Amikor korábban a második világháború hadtörténetéről olvastam, nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a németek csak 1944-ben álltak át hadigazdálkodásra. Ennyire jól ment volna addig a szekér, és csak a háború végén eszméltek rá, hogy egy fél világgal folytatott háborúhoz gazdasági áldozatokra van szükség? Hadtörténészeknél azt a magyarázatot olvastam, hogy ez katonai szempontból egy végzetes hiba volt Hitler részéről, akárcsak a német női munkaerő kihasználatlanul hagyása. Götz Aly az első történész, aki megértette velem, miért húzták a dolgot olyan sokáig. Nem “végzetes hiba” volt, hanem logikus lépés, ami a náci állam természetéből fakadt.
Aly szerint a Harmadik Birodalom támogatói nem ideológiai meggyőződésből tarottak ki a rendszer mellett, hanem anyagi érdekből, a jólét látszata által hipnotizálva. A hatalom szó szerint megvásárolta a németek bizalmát és passzív lojalitásba kényszerítette őket. Nagyobb tömegeket érintő adókedvezményekkel (a háborús terheket a felsőbb osztályok, illetve a “nép ellenségei” aránytalanul nagyobb arányban viselték, mint a munkások vagy a mezőgazdasági dolgozók), a zsidóság módszeres anyagi kifosztásával, a háborús hódítások során beszerzett javakkal érték el, hogy az elhúzódó fegyveres konfliktus ne éreztesse annyira hatását az átlag német polgár pénztárcáján. Még mielőtt a kurucinfó elit 88/14 osztaga megörülne a náci jóléti csodáról olvasván: Aly részletezi azt is, hogy itt sokkal inkább a jólét látszatáról volt szó (pl. a háborúból a katonák által tömegével hazacsempészett luxuscikkek minden német családra motiváló hatással voltak), hiszen a német háborús életszínvonal így is elmaradt pl. a Nagy-Britanniáétól.
A német történész különböző forrástípusokon (naplók, levelezések, statisztikai kimutatások, levéltári anyagok) keresztül érvel amellett, hogy a holokauszt egyáltalán nem volt annyira értelmetlen, mint azt sokan állítják. A zsidóság elpusztítása az utolsó márkáig ki volt centizve: a deportáltak ingó és ingatlan vagyonát mindenhol pénzzé tették és pénzmosás útján (pl. a zsidóság tárgyait a magyar hatóságok adták el magyar átlagembereknek, a befolyt pénz ment a magyar államkasszába, onnan pedig folyt tovább a németekhez a “megszállási költségek” címszó alatt) a német háborús erőfeszítéseket támogatták vele.
Széleskörű európai panoráma bontakozik ki a könyv fejezeteiben, amelyből kiderül, hogy Franciaországtól Szovjetunióig a náci gazdaságpolitika mindenhol masszív pénzmosásra és pénzügyi machinációkra, a megszállt országok kirablására épült. A németek tényleg mindenből pénzt csináltak: “fun” fact, hogy 1943-ban külön rendelet szólt a zsidók bélyeggyűjteményeinek megszerzésének szükségességéről.
Aly koncepciója rendkívül egyedi és komoly morális konzekvenciákat von maga után, hiszen nem választja szét a népet és politikai vezetését – a háborúból és holokausztból széles tömegek profitáltak egyenlő mértékben. A szerző finomkodás nélkül beleszállt a pozitív emberképembe is, könyve alapján ugyanis – értékek ide vagy oda – nem sokan tudják kivonni magukat az anyagi javak korrumpáló hatása alól: a náci szimpátiával nehezen vádolható Heinrich Böll és Sophie Scholl egyaránt lelkesek voltak, hogy háborús zsákmányokban dúskálhatnak.
A könyv írója nem teszi bele valamilyen nagy történetbe nácizmus-értelmezését, eszmék és ideológiák minimális szerepet játszanak benne. Csekély történeti felvezetés után, egyszer csak ott találjuk magunkat az 1918 utáni új német generáció forradalmi és radikálisan egyenlőségelvű elképzeléseit olvasva, amiből egyenes és gyors út vezet Európa kifosztásáig. Nincsenek hosszadalmas fejtegetések német különutasságról (ha németül is leírom, az értelmiségibb: Sonderweg-ről), a németek valamiféle speciális antiszemitizmusáról, kisiklott vagy nem siklott modernizációról. A szerző “egyszerűen” annyit mond, hogy a holokauszt és a háború anyagilag sokaknak megérte, s kivitelezéséhez még csak nácinak vagy antiszemitának sem kellett lenni. A könyv narratívája egyébként ide-oda ugrál a makro- és mikroszint között, igazából kronológiai rendje sincs.
A német történész tézise persze vitatható (szerintem még több alapkutatás szükséges ahhoz, hogy a teóriát tesztelhesse ennyi állam második világháborús történelmére nézve, néhol épp csak pár oldalon intéz el egy országot), és mint az Utószóból kiderül, vitatják is. Például nem csoda, hogy a német különutasság elméletét valló Hans-Ulrich Wehler idegállapotba jött ettől a műtől és csúnyán személyeskedő vitát folytatott le szerzőjével. Aly vitatkozási szokásait azért lehetne kritizálni: sokszor nagyon fellengzős, érezhetően el van telve a figyelemtől és a tézisének kétségkívüli eredetiségétől.
(Érdekes lenne még összehasonlítani a munkát Ungváry Krisztián Horthy-rendszer mérlege c. könyvével, ami Aly tézisének egyik nagy port kavart recepciója)
A Hitler népállama olyan könyv, amely teljesen újragondoltat egy elvileg ismert történelmi korszakot, közben minden sorával provokálja az olvasót. Szóval a legjobb fajta történeti művek közé tartozik.
(Mint azt kénytelen voltam megtapasztalni, nem egy tipikus nyári olvasmány. Hiába vittem magammal kiránduláshoz vagy utazásokhoz, makacsul ellenállt a gyorsolvasási kísérleteimnek. Haladni akkor tudtam vele, ha teljes nyugalomban és otthon álltam neki. A számos adat, pénzügyi tranzakció és statisztika olykor csak akkor adta meg magát az értelmezésnek, ha többször átolvastam egy-egy oldalt.)