egymásba tekergőzik a sorsuk, mint a DNS spirál, bár a végén Sanyi felé húz a mérleg, ő válik főszereplővé.
Nincs itt semmi hiba, csak éppen nem éreztem elég erősnek a szöveget ahhoz, hogy magával ragadjon, hogy megdöbbentsen, hogy érezzek valamit. Talán az volt a baj, hogy nincs titok, nincs elhallgatás, ami megteremtené a feszültséget, minden annyira nyilvánvalóan megy a maga útján. Pontosabban nem mondok igazat, hisz itt van Pándor, a titokzatos, akiről nem tudunk meg semmit, csak valami misztikus köd övezi, ami szerintem nem illett bele ebbe a történetbe, a végén is úgy lép ki a sztoriból, hogy csak értetlenséget hagy maga után. Túl nagy volt a kontraszt ezzel a rögvalósággal, nem tudtam mit kezdeni vele.
A másik ilyen érthetetlen és idegen test a regényben a disztópikus zárlat. Csak pislogtam, hogy mi ez itt. Rögvalóság, mágikus realizmus, disztópia, túl sok ez egy 160 oldalas kisregényben.
A regény nyelvezetével sem tudtam zöldágra vergődni. Látszik, hogy WP vonzódik a költői képekhez, és van hozzá érzéke, némelyik nagyon találó, máskor meg viszont bántóan erőltetett. Pl. a szereplő bemegy a férfi wc-be. ”A piszoár peremén fanszőrkérdőjelek ültek”, ez nagyon érzékletes kép, de mindjárt a következő bekezdésben: ”a falból kiásító cél”, ami maga a piszoár volna.
Azt gondolom, kicsit elhamarkodott volt ezt a regényt ebben a formában megjelentetni, kellett volna egy jó szerkesztő, aki gatyába rázza az egészet. Talán majd másodjára.
May 8, 2020
Túl sokat kattogunk a példázatságán ennek a kicsi gyöngyszemnek. Merthogy gyöngyszem ez bizony, de ha mindenáron bele akarjuk látni/tudni/érezni azt a mélységes erkölcsi tanulságot, eligazítást, ráadásul biblikus útmutatást, akkor elbukik az egész. A példázat, ha már mindenáron keretbe akarjuk szuszakolni a Bagisanyi kényszerű létezésének plasztikus, tapintható mocskát, nem a leginkább fitt forma ide. Mert akkor, kénytelenek vagyunk beengedni a jeleneteket a maguk szükségszerűen megkopott, de kissé erőltetett színeivel… Mert muszáj lesz mellékszereplőket felkajtatni, akiket pedig még nevesíteni sem szabadna igazán… Mert akkor megmozdul a film és a borzalmában is gyönyörűséges fekete-fehér szociofotó, kényelmetlenül didaktikus, túlhangsúlyozott tragédiákká közhelyesül.
Pedig az igazi erősség, a nyomás, a kényelmetlen hasba rúgás pontosan ott van, az állóképben. Nem kell mozdulni a jelenetnek, nem szükséges történetet farigcsálni hozzá, a kutyának se kell ma morális szabadjáték, ha az olvasó nem érti meg a dolgok lényegét egy-két-három fekete-fehér snittből, akár össze se tartozó vágóképekből cigánysorról, segélynapi uzsorásokról, dögkúti élelemszerző túráról, a döglött verebek, meg a homok és kő varázslatos gyermeki csodavilágáról, a tegnapról tegnapelőttre élés egyszerű mindennapjairól.
Ha látod ezeket a képeket és éltél már annyit, hogy mögötte ne csak a kép fehér hátoldalára bambulj, akkor nem kell fölöslegesen belemozgatni idegen karaktereket, nem kell a mozgófilm kamionnal, funkció nélküli Pándor-Kukó jelenetekkel, no meg órával, és szájbarágós zsanválzsansággal. Elég, ha csupán a fekete és a fehér színekké és árnyalatokká válik a látótered szögletében, és kellemes agytörzsi simogatás helyett, igazi kényelmetlen, sokáig beékelt, tudat alá tokosodott tüskévé válik. Akkor lesz egyszerűségében nagyszerű az írás és akkor ütnek majd hatalmasat azok a hihetetlenül hiteles és egyébként baromi jól működő interakciók, amik egyébiránt nem igazán szükséges, de a színen hívatlanul is megjelenő karakterek között mozgatnak olyan szálakat, amelyeknek a fele is elégséges lenne.
Nagyon igaz, rútságában gyönyörű, „autentikus ríltájm magyar nyomorpornó”, de könyörgöm, ne legyen példázat…
Óriási megtiszteltetés, hogy ilyen kvalitású szerzőkkel létezhetek egy közösségben, mint amilyen Wesz Péter is. Olvassátok el a bal latort, nagyon fontos írás ez a szép magyar árnyékvalóság igazi arcairól.
Pedig az igazi erősség, a nyomás, a kényelmetlen hasba rúgás pontosan ott van, az állóképben. Nem kell mozdulni a jelenetnek, nem szükséges történetet farigcsálni hozzá, a kutyának se kell ma morális szabadjáték, ha az olvasó nem érti meg a dolgok lényegét egy-két-három fekete-fehér snittből, akár össze se tartozó vágóképekből cigánysorról, segélynapi uzsorásokról, dögkúti élelemszerző túráról, a döglött verebek, meg a homok és kő varázslatos gyermeki csodavilágáról, a tegnapról tegnapelőttre élés egyszerű mindennapjairól.
Ha látod ezeket a képeket és éltél már annyit, hogy mögötte ne csak a kép fehér hátoldalára bambulj, akkor nem kell fölöslegesen belemozgatni idegen karaktereket, nem kell a mozgófilm kamionnal, funkció nélküli Pándor-Kukó jelenetekkel, no meg órával, és szájbarágós zsanválzsansággal. Elég, ha csupán a fekete és a fehér színekké és árnyalatokká válik a látótered szögletében, és kellemes agytörzsi simogatás helyett, igazi kényelmetlen, sokáig beékelt, tudat alá tokosodott tüskévé válik. Akkor lesz egyszerűségében nagyszerű az írás és akkor ütnek majd hatalmasat azok a hihetetlenül hiteles és egyébként baromi jól működő interakciók, amik egyébiránt nem igazán szükséges, de a színen hívatlanul is megjelenő karakterek között mozgatnak olyan szálakat, amelyeknek a fele is elégséges lenne.
Nagyon igaz, rútságában gyönyörű, „autentikus ríltájm magyar nyomorpornó”, de könyörgöm, ne legyen példázat…
Óriási megtiszteltetés, hogy ilyen kvalitású szerzőkkel létezhetek egy közösségben, mint amilyen Wesz Péter is. Olvassátok el a bal latort, nagyon fontos írás ez a szép magyar árnyékvalóság igazi arcairól.
Displaying 1 - 8 of 8 reviews