Nem igazán tudom megmagyarázni magamnak, miért gondoltam, hogy a karácsonyi hajtás idején jó ötlet lesz pont ezt a könyvet olvasni – valahogy megkívántam, így alakult. Mann első világháború derekán íródott hegynyi esszéje korszerűtlen elmélkedés a háborúról, demokráciáról, németekről, művészetről és még megannyi másról. Színleg polemizálás az ún. civilizációs irodalmárral*, ám bennem hamar kialakult a meggyőződés, hogy ez a fazon ebben a formában csak Mann fejében létezik, ergo: Mann önmagával disputál lelkesülten, önmagát bombázza csodás mann-i mondat-napalmjaival, vagy – egy utolsó szókép – önön mann-i farkát kergeti (filozófiai értelemben, persze). Mann pour mann moralizálás. Mindezek folyományaként ez egy olyan szöveg, amiben ha egy fejezet címe az, hogy „Néhány szó a ….-ról”, akkor készüljünk fel 60 oldal körkörös okoskodásra sok idézettel megtűzdelve, amik napnál is világosabban bizonyítják 1.) Mann fenenagy műveltségét 2.) azt, hogy valaha valaki már leírt valamit, amit Mann éppen most gondol.
De hogy a jó dolgokról is. Mint említettem, szépek a mondatok. Nagyon jól állnak például egy Mann-regénynek: érződik rajtuk a nagystílűség, a magabiztosság, és az őszinte törekvés az esztétika és az erkölcs szintézisére. De gondolati mélységük, megkockáztatom, gyakran csak látszólagos. (A miértekre mindjárt kitérek.) A másik jó dolog meg egyszerre rossz is: bár Mann magáról beszél, de van annyira univerzális elme, hogy magáról beszélve németség és polgárság általános képét igyekezzék lefesteni. Amiben csak annyi a hiba, hogy magából kiindulva állapítja meg azokat az ún. német tulajdonságokat, amelyeknek gócpontjában a belső (autonóm és arisztokratikus) kultúraeszmény áll, ami (Mann szerint) nem fér össze a demokráciával, amely demokrácia (szintén Mann szerint) szinonim fogalom a politizálással, amely politizálás pedig a kultúra ellentéte. (Már hogy Mann szerint.) Ebből fakad a következtetés, hogy a komplett első világháború tulajdonképpen a „protestáló”, mély gondolatiságát védelmező Németország küzdelme a demokráciát ráerőltetni igyekvő külvilággal – kultúra és civilizáció harca, amely egyenletben Németország a kultúra. És itt elkezdenek sorjázni azok az elemek, amiket én logikai hibának érzékelek, de oly bőséggel, hogy azt se tudom, melyikkel kezdjem.
1.) Amikor a németséget alapvető és a priorinak vett tulajdonságokkal ruházza fel, Mann eléri, hogy azokat, akik ezek ellen a tulajdonságok ellen felszólalnak, a németség elleni harc vádjával illethesse – holott lehetséges, számukra ezek a tulajdonságok nem német, hanem egyszerűen negatív tulajdonságok, és saját meglátásuk szerint ők is egy jobb Németországért küzdenek. (Maga Mann amúgy sosem megy odáig, hogy ezeket a személyeket kitagadja a németség kebeléből – de a recept adott. Mások nem lesznek ilyen elnézőek, és a bírálókat kivetik a nemzettestből.)
2.) Nem definiálja, mit ért politika alatt, pusztán egy negatív meghatározást tesz – a politika azért rossz, mert nem kultúra. A józan polgár ezért tartsa távol magát tőle, inkább foglalkozzon a könyvespolcával meg az operabérletével. Hogy a politika lehet szimplán személyes érdekeink védelmezése is, Mannt nem érdekli.
3.) Ahogy németség-meghatározása is csöpög a nemzetkarakterológiától, úgy demokrácialeírása is. A szerző szerint a demokrácia mindenekelőtt valamiféle francia betegség: léha, felületes, hangoskodóan humanista, erőszakosan és álszent módon pacifista. Ez érvelése szempontjából azért praktikus, mert így Robespierre-től idézhet jó kis vérgőzös passzusokat, és azzal a ténnyel, hogy a demokráciához több köze van mondjuk Stuart Millnek, nem kell foglalkoznia. Biztos nem olvasta.
4.) Tegyük még hozzá, hogy Mann fejében a demokrácia és a nacionalizmus fogalmai összenőttek, ami mondjuk a kor kontextusában érthető. A francia köztársaság egy német polgár szemszögéből valóban borzasztóan hazafiaskodónak tűnhetett akkor, és még nem volt messze az az idő sem, amikor a nacionalizmusok és a liberalizmusok vállvetve küzdöttek a monarchiák ellen kontinensszerte. Ugyanakkor a második világháború és a jelenkor ismeretében ez az elem csak erősíti bennem az érzést, hogy ezt az egész eszmefuttatást (és: az egész könyvet) az azóta eltelt események zárójelbe tették.
Meg lehet úgy közelíteni, hogy Mann próféta volt, aki megjósolta, hogy ha a németekre ráerőltetik a nyugati típusú liberális demokráciát, akkor az katasztrófába torkollik – lám, jött Hitler, és a világégés. De én azt látom, hogy inkább megtisztította a terepet azok előtt, akik a totális államot felépítették. Nem is azt vetem a szemére, hogy szellemi muníciót szolgáltatott nekik (arról aligha tehet, hogy Nietzschét és Wagnert nevezi meg intellektuális elődként, pont mint… tudjukki), hanem hogy a művelt német középosztályt megtanította félreállni. Kiokosította őket, hogyan kell megőrizni a belső erkölcsi tisztaságukat a négy fal között, miközben a szörny az utcán randalírozik. Be ne piszkolják a kezüket a politikával – közben meg a politika, ha akarták, ha nem, fülig nyomta őket a trágyába. Mann becsületére válik, hogy ő maga tudta, mikor kell kiszállni – minden demokráciával szemben érzett ellenérzésével együtt inkább Amerikát választotta. De mondjuk a vasúti tisztségviselő, aki úgy őrizte morális autonómiáját, hogy közben a keze alatt mentek a vonatok Bergen-Belsenbe, ővele mi lett? Tegyük fel, ott állt a háború végén, a maga karcolatlan lelkiismeretével. Most mit csináljunk vele?
Amúgy nem volt haszontalan olvasmány. Szépen leképezi a konzervatív polgár belső világát. Konzervatív polgár amúgy (ezek szerint) az, aki felismeri és óvja saját autonóm erkölcsi lényegét és belső szabadságát, de másokban nem mindig feltételezi, mert nem tapasztalja**. (Sajnos ebből az következik, hogy mivel gyakran csak a magáéhoz hasonló erkölcsi lényeget ismeri el létezőnek, ezért a tőle különbözőtől megtagadhatja az empátiát.) Összességében örültem, hogy nekifutottam, bár helyenként szenvedtem vele, egyszer pedig még bele is aludtam. (Lap közepén. Nem sűrűn van velem ilyen.) Azért jó lett volna, ha háromszáz oldallal rövidebb. Akkor például nem láttam volna, miket hord össze Mann arról, miért nem is olyan rossz dolog a háború. Azok nagyon szerencsétlen sorok. Biztos vagyok benne, hogy Mann később, mikor már A varázshegy-et írta, pironkodott miattuk.
* Aki amúgy azonos Heinrich Mann-nal, akivel Thomasnak akkortájt volt egy nagyon késhegyre menő vitája. Tanulság: a testvéri torzsalkodásokat nem okos dolog papírra vetni, kiadatni pedig pláne nem.
** Az ebből fakadó liberalizmus-definíció: liberális az, aki felismeri és óvja saját autonóm erkölcsi lényegét és belső szabadságát, és ezt a lényeget másokban is feltételezi – még ha nem is mindig tapasztalja. Nekem tetszik, én vállalom.