Oszlassunk el egy félreértést. Szó sincs róla, hogy Bernie Rhodenbarr valamiféle New York-ra optimalizált Robin Hood volna, aki a progresszív adózás őseredeti formáját megvalósítva ellopja a gazdagok vagyonát, és a szegényeknek adja. Odáig stimmel, hogy a gazdagok vagyonát lopja el (a szegényektől lopni a politikai elit privilégiuma), de nem adja oda senkinek, hanem megtartja és feléli. Jó, mondjuk nem mohó, meg kedves is (a társasházban mindenkinek köszön), és felelős betörőként elfogadja, hogy ha ügyetlen volt, akkor bizony bevarrják a hűvösre. Mondjuk hála a korrupt – de becsületesen korrupt – rendőröknek, jó esetben ezt meg lehet úszni. Akik ilyen értelemben Bernie első számú szövetségesei, sokat köszönhet nekik ezen izgalmas és addiktív karrierje során. De ettől még Bernie csak egy betörő, aki elmehetett volna az Auchanba árufeltöltőnek, irodistának vagy parkolóőrnek, csak épp nem volt hozzá gyomra. Ezért inkább a korai Pityinger tanácsát megfogadva lopni ment. Gyerekek, ti azért ne csináljátok utána. Ne legyetek Bernie-k. És Pityingerek még kevésbé.
Pláne mert hősünk lám, mibe keveredik? Egy nyugodt, lezsírozott kis rablás kellős közepén megjelenik a rendőrség (igaz, a becsületesen korruptak), de közben kiderül, a hálószobában bizonyos hulla van alig esztétikusan közszemlére téve, és ennek tolerálása túlmutat Bernie és a rendőrök partnerkapcsolatán. Betörőnk mindenesetre férfiasan elszalad, és azon mélázik, hogy 1.) hová rejtőzzön 2.) ki palizta be 3.) hogyan másszon ki a slamasztikából. Nagyjából ebben a sorrendben meg is oldja a kérdéseket, amiben segítségére van egy, a segítőkészséget radikálisan értelmező ifjú hölgy, valamint Bernie intuitív esze és a zárakról összeszedett masszív tudása.
Persze az igazi happy end az lenne, ha Bernie az izgalmak után megvilágosodna, felhagyna a bűnözéssel, esetleg belépne egy szerzetesrendbe, de fájdalom, ilyesmi nem történik. Következésképpen továbbra sem javaslom a kötet pályaválasztási kalauzként való alkalmazását.