What do you think?
Rate this book
Lehet-e igaz a történetírás? A történelem „általános viszonylagosságáról"
elyik volt az igazi borogyinói ütközet a történész számára, akinek le kell írnia és elemeznie az eseményt a maga következményeivel? Az, amit Napóleon elképzelt, majd átélt? A Kutuzové, vagy a parancsnokságához tartozó egyik tiszté, például a Clausewitzé? Egy orosz, francia, lengyel, bajor katonáé? Az, amit a Tolsztoj utáni nemzedék képzelt el, és amit egy feltételezett megfigyelő, Bezuhoz herceg, egy alteregó mesélt el? Vagy lehet, hogy egy évszázad múlva egy történész, mondjuk Albert Vandal, aki ismerhette a kortanúk valamennyi fellelt vallomását és az esemény csaknem összes folyományáról tudomása volt, lett volna leginkább képes arra, hogy leírja és kommentálja perspektivikusan azt a borogyinói napot? Bármilyen legyen is az általa felvázolt tabló, a pillanat „megélése" másmilyen és ugyanaz maradt. Akkor hát melyik a leghitelesebb ütközet, amely Borogyinónál zajlott le 1812. szeptember 7-én?
Neaug Djuvara
Neaug Djuvara
160 pages, Paperback
First published January 1, 2004
2 people are currently reading
137 people want to read
About the author
Neagu Djuvara
61 books244 followersNEAGU M. DJUVARA s-a născut la Bucureşti în 1916, într-o familie de origine aromână aşezată în ţările române la sfârşitul secolului al XVIII-lea, care a dat ţării mai mulţi oameni politici, diplomaţi şi universitari. Licenţiat în litere la Sorbona (istorie, 1937) şi doctor în drept (Paris, 1940). Participă la campania din Basarabia şi Transnistria ca elev-ofiţer de rezervă (iunie-noiembrie 1941); rănit în apropiere de Odessa. Intrat prin concurs la Ministerul de Externe în mai 1943, este trimis curier diplomatic la Stockholm în dimineaţa zilei de 23 august 1944, în legătură cu negocierile de pace cu Uniunea Sovietică. Numit secretar de legaţie la Stockholm de guvernul Sănătescu, va rămâne în Suedia până în septembrie 1947, când comuniştii preiau şi Externele. Implicat în procesele politice din toamna anului 1947, hotărăşte să rămână în exil, militând până în 1961 în diverse organizaţii ale diasporei româneşti (secretar general al Comitetului de Asistenţă a Refugiaţilor Români, la Paris; ziaristică; Radio Europa Liberă; secretar general al Fundaţiei Universitare „Carol I"). În 1961, pleacă în Africa, în Republica Niger, unde va sta douăzeci şi trei de ani în calitate de consilier diplomatic şi juridic al Ministerului francez al Afacerilor Străine şi, concomitent, profesor de drept internaţional şi de istorie economică la Universitatea din Niamey. Între timp, reluase studiile de filozofie la Sorbona. În mai 1972, capătă doctoratul de stat la Sorbona cu o teză de filozofie a istoriei; mai târziu, obţine şi o diplomă a Institutului Naţional de Limbi şi Civilizaţii Orientale de la Paris (I.N.A.L.C.O.). Din 1984, secretar general al Casei Româneşti de la Paris, până după revoluţia din decembrie 1989, când se întoarce în ţară. Din 1991, profesor-asociat la Universitatea din Bucureşti şi membru de onoare al Institutului de Istorie „A.D. Xenopol" din Iaşi.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 7 of 7 reviews
September 4, 2022
Filosofia istoriei ...
Doar mie mi se întâmplă ca atunci când parcurg un volum de-al domnului Djuvara să mi se pară că domnia sa - in persona - este cel care mi-l prezintă?
PS. O fi de la "Istoria românilor povestită celor tineri" (varianta audio)
Doar mie mi se întâmplă ca atunci când parcurg un volum de-al domnului Djuvara să mi se pară că domnia sa - in persona - este cel care mi-l prezintă?
PS. O fi de la "Istoria românilor povestită celor tineri" (varianta audio)
June 11, 2019
An intellectual fraud writing a whole book while trying to legitimize HIS version. Basically, a variation of a fallacy: No True Scotsman. https://en.wikipedia.org/wiki/No_true...
For over 100 pages, Djuvara goes in circles moving the goalposts of his brand of mysticism. This way, he ensures that "they" won't score, yet "we" will easily.
Gratuitous scholasticism put there to show the erudition of Djuvara, yet making the text harder to follow. Long and useless classifications spread over dozens of pages, again just to inform the reader that Djuvara is a read and informed man, distract from the wise peasant plan: "I am right, and the others are fake prophets".
For over 100 pages, Djuvara goes in circles moving the goalposts of his brand of mysticism. This way, he ensures that "they" won't score, yet "we" will easily.
Gratuitous scholasticism put there to show the erudition of Djuvara, yet making the text harder to follow. Long and useless classifications spread over dozens of pages, again just to inform the reader that Djuvara is a read and informed man, distract from the wise peasant plan: "I am right, and the others are fake prophets".
September 17, 2019
Lehet-e igaz a történetírás? – teszi fel a kérdést prof. Djuvara. Meg is válaszolja: nem. (Ez a rövidített értékelésem. De van hosszabb is.)
Djuvara – Raymond Aron nyomán – cáfolja, hogy a történelemben lenne értelme objektivitásról beszélni. Való igaz, a humántudományok nem tekinthetők olyan értelemben egzaktnak, mint amilyen mondjuk a matematika, ahol a 2x2 jellemzően 4 (bár néha 5). Hisz a történész a rendelkezésére álló úgynevezett „tények” közül önkényesen válogat, tehát tulajdonképpen azzal tesz ténnyé valamit, hogy épp azt illeszti be a maga narratívájába – például 1848. március 15-én a forradalomhoz köthető adatokat használja fel tanulmányában, nem pedig azt, hogy aznap Balta János pékmester is legurult balassagyarmati lakása lépcsőjén, holott ez utóbbi is ugyanolyan tény, mint Petőfi elhíresült szavalata a Nemzeti Múzeum kertjében*. A történészi munka tehát szükségképpen interpretáció, amiről nem leválasztható a történész sajátságos világnézete, egyénisége, szakmai tudása, aminek következtében a történészi munka egyáltalán nem tekinthető objektívnek. Djuvara javaslata erre egyfajta előremenekülés: szerinte ugyanis a történész feladata ezt a szubjektivitást elfogadni, sőt, építeni rá, és nyíltan saját intuíciójára, „poétikai” képességeire és empátiájára támaszkodva megalkotni történelmi munkáit. Ez eddig rendben is van, alapvetően egyet is értek a fejtegetéssel, leszögezve azért, hogy Djuvara helyenként halványlilán fogalmaz, és szerintem bűnös módon nem hangsúlyozza, hogy azért van fokozatosság – ha nem is lehet tökéletesen objektív a történész, de van olyan történész, aki objektívebb, mint a másik. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy létezik történészek között szakmai konszenzus, ami megteremt egyfajta „objektív keretet” a történész számára, amin ugyan lehet módosítani, de csak alapos, nagyon alapos indokkal**.
(Amit nem értek, hogy miért használja fel ezt a kérdéskört a szerző arra, hogy odaszúrjon a determinista történészeknek a determinizmus kontra historizálás történészvitában***. Hisz ha Djuvara szerint a történészi munka úgyis csak intuíció, akkor a deterministák azon intuíciója, hogy az események alatt általános törvényszerűségeket látnak meg, semmivel sem ér kevesebbet, mint az, hogy a historizálók meg ugyanott egyéni okokból fakadó egyéni döntéseket. Legalábbis ha rigorózusan tartjuk magunkat Djuvara szemléletéhez. Ráadásul a szerző szerintem elég harmatos érvekkel próbálja cáfolni a deterministákat – arra az ellenvetésére például, hogy Hitler személyes döntései nélkül nem lett volna második világháború, az általam elképzelt determinista történész azt felelné, hogy lehet, de ha nem lett volna egy történelmi mélyáram, ami átalakította a korabeli német társadalmat, akkor azoknak eszükbe se jutott volna pont Hitlert választani. Másfelől Djuvara azzal is érvel, hogy Krisztus nélkül kereszténység se lett volna, és ez is a historizálókat támasztja alá, de hát egy agnosztikus – nem én! egy másik agnosztikus! – ezt simán visszadobná azzal, hogy Krisztus valószínűleg valóban történelmi személy, de legfontosabb forrásunk róla – az Újszövetség – csak a 4. században kanonizálódott véglegesen, következésképpen nem zárhatjuk ki, hogy bizonyos személyiségjegyei utólagos konstrukciók.)
Összegezzük tehát. Lehet-e igaz a történetírás? – kérdezi az értékelő. Meg is válaszolja: attól függ, hogy mit értünk „igaz” alatt.
* Pláne, mert ugye Petőfi nem szavalt semmit a Nemzeti Múzeumnál (bár gyakorlatilag mindenhol máshol igen), és tudomásom szerint Balta János se gurult le az ominózus lépcsőn, legalábbis a tudomány mai állása szerint. De még kiderülhet, hogy legurult. Mert ez meg a másik – hogy az újabb kutatások bármikor újabb tényeket hozhatnak be a vizsgálatba, illetve bebizonyíthatják a régi tényekről, hogy nem is annyira tények, mint azt szokás gondolni.
** Például az a történész, aki azzal kezdi el feszegetni a szakmai konszenzus határait, hogy Árpád apánk valójában egy turultojásból kelt ki, ami egy szíriuszi meteorral érkezett a Földre (mit csináljunk – ezt súgja neki a híres személyes intuíciója!), akkor nagyon gyorsan ásasson ki a régész barátaival pár turultojás-szilánkot Árpád DNS-ével.
*** A determinista történészek azt állítják, hogy a történelmi események csak a felszínt jelentik, a lényeg a „történelem mélyárama”, vagyis az események alatti rejtett mozgások és átalakulások, amelyeket gyakran általános törvényszerűségekké is rendeznek. Marx gazdaságra koncentráló, osztálytagozódást feltételező munkássága ilyen, de a legnagyobb arc a deterministák között talán Braudel. A historizálók ezzel szemben a konkrét eseményeket, az egyéneket, illetve az egyéni döntéseket látják a történelem mozgatórugóinak.
Djuvara – Raymond Aron nyomán – cáfolja, hogy a történelemben lenne értelme objektivitásról beszélni. Való igaz, a humántudományok nem tekinthetők olyan értelemben egzaktnak, mint amilyen mondjuk a matematika, ahol a 2x2 jellemzően 4 (bár néha 5). Hisz a történész a rendelkezésére álló úgynevezett „tények” közül önkényesen válogat, tehát tulajdonképpen azzal tesz ténnyé valamit, hogy épp azt illeszti be a maga narratívájába – például 1848. március 15-én a forradalomhoz köthető adatokat használja fel tanulmányában, nem pedig azt, hogy aznap Balta János pékmester is legurult balassagyarmati lakása lépcsőjén, holott ez utóbbi is ugyanolyan tény, mint Petőfi elhíresült szavalata a Nemzeti Múzeum kertjében*. A történészi munka tehát szükségképpen interpretáció, amiről nem leválasztható a történész sajátságos világnézete, egyénisége, szakmai tudása, aminek következtében a történészi munka egyáltalán nem tekinthető objektívnek. Djuvara javaslata erre egyfajta előremenekülés: szerinte ugyanis a történész feladata ezt a szubjektivitást elfogadni, sőt, építeni rá, és nyíltan saját intuíciójára, „poétikai” képességeire és empátiájára támaszkodva megalkotni történelmi munkáit. Ez eddig rendben is van, alapvetően egyet is értek a fejtegetéssel, leszögezve azért, hogy Djuvara helyenként halványlilán fogalmaz, és szerintem bűnös módon nem hangsúlyozza, hogy azért van fokozatosság – ha nem is lehet tökéletesen objektív a történész, de van olyan történész, aki objektívebb, mint a másik. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy létezik történészek között szakmai konszenzus, ami megteremt egyfajta „objektív keretet” a történész számára, amin ugyan lehet módosítani, de csak alapos, nagyon alapos indokkal**.
(Amit nem értek, hogy miért használja fel ezt a kérdéskört a szerző arra, hogy odaszúrjon a determinista történészeknek a determinizmus kontra historizálás történészvitában***. Hisz ha Djuvara szerint a történészi munka úgyis csak intuíció, akkor a deterministák azon intuíciója, hogy az események alatt általános törvényszerűségeket látnak meg, semmivel sem ér kevesebbet, mint az, hogy a historizálók meg ugyanott egyéni okokból fakadó egyéni döntéseket. Legalábbis ha rigorózusan tartjuk magunkat Djuvara szemléletéhez. Ráadásul a szerző szerintem elég harmatos érvekkel próbálja cáfolni a deterministákat – arra az ellenvetésére például, hogy Hitler személyes döntései nélkül nem lett volna második világháború, az általam elképzelt determinista történész azt felelné, hogy lehet, de ha nem lett volna egy történelmi mélyáram, ami átalakította a korabeli német társadalmat, akkor azoknak eszükbe se jutott volna pont Hitlert választani. Másfelől Djuvara azzal is érvel, hogy Krisztus nélkül kereszténység se lett volna, és ez is a historizálókat támasztja alá, de hát egy agnosztikus – nem én! egy másik agnosztikus! – ezt simán visszadobná azzal, hogy Krisztus valószínűleg valóban történelmi személy, de legfontosabb forrásunk róla – az Újszövetség – csak a 4. században kanonizálódott véglegesen, következésképpen nem zárhatjuk ki, hogy bizonyos személyiségjegyei utólagos konstrukciók.)
Összegezzük tehát. Lehet-e igaz a történetírás? – kérdezi az értékelő. Meg is válaszolja: attól függ, hogy mit értünk „igaz” alatt.
* Pláne, mert ugye Petőfi nem szavalt semmit a Nemzeti Múzeumnál (bár gyakorlatilag mindenhol máshol igen), és tudomásom szerint Balta János se gurult le az ominózus lépcsőn, legalábbis a tudomány mai állása szerint. De még kiderülhet, hogy legurult. Mert ez meg a másik – hogy az újabb kutatások bármikor újabb tényeket hozhatnak be a vizsgálatba, illetve bebizonyíthatják a régi tényekről, hogy nem is annyira tények, mint azt szokás gondolni.
** Például az a történész, aki azzal kezdi el feszegetni a szakmai konszenzus határait, hogy Árpád apánk valójában egy turultojásból kelt ki, ami egy szíriuszi meteorral érkezett a Földre (mit csináljunk – ezt súgja neki a híres személyes intuíciója!), akkor nagyon gyorsan ásasson ki a régész barátaival pár turultojás-szilánkot Árpád DNS-ével.
*** A determinista történészek azt állítják, hogy a történelmi események csak a felszínt jelentik, a lényeg a „történelem mélyárama”, vagyis az események alatti rejtett mozgások és átalakulások, amelyeket gyakran általános törvényszerűségekké is rendeznek. Marx gazdaságra koncentráló, osztálytagozódást feltételező munkássága ilyen, de a legnagyobb arc a deterministák között talán Braudel. A historizálók ezzel szemben a konkrét eseményeket, az egyéneket, illetve az egyéni döntéseket látják a történelem mozgatórugóinak.
August 29, 2013
Not so happy about it at the beginning, but it grew really good as reading. It explains very well the three main concepts, I agree with, by the way, History as actuality (what really happened), History as record (any historical artefact, including here documents) and History as (hmmm...it seems I forgot the original word, but I would say) Story (and it is what the historians are telling us). And, i have never thought of this until now, although it is really obvious, there were so many happenings during millenia of existence of the human race, which happnings (at the time may look wothout any importance) would you choose as being relevant to human historical evolution, so, surprisingly, history might be kind of arbitrary at some point. I really like the criteria to validate the truth...I come to understand the expression the truth (not to lie), the whole truth (not to overlook something) and nothing but the truth (not to tell some things you think to be true, like iamgining what happened before, without having any hard evidences).
I really liked the experimental method proposed (and yes, history is not an exact science), that is to try to imagine what would have happened if the turning point of one situation would have been something else (counterfactual method).
I think the entire book should be a starting point for each young historian to be, at least to become aware of the traps he/she might fall in.
I really liked the experimental method proposed (and yes, history is not an exact science), that is to try to imagine what would have happened if the turning point of one situation would have been something else (counterfactual method).
I think the entire book should be a starting point for each young historian to be, at least to become aware of the traps he/she might fall in.
March 5, 2014
O carte pentru studentii la Istorie, dar care poate fi rasfoita si de catre civili. Riguroasa, cu suficient de putina teorie cat sa nu plictiseasca si cu suficient de multe istorisiri cat sa devina interesanta.
Dar ce are Djuva cu filosofia analitica si ce competente stau in spatele acelei analize radicale si nu prea profunde?
Cartea imi aduce aminte de Jurnalul de la Paltinis in care Liiceanu aminteste de Noica pe cand se certa cu filosofii limbajului pentru ca nu reuseau sa explice conceptele lui Heidegger. In definitiv, ce alt examen mai relevant decat acesta are de trecut o teorie filosofica?
Dar ce are Djuva cu filosofia analitica si ce competente stau in spatele acelei analize radicale si nu prea profunde?
Cartea imi aduce aminte de Jurnalul de la Paltinis in care Liiceanu aminteste de Noica pe cand se certa cu filosofii limbajului pentru ca nu reuseau sa explice conceptele lui Heidegger. In definitiv, ce alt examen mai relevant decat acesta are de trecut o teorie filosofica?
Displaying 1 - 7 of 7 reviews