Ahol az ő lelke

by Gábor Vida

Werner Sándor egykori honvédtiszt meggazdagodni indul az Újvilágba az első világháború kitörése előtt. Fiát is magával vinné, de a kivándorló hajóra csak az apa száll fel. Lukácsot a sors meg a kalandvágy Afrikába viszi. 1919-ben találkoznak újra, kifosztva, csalódottan, bujkálva a román hadsereg által megszállt Kolozsváron. Az apa: mert katona volt, a legendás Székely Hadosztály tisztje, és titkos küldetése van. A fiú: mert ellógta a háborút, és még mindig nem tudja, mihez kezdjen magával.
Milyen volt az a világ, ahonnan elindultak, és milyen az, ahova megérkeznek? Mi történt a nőkkel, amíg a férfiak hadakoztak vagy lógtak éppen? És miért nem száll le talapzatáról a legnagyobb magyar király ércszobra, hogy beleszóljon a történelem menetébe, ha már az emberek tehetetlenek, vagy csak elrontani tudnak mindent?

288 pages, Hardcover

First published September 1, 2013

About the author

A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán jár egyetemre magyar–francia szakra. 1993-ban az Éber című egyetemi lap szerkesztője. 1994-ben szerez diplomát, azóta Marosvásárhelyen él. A Látó Szépirodalmi Folyóirat próza rovatának szerkesztője.

1998-ban vitaindító tanulmányt közöl a Látó folyóiratban, biztatva írótársait a romániai magyar irodalom történetének megírására, a kérdés problémás voltának átgondolására.

Hagyományos prózát ír. Példaképeinek a klasszikus szerzőket tekinti (Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz, Kemény Zsigmond, Hamvas Béla, Platón, Dosztojevszkij, Jack London), több interjúban is elhatárolódik a posztmodern irodalomtól. Ars poétikáját a következő idézet tükrözi:

„Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. Három elbeszélés van a Fakusz három magányossága c. könyvemben, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, vannak szereplők, események, tér és idő, mindent tudó narrátor. Minden úgy van, ahogy leírtam, jótállok érte. Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében." (source: Wikipedia)

Reviews

[szadrienn · Rating 5 out of 5]

Erdély az első világháború idején. Nyughatatlan, az örökös útkeresésbe soha bele nem fáradó szereplők, akik kihajózhatnak Fiume kikötőjéből egy óceánjáró fedélzetén és elutazhatnak egészen New Yorkig és vissza, részt vehetnek oroszlán és elefánt szafarin Fekete-Afrikában, a szívük mégis Kolozsvár főterén marad, közvetlenül Mátyás király ércszobra mellett.
Akinek a lelkébe beleégett ez a csodálatos város, az talán még meghalni sem tudna máshol, mágnesként húzza vissza a haza, az otthon, és a remény, hogy talán vár még rá a szeretett asszony. Vida Gábor műveiben tökéletes korrajzot nyújt, járjunk akár a múltban, akár a jelenben, hőseit gondosan ábrázolt történelmi, társadalmi és gazdasági összefüggések közé helyezi, hogy ennek jelentőségét aztán egyetlen tollvonással keresztülhúzza az egyéni szándék és sorsfeladat, hiszen hiába rajzolják át a világhatalmak újra meg újra Európa térképét, nem szabhatnak határt az emberi vágyaknak.
Nagyszerű a két főszereplő, az apa és fia közötti kapcsolat ábrázolása, és keressük, ha nem is találjuk a titkot, hogy mitől válik egy férfi és nő közötti kötelék eltéphetetlenné. Az erőteljes, férfias próza pedig egy-egy mozdulat, gesztus, természeti kép erejéig érzékeny, lírai szépséggel telítődik. A regény nem tartozik a könnyen befogadható olvasmányok közé, már csak formai okok miatt sem, hiszen az egész kötet egyetlen sóhajtás, egy megállíthatatlanul hömpölygő gondolatfolyam, részekre, fejezetekre tagolás nélkül, de végig abban a mély és hiteles régióban jár, ami erős érzelmi visszhangot kelt és maradandó értékeket hordoz.

[N · Rating 5 out of 5]

Varázslatban voltam. Alig 300 oldal, de hosszan-hosszan olvastam és nem eresztettem. Ő sem engem. Oldalakat olvastam kétszer, próbáltam megjegyezni ezt az ízes, szófordulatos beszédet. Ahogy az apa ráteszi fia vállára a kezét, ahogy ennek a mozdulatnak jelentőséget ad az elindulás és a megérkezés. Nemhogy az első mondata, vagy az utolsója tartott fogva, hanem az egész világfordulata. Beleolvastam, leültem, felálltam, a könyvtár polcai között. Nem vagyok egy nyugtalan ember, inkább az elfogadó, vagy beletörődő fajta, de ez más volt. Meg az is, hogy Erdély, (pedig, csak egyszer jártam ott, de annyifelé barangoltam akkor, bivalytej, pálinka, szakadék, és függőhidak, emlékek, megyek nemsokára arrafelé, esküvőre, lakodalomba, egy molylány megy majd férjhez, titok), de nekem ez az egész regény tele van titkokkal. Mennyi szépség és bánat. Egyik a másikban benne van, én úgy érzem, legyen bármiről is szó. Annyira tudnám mondani, ha el tudnám mondani, hogy talán sosem azok a szavak maradnak meg bennünk, vagy fiainkban, amiket szándékosan, célzottan mondtunk, ezerszer hallottunk, vagy nekünk szántak-szánunk. Útravalóul. A töredékek, a félig gondolatok, a szándéknélküliek vésődnek be. És, úgy beleverném az ajtófélfába, mint a mezuzát, hogy mindenütt lehet élni, de meghalni csak ott kéne, ahol a lelked van. Ezen merengek mostanában. Hogy az időt meg kéne állítani néha, mert visszafordítani képtelenség. Meg azon is merengtem, ami a könyvben is van, hogy ami elmúlt, az miért történt. És elmúlt-e egyáltalán. De én éppen ezt a kérdést, hogy miért, ezt sosem kérdezem. Bennem nem múlik el semmi, legyen az országok feldarabolása, vagy sorsok szaggatása. Szorítok mindent magamban, nem engedve az időnek, a tényeknek, a történelem, vagy a saját történetem kiszámíthatatlanságának sem. Hiábavaló fájdalmak? Lehet, de amíg fáj valami, amíg őrzöd az elengedhetetlent, addig élsz. Az öröm is megtartó erejű, de tanulságot a valamikor volt ad. Valahol minden ebben a nem eresztésben végződik, mert nem értjük az okokat, a mi végre-ket, és csak intünk a fejünkkel, hogy nem, nem, csak várni valamit, valami jelet, amitől aztán történni fog a világ, nem csak állni. Ilyen az ő lelke és ilyen ez a regény és ilyen, nem csak az 1900-as évek Kolozsvárja, Marosvásárhelye, Mátyás király rejtélyekkel teli szobra, vagy országunk Budapestje, hanem a XXI. század szabadságtalansága, a látszatbéke gúzsbakötése. Embernek kell maradni, hozzon bármit is az idő.

[gesztenye63 · Rating 5 out of 5]

Ahol az ő lelke. Ezt a címet olvasván, az ember óhatatlanul egy lírai hangvételű, porcelán törékenységű, érzelmes, érzékeny írást várna. Az érzékenység valóban itt van, jelen vannak az érzelmek is, de jóval inkább hegyikristály ez a regény, mint kézzel festett kerámia. Nincs benne semmi művi, inkább olyan, mint amit a szél meg az eső, a fagyba dermedt hó és a különös alakú jégcsapok, szóval maga Természet anya fest saját két teremtő kezével.
A regény 300 oldalon, szinte dialógusok nélkül – egy óriási, egybefüggő gondolat- és emlékorgiaként közreadva – tárja az olvasó elé apa és fia életének alig több, mint egy évtizedét. De milyen évtized ez? Ezek azok az évek, amelyek nem csak a Wernereknek, de magyarok, románok, zsidók, cigányok és még ki tudja hány náció hány nemzedékének életét változtatják meg gyökeresen, itt ebben a kis medencében és a nagy, csillogó tornyokkal díszes Európa szinte minden más országában egyaránt.
Van ebben a regényben lövészárkok mocska-bűze, kitántorgás az Újvilágba, Trianon minden nyomorúsága, Erdély elveszte-siratása, de mégsincs benne egy gramm fölös, ízléstelen pátosz. Nem a nagy nemzetieskedés álszent – manapság oly divatos és a közbeszédben olyannyira, hánynivalóan túlspirázott – hangulata hatja át. Bár a veszteség érzése meghatározó, Vida Gábor nem sugallja folyton a nagyhatalmak felelősségét a jelen helyzetben, egyszerűen sajnálkozik nemzetünk peches lúzersége fölött. A férfiak sorsán keresztül láttatja egy egész generáció és azok utódainak fura, hányattatott, folytonos útkeresésre és igazságtételre kárhoztatott sorsát, jelenét és jövőjét. Apán és fiáén keresztül, akik életében mindig ott van a mindent meghatározó nő is – az anya, feleség, szerető, aki életet ad, biztonságot nyújt, de minden veszteség forrása is egyben, akár az Anyaföld.
Csodaszép, ahogyan Vida Gábor a magyar Kolozsvárott, vagy Váradon, Vásárhelyen megforgatja a hőseit, ahogyan minden utcakőben, a házfalak omló vakolatán, vagy Mátyás királyunk lovasszobrában keresik a hazát, ahogyan lépten-nyomon megtalálni vélik azt és mégis szétmállanak kezeik között az áldott rögök. De nem bántja a szerző a románt sem, hiszen mit tegyen a botcsinálta „hódító”, ha a történelem különös játékgépe éppen ezt a leosztást pörgette ki neki.

De a Wernerek csak nem nyughatnak, és hiába térnek még meghalni is mindig csak haza, ha nem tudni hol is az a haza. Hiszen az csak ott lehet, Ahol az ő lelke. Egyszer majd csak eljutnak, és mi is eljutunk oda és akkor érkezhet a megnyugvás, a megbékélés, és a mi fiaink talán majd építhetnek is, nemcsak mindig a fájdalmas, duzzogó, sértett emlékezés.
Ez a regény csodálatos, és bármennyire is fájdalmas, azért csak kedvenc és ajánlatos.

[Csongor · Rating 4 out of 5]

"Steiner Ignác mindennap hallott valami érdekeset, legújabban azt, ohgy Horthy Miklós viceadmirális lesz a király, neki van most katonája csak. Balogh Albert legyintett, hogy ennyi erővel ő is lehetne, bár nincs katonája egy sem, ugyan már, hogy lehetne magyar király református. Tengerész az lehet, olyan már volt a portugáloknak is, de aki református, az király nem lehet, akkor se, ha magyar, mégsem szerelheti le a keresztet a koronáról..."

"Ingerült mozdulattal próbálja kiszabadítani magát a szorításból, de nem sikerül, és feladva mindent, azt mondja: csak. Jól van, kicsi szolgám, mondja a kéz gazdája, lazul a szorítás, aztán el is engedi, mert ebben a rövid szócskában minden benne lehet, az igen és a nem, a jó és a rossz, az előre meg a hátra, a fent és a lent, a minden és a semmi teljesen magyar metafizika, filozófiai spekuláció nélkül, csak vagy csak azért sem, dacból mindig, felelőtlenül és visszavonhatatlanul."

"Így történt aztán, hogy a románok Odesszától a Tiszáig hitték a maguk országát, a szlovákok Pozsonytól Nagyváradig, a szerbek Ništől Bécsig, az osztrákok Passuatól Brassóig, a németek Brüsszeltől Moszkváig - mi, magyarok pedig azt gondoltuk, hogy nem akartunk bántani senkit, nem is győzött le senki, de hiszünk egy igazságos békében, és legyen kijárat valamelyik közeli tengerre."

"Soha többé nem lehet megszokni azt a világot, amelyben a tudott és a teljesen ismeretlen nyelv már nem jelent védelmet." 241. old.

"...mentsem meg az ég mindenkit az olyan kormánytól, amelyet még szidni sem érdemes, gondolja, de nem tudja ezt románul elmondani."

[János Kiss · Rating 4 out of 5]

Vida Gábor mesterien ír le tájakat, helyszíneket. Pár éve huzamosabb ideig Kolozsváron tartózkodtam (kis túlzással mondhatni ott éltem) és ezeknek az emlékeknek, valamint a jelenlegi karatén szabályoknak köszönhetően még szívbe markolóan csodálatos volt olvasni a városról, a főtérről, az épületekről, a Mátyás-szoborról. Már rögtön az elején a Jókais jelenettel elvarázsolt, de ez később sem változott.

Történelmi bepillantást nyerünk a könyvben az I. világháború utáni magyarországi, erdélyi állapotokról, de nem a történelem felülnézetéből, hanem emberi sorsokon keresztül. Így követhetjük végig az eseményeket, amitől nagyon személyessé és ezáltal még meghatóbbá válik.

A helyszínek mellett mindenképp meg kell említenem a csoportos párbeszédek leírását is, amikben mindig volt mélység és teljesen lekötötte a figyelmem, szinte magam is a társalgás részesének éreztem.

Számomra gondot jelentett, hogy egyáltalán nem tudtam kapcsolódni a karakterekhez, ezáltal egyáltalán nem érdekelt a sorsuk. Nem aggódtam értük, nem számított mi történik személyesen velük. Nem tudom miért, így viszont unalmasak voltak számomra azok a részek, ahol csak a saját problémáikkal, szorongásaikkal voltak elfoglalva. Csak vártam, hogy lépjünk túl rajta.

Összességében élveztem a könyvet és örülök hogy ilyen módon is bepillantást nyerhettem az akkori idők világába.

[Barlai Gábor · Rating 5 out of 5]

Nehezebben olvasható, de fordulatos cselekményű könyv. Akit érdekelnek a családregények, annak ajánlani tudom.