Temetetlen múltunk

by László Végel

A ​"Temetetlen múltunk" három nemzedék hiánytörténetét felölelő önéletrajzi regény. Egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai.
Az első nemzedék a nagyapáké, a 19. század végén születetteké, akiknek történetét Trianon egyszerűen kettészeli. Nem csupán államot cseréltek, hanem másféle kultúrába, nyelvbe, hatalmi ethoszba kényszerültek, így elsőnek vesztették el múltjukat, hiszen 1918 után lehetetlen volt az előző korszak tapasztalatait átadni a gyerekeiknek, hanem szinte velük együtt tanultak egy új világban tájékozódni.
Végel János a századelőn érkezik meg Mélykútról Szenttamásra. A német származású bevándorló család már Mélykúton elmagyarosodott, ez a folyamat Szenttamáson a többségi szerb közösségben lezárult, valójában a szerbek között lettek magyarrá. A másik nagyapa, Paksi Mihály tősgyökeres szenttamásinak számított, ami azt jelenti, hogy néhány nemzedékkel előbb érkezett a városkába.
Mindkét nagyapa a Monarchia gyermeke, ünnepelték a háború kitörését, magával ragadta őket a háborús hangulat, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében szolgáltak, 1918 után pedig új államban kezdtek új életet. Az első kisebbségi plebejus nemzedék részére a múlt temetetlen maradt. Az új államban a múltjuk egyszeriben elsüllyedt.

262 pages, Hardcover

First published January 1, 2019

About the author

László Végel - prose writer and playwright, essayist, critic, Novi Sad. Born in 1941 in Srbobran (Vojvodina), went to school and now lives in Novi Sad. He has been the editor of the literary supplement of the daily newspaper Magyar Szo for many years, editor of the Editorial board of Drama at TV Novi Sad, which he left during the purges of unsuitable journalists in 1991. He spent the most tragic decade in recent history as the coordinator of the Novi Sad office of the Open Society Foundation, where he supported independent media, numerous publishing and other projects not in accordance with the image of the society turned against the world. He started his literary career in 1965 by publishing critical texts in the cult journal Uj Symposion. Since then he has been intensely present in the literature of Hungarians in Vojvodina, but also former Yugoslavia, then Serbia. He has published in all the significant literary magazines in the country. After the social changes in 1989 he has been publishing books in Hungary, as well as articles in the more significant Hungarian journals. In 2005 a small monograph was published in Budapest about Vegel’s opus, Vegel-Symposium, with selected critiques of Laslo Vegel’s works by Hungarian, Serbian, Croatian and Slovenian critics. The editor of the book, Zoltan Virag, concludes that the literary work of Laszlo Vegel is significant because it synthesises traditions and narrative impulses of the Hungarian literature and literary discourses of the former Yugoslavia. In that sense, Vegel equally belongs to Hungarian literature, and he is one of the few minority writers who entered the bloodstream of Serbian literature. As Aleksandar Tišma wrote, Vegel is a prose writer of modern, urban vocation and, therefore, Peter Esterhazy considers, a forerunner of the modern Hungarian prose. Vegel is a significant playwright as well. His plays have been performed in theatres of the former Yugoslavia, set by more significant directors such as Dušan Jovanović, Ljubiša Ristić, Ljubiša Georgijevski. Novels: Memoirs of a Pimp (1967), A Passion Course (1969), Double Exposition (1984), The Novi Sad trilogy – Memoirs of a Pimp, Double Exposition, Eckhart’s Ring (1993), The Great Central-Eastern-European Feast Enters a Picaresque Novel (1996), Exterritorium (2000), Parenesis (2003). Novella: We are Swearing, and Our Eyes are Full of Tears (collection, 1969). Essays: The Challenge of a Poem (1975), Renounciation and Survival (1986), Abraham’s Knife (theatre essays, studies 1987), Life on the Edge (1992), Wittgenstein’s Weaver (diary essays, 1994), Homeless Essays (2002), Writing time, meanwhile (diary notes, 2003). Dramas: Judita and Other Dramas (2005) – Drivers, Judita, Across the Seven Seas,, Medea… Prizes: Mladost, Ady Endre, Free Press, Déry Tibor, Jelenkor, Gold medal for the overall literary work, presented to him by the President of Hungary (2000), Book of the Year in Hungary (Exterritorium, diary during the bombing, 2001), Milán Füst for prose by the Hungarian Academy of Sciences (2003), regional Pulitzer prize for Hungary (2005), “Kossuth” Prize, the highest Hungarian prize for art (2009). Vegel was a member of the Sterijino Pozorje jury in 1990 and 1991, the selector for the plays from Vojvodina.

Reviews

[abcug · Rating 4 out of 5]

Végel könyve fontos könyv, jó volna, ha sokan olvasnák.
Ugyanakkor akiknek feltétlen jó volna olvasniuk, mert soraiból tanulhatnának — a populista nemzetieskedők, sosem fogják olvasni. Mennyi minden visszaköszön a kilencvenes évek szerbiai populizmusából — hát igen! Én néhol azért szerkesztőért kiáltottam volna: egy ragyogó, megvilágító erejű emlékezésről fejtette volna le a publicisztikai mázt. Szerencsére ez csak az első ötven oldalon teng túl, utána csak helyenként bukkan fel — egész az utolsó 15-20 oldalig, ahol megint vaskosabb. Végelnek biztos igaza van, hogy ezt nem lehet elégszer elmondani. De nekem kicsit sok volt nevek és konkrétumok nélkül, hol Szerbiára, hol Magyarországra, hol mindkettőre célozva. Ám ettől eltekintve „jó érzéssel” olvastam ezt a cseppet sem megnyugtató könyvet, amely éppen azt hányja a szememre, hogy rendre megelégszem a „jó érzéssel” olvasásnál. És rájövök, hogy mennyire igaza van!

[Cipőfűző · Rating 4 out of 5]

Önéletrajz: Végel születésével kezdődik, és a jelennel zárul. Történelmi tabló: a 20-21. századra nyit ablakot. Azt mondhatom, nem a megszokottat. Ez eddig előttem zárva volt. Nagyon jó, hogy van nekünk jugó írónk. Vajdasági szemszögből rajzol egyetemes magyarság-képet. Végel nem sztenderd körülményekbe született. Magyar kisebbségként, ám mégis megtűrt állampolgárként, a puha szocializmusba bealudva egy olyan generáció tagja, akik úgy érezhették, egyenrangúak az államban. Abban az államban, ami úgy esett szét, hogy a népek börtöne bélyeget is megkapta. Ezt követte a délszláv háború, a populizmus foga fehérje. Itt csúcsosodott az addig nyugvó elégedetlenség, a színjáték okozta frusztráció előtört, egy másfajta képmutatást zászlajára tűzve.
Nem szokványos önéletrajz. Csak annyi van benne saját magából, amennyi hozzátesz környezete történelemkönyvének felnyitásához. A saját élete a történelem vagy épp a jelen eseményeinek lecsapódási felületeként szolgál. A szerző önmaga létét először a lokális identitásból építi fel egyetemlegessé, majd a magyar univerzalitásból vezeti le ismét lokálissá.
Koherenciát az időrendiség ad a szövegnek. A velejét a keserűség, a megértés és megértettség vágya, a múlt feltárása, az indulat adja.

[Erika Fábián · Rating 5 out of 5]

Nem azért adok rá 5 csillagot, mert tökéletes volt, hanem azért, mert élővé tudta tenni a történelmet. Hit, remény, meg szeretet is volt benne, persze a dühön kívül. Vannak fényképészek, akik csak érdekes képet tudnak készíteni - Végeltől ez az első könyvem, de el fogom olvasni a többi művét is, mert meggyőzött, mint Vida Gábor az "Egy dadogás történeté"-vel.

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

„A flamand és a vallon egymással viaskodva is érti egymást, de egyik sem érti a belgát, mondom, miközben a nemzetre gondolok.”

Nem is önéletrajz ez, hanem végtelenül keserű számvetés arról, hogyan sáfárkodott Közép-Európa a különböző színű terrorok és hosszadalmas diktatúrák után a rázuhant szabadsággal. Végel ennek a történetnek nem főszereplője, még azt se mondanám, hogy elszenvedője, inkább csak krónikása akar lenni. Egy nagyon egyszerű alapállás, a kentaurság tapasztalata hatja át minden sorát – hogy egy világban, ahol vannak lovak és vannak emberek, a kentaur nem fér be egyetlen kategóriába sem. Persze sem a lovak, sem az emberek nem csipázzák a kentaurt, mert nem tudnak mit kezdeni vele, ezért lépten-nyomon nyaggatják, valljon színt, álljon már valamelyik oldalra, ne akarjon önmaga lenni. Végel ilyen többszörösen kentaur: Jugoszláviában (illetve már Szerbiában) élő, asszimilált sváboktól származó magyar író, aki otthon maradt – és mint minden otthon maradottnak, neki is távoli turulhuszárok akarják megmondani, milyen is egy jó magyar. (Pedig hát kérdés, ki szereti jobban a hazáját: az, aki elszökött, hogy messziről lehessen hazafi, vagy az, aki kiegyezett minden regnáló rendszerrel, csak hogy otthon maradhasson.) Ilyen értelemben pedig ez a könyv nem más, mint vádirat a mindenhonnan fenekedő nemzetiek ellen: kísérlet egy közös újvidéki történelem felidézésére. Mert a magyar és a szerb nacionalizmus is igényt tart arra, hogy a történelmet magyar és szerb történelemként birtokolja, amiben a bűn mindig csak a másiké, a hőstett és a mártíromság viszont a miénk – de népre-nemzetre szabott, izolált történelmek nincsenek. Végel ezt tudja, a monarchia felbomlásától a napjainkig terjedő mozgalmas időszak megtanította rá. Most elmondta nekünk is. Hátha kezdünk valamit vele.

[Varga Zsolt]

Remek könyv volt. 10/9

"...igényes esszényelv, nagyszerű anekdotikus jelenetek, az egésznek sodrása van, magával ragadó.

Ugyanakkor szubjektív, elfogult - egy olyan ideológia mellett, amit (részben) én is osztok- , nincs más látószög, csak az övé. Ítélkezik és megbocsát, a pozitív szereplőket néven nevezi, a negatív szereplőkét elhallgatja, sajnos.

És csak úgy mellesleg elképesztő sorsokkal ismertet meg. A családja köréből is, és a vajdasági értelmiségiek közül is. Például itt van Kek Zsigmond..."
https://vargarockzsolt.blog.hu/2020/0...