Valamikor a XX. század első felében egy pokolbéli kennel ajtaját elfelejtették beriglizni, és két démon szökött ki onnét a felszínre. Az egyik a Schicklgruber család csemetéjében találta meg a gazdatestjét, a másik meg egy grúz papnövendékben. Nesze neked, emberiség! Most aztán foghatod a fejed!
Rees kötete nem klasszikus háborús szakmunka, inkább egyfajta párhuzamos életrajz, amiben a XX. század két brutális tömeggyilkosának, Hitlernek és Sztálinnak a pályaképét veti össze, az 1939 és 1945 között zajló eseményekre (lásd még: II. világháború) fókuszálva. Ugye ekkorra már mind a ketten elérték, hogy egy komplett ország erőforrásai csak őket szolgálták, és mivel mindketten nyíltan hirdették, hogy a másik az univerzum legnagyobb gonosztevője (holott ezt a címet inkább holtversenyben birtokolták), ezért borítékolható volt, előbb-utóbb egymásnak feszülnek. Ez az egymásnak feszülés pedig alkalmat ad Reesnek arra, hogy összevesse a két galád személyiségét, saját államapparátusukhoz való viszonyukat, módszereiket, illetve a különböző helyzetekre adott reakcióikat. Magyarán: a különbségeket és a hasonlóságokat.
Ami a különbségeket illeti.
Először is: a saját hangjukhoz való viszony. Köztudott dolog, hogy Hitler imádta a saját hangját. Órákig tudott monologizálni a legalkalmatlanabb helyzetekben is, és szent meggyőződése volt, hogy szavai varázserővel bírnak: nemcsak megbűvölik a hallgatóságot, de amint kimondja azokat, mágikus módon valósággá válnak. Ebben megerősítette a világháború első pár éve, hisz akkor elég volt kimondania: "Legyőzzük Franciaországot!", és lám, hiába tamáskodott a vezérkar, legyőzték Franciaországot. Aztán kimondta: "A zsidók elpusztulnak!" És láss csodát, a földből kinőtt pár halálgyár, a zsidók pedig máris marhavagonokban találták magukat. Csak hát ahogy telt az idő, a varázserő mintha megkopott volna. Eljött '45 tavasza, és hiába kiáltotta Hitler: "A tankhadosztályaim felszabadítják Berlint!" - már nem teremtek elő a semmiből tankhadosztályok.
Sztálin viszont nem volt nagy szónok. Ő leginkább hallgatni szeretett. Részben ettől tűnt pragmatikus tárgyalópartnernek - holott hallgatása csak a paranoia logikus következménye volt. Sztálin nem azért hallgatott másokat, mert legkevésbé is érdekelte volna a véleményük, hanem mert aki hallgat, az csukott könyv, aki viszont beszél, az előbb-utóbb elárulja magát.
A második különbség: az ellenségekhez való viszony. Hitler minden ellenség mögött a zsidókat látta meg. Sztálin pedig mindenben ellenséget látott. Ez pedig messzeható következményekkel járt. A hitleri megközelítésből ugyanis az következett, hogy a Harmadik Birodalomban az ellenség jól körülhatárolható volt: a zsidók. Az a német, aki nem volt zsidó, és elfogadta Hitlert mint vezért, alapvetően biztos lehetett benne, a nácik nem fogják bántani. (Bár a fronton azért elpusztulhatott, ami azt illeti) Azok a tábornokok, akik ellent mondtak a Führernek, nem kerültek gulágra - legfeljebb elküldték őket nyugdíjba. A külvilág már nem volt ilyen szerencsés. Az ugyanis könnyen magára húzhatta a "zsidó" címkét - ehhez elég volt, ha nem fogadta el a német felsőbbrendűség gondolatát. Így lettek zsidók előbb a szovjetek, majd zsidóbérencek a britek és az amerikaiak. Ez van a náci rendszer zsigerien offenzív fellépése mögött: minden ellenállást zsidóként kategorizál, és ezzel egyszeriben célpontot is csinál belőle.
A sztálini paranoia más tészta - az nem a külvilágot, a "nem-oroszt" célozza, hanem épp ellenkezőleg. Ami a külpolitikát illeti, a szovjetek leginkább hiénaként viselkedtek: a legyengült, halálukon lévő államokat bekebelezték, de ahhoz túl óvatosak voltak, hogy olyan kalandokat kezdeményezzenek, amelyek Hitler számára napi rutint jelentettek. Elsősorban azért, mert Sztálin energiáit jobbára lekötötte, hogy saját elvtársai között keressen ellenségeket. Amíg a Harmadik Birodalomban a náci párttagság valamiféle biztonságot jelentett, addig a Szovjetunióban alkalmasint oda vezetett, hogy Sztálin észrevett, és ha már észrevett, hát gyanakodni kezdett rád. Amíg Hitler azzal teremtett nemzetközösséget, hogy minden bűnt a zsidókra vetített ki, addig Sztálin államát a félelem tartotta össze - minden szovjet egyenlő volt abban, hogy bármikor megölhette őket a vezér szeszélye.
A harmadik... de hagyjuk a különbségeket. Nyilván van még belőlük sok - ideológiaiak, személyiségből vagy módszerből fakadóak. De mindegyiket felülírja egy lényegi azonosság - hogy mindketten patologikusan képtelenek voltak az empátiára. Felfoghatatlan volt számukra, hogy az embereknek respektálható céljai vagy vágyai lehetnek, mindenkit csak eszköznek tekintettek saját céljaik és vágyaik elérésére. Sztálinnak eszébe sem jutott, hogy a kalmükök, a tatárok vagy az ukránok egyének - kollektív entitásként látta őket, amelyet meg kell szüntetni egy képzelt szovjet egység elérése érdekében. Hitler pedig a végén eljutott addig, hogy ha a német nép nem elég erős megvalósítani az ő hagymázas álmait, akkor érdemtelen az életre, és pusztuljon vele együtt. Pszichopaták voltak, na. Egy tökéletes világban kaptak volna egy kényelmes szobácskát valami kies idegszanatóriumban, Adolf idegrohamait festészetterápiával kezelték volna, Sztálin pedig gyanakodva figyelte volna a hangyabolyt az intézet kertjében, de este bevesz egy pirulát, és megnyugszik. Ehelyett mindketten kaptak egy-egy bazi nagy országot, hadd játszanak vele. Sose adjatok pszichopatáknak az országokat. Ti szívjátok meg.