"Hogyan térítette meg egy apró, betiltott szekta az egész világot?" - kérdezi az alcím, én meg azt felelem neki: no, ezen már én is gondolkodtam. Ehrman kötete ezt az egészen unikális sikertörténetet világítja meg nekünk, szépen érzékeltetve a Római Birodalom akkori állapotát, a sokszínű, plurális vallási közeget, amit összefoglaló néven "pogány" névvel illettek a keresztények, és azt, ahogy ezt a sokszínűséget legyűrte a Krisztus-hívők kizárólagosságra törekvése.
Ehrman válasza a "hogyan?" kérdésre (zanzásítva) két nagy formátumú személy és néhány (Niall Ferguson kifejezését kölcsönvéve) "gyilkos alkalmazás". A személyek közül az első Pál*, aki először döbbent rá, hogy ha csak a zsidók között térít, akkor a kereszténység megmarad marginális szektának a számos izraelita irányzat között - racionalizált tehát pár törvényt (pl. az, hogy a körülmetélést nem tette kötelezővé, egészen biztosan férfitársaim ezreinek tette egyből szimpatikusabbá a tanokat), és nekiindult a nagyvilágnak közösségeket alkotni. Az ő elképesztő logisztikai-szervezői képességei nélkül a kereszténység nagy valószínűséggel ma nem az lenne, aminek ismerjük, már ha lenne egyáltalán. A másik központi figura Constantinus, aki római császárként először tett nyíltan hitet az új vallás mellett. Addig ugyanis a keresztények, ha nem is álltak folyton üldöztetés alatt, de gyakorta estek áldozatul mindenféle pogromoknak**. Ha valami puruttya faluban lábon rohadt meg a búza, rájuk sütötték, hogy ők haragították meg az isteneket, mert nem hajlandóak áldozni nekik - és máris egy kellemes lincselés kellős közepében találták magukat. Hogy a császári megtérés mennyire volt őszinte és milyen okai voltak***, az nem deríthető ki pontosan, de tény: ez lehetővé tette a birodalom lakóinak, hogy nyíltan vállalják hitüket, sőt, a hitvallással olyan jól szervezett, hierarchikus szervezet tagjaivá váltak, ami tudta őket segíteni ügyes-bajos dolgaik elvégzésében.
Igen ám, de a két személy között volt csaknem háromszáz év - hogy tudott Pál és Constantinus között a kereszténység annyira megerősödni, hogy számításba kellett venni? És itt jönnek be a képbe az ún. "gyilkos alkalmazások". Addig ugyanis a pogányok teljesen máshogy élték meg a vallásosság fogalmát. Ők egyfajta isteni multikultiban éltek, és meglehetősen funkcionálisan szemlélték a dolgot: ha meg akartak átkozni valakit, az egyik istenhez fordultak, ha meg akartak gyógyulni, egy másikhoz, és ha átköltöztek egy másik városba, minden fennakadás nélkül tértek át a helyi istenekre. Nem különösebben érdekelte őket, hogy más miben hisz (amíg nem ütközött a másik vallási gyakorlata a komfortzónájukkal), és az etikát sem kezelték együtt a vallással - azt sokkal inkább a filozófia tárgykörébe tartozónak tartották. És akkor jöttek a keresztények.
Először is: ők térítettek. Súlyt fektettek arra, hogy meggyőzzék a többieket az igazukról. Ez meglepő volt. Másfelől ők kizárólagosságot követeltek: ha valaki áttért, az elveszett a többi vallás számára. Harmadrészt olyan vallást kínáltak, egyfajta 2-in-1 csomagban, ami etikai elveket is tartalmazott, tehát életvezetési tanácsokat is mellékeltek hozzájuk. Negyedszer: csodákat is bemutattak, ha hihetünk a Bibliának. És ha egy csávó feltámaszt az orrod előtt egy füstölt halat, akkor elég nehéz vitatkozni vele. Ötödször: kitalálták a pokollal való cidriztetés hagyományát. Mert az, hogy a keresztények a mennybe jutnak, csak egy dolog, kell egy hely azoknak is, akik nem térnek át, elrettentésül. És mindehhez tegyük hozzá: a politeizmus és a monoteizmus között volt átmenet, ami megkönnyítette a váltást. Mégpedig a henoteizmus, amit számos római polgár (valószínűleg Constantinus is) gyakorolt: ők ugyanis elfogadták ugyan, hogy számos isten van, de hitték, hogy van egy közöttük, aki mindegyiknél hatalmasabb - őt elég volt behelyettesíteni a keresztények Istenére, és máris nagy lépést tettek a keresztény vallás felé.
Nagyszerű könyv az európai történelem egyik legfontosabb változásáról, mindenkinek ajánlom, aki nem elégszik meg annyival, hogy "azért van így minden, mert így lett elrendelve". Végig érezni rajta, hogy Ehrman objektíven akarja szemlélni a diadalt, mert tudja, ami az egyiknek diadal, az a másiknak vereség, amit illik tiszteletben tartani. Sajnos ez a kereszténységnek nem igazán sikerült - amíg kisebbségben voltak, hiába szólították fel toleranciára a pogányokat, amikor pedig többségbe kerültek, tőlük kértek hiába kegyelmet. Nem voltak mindig a legjobb győztesek, na. Vajon Jézus mit szólt volna ehhez? Ki tudja.
* Jó, jó, tudom, felhorgadnak egyesek, mert az első nyilván Jézus. Egyezzünk ki abban, hogy ebben a versenyben Jézus nem indul, mert sportszerű: tudja, úgyis ő nyerne.
** Érdekes, hogy a korai keresztényeket gyanúsan hasonló vádakkal illették, mint amilyenekkel később az európai keresztények a zsidókat: többek között újszülött gyerekek vérének elfogyasztásával.
*** Tény, hogy a keresztények monoteizmusa csábító analógia lehetett egy császárnak: hisz ahogyan az égben is csak egyetlen Isten uralkodik, úgy a földön is egy császár kell legyen az úr.