Mi sem egyszerűbb, mint kitalálni, hogy miért olvastam el ezt a könyvet: sokat vagyok egyedül, és sokat vagyok magányos. Már megint eltelt egy és még egy nap, hogy nem szólt hozzám senki. Néha olyan felemésztő a magány, hogy egész nap csak letargikusan bámulok ki a fejemből. Éreztem, hogy ez így nem jó. Valami probléma van önmagam kapcsolatával, hogy miért nem vagyok képes egyedül lenni és jól érezni magam hosszabb időkre. Nyilvánvalóan az ember arra van kitalálva, hogy társa legyen és társaságban legyen, de vannak helyzetek, amikor saját választásból, vagy rá van kényszerítve, hogy egyedül legyen. Én szerettem volna a magány érzését átdolgozni énidővé. Sikerült is, meg nem is. Amikor ezt a könyvet olvastam, végig melegség járta át a szívemet, és nagyon jó érzésekkel töltött el. Szabadsággal, örömmel. Hogy ilyet is lehet érezni, amikor az ember sokat van egyedül. Rájöttem arra, hogy először önmagamat kell elfogadnom ahhoz, hogy el tudjam fogadni az egyedüllétet is. Sokat segített ez a könyv, és sok hasznos tanácsot adott. Például most már könnyebben veszem rá magam, hogy egyedül csináljak dolgokat, legyen szó egy jógaóráról, kirándulásról, vagy beülni egy kávézóba, elmenni az állatkertbe vagy a színházba és megnézni egy darabot egyedül. Ezek olyan dolgok, amiket régebben sosem tudtam volna elképzelni magamról, hogy meg tudnám tenni egyedül.
Négy csillag, mert volt benne két fejezet, amit feleslegesnek éreztem: a kapcsolatokról szólt, és olyan tanácsok voltak benne, amiket lényegtelennek éreztem, mert nekem nem a kapcsolódásokkal van a bajom, hanem az egyedülléttel, így ezt a két fejezetet csak átfutottam. A többi része mind nagyon hasznos volt, és szerintem gyakran újra elő fogom venni ezt a kötetet. Nem lettem kevésbé magányos, de amikor képes vagyok magamra barátomként tekinteni és együttérezni magammal, akkor egy kicsivel szebb a világ a sok küzdelem ellenére is.