Ugatás - üres acsarkodás vagy segélykiáltás? A kötetben található novellák az emberi kapcsolatokról, a bennünk rejlő feszültségről és a menekülésről szólnak, arról, hogy gyakran csak akkor találjuk meg a megfelelő szavakat, amikor már késő. A történetekben gyakran bukkannak fel kutyák mint a szereplők belső lelki folyamatainak szimbólumai. A kötet az elmúlt öt év folyóiratos közléseiből ad válogatást, a nyitó és záró novellák viszont lazán kapcsolódnak Farkas Balázs Nyolcasok című első kötetéhez is - ezek itt olvashatóak először.
Mindenkinek megvan a maga heppje. Akad, aki söröscímkéket gyűjt. Tandori a verebeket imádta. Hallottam már olyanról, aki szerint a Bayern München egy focicsapat. Az én heppem, hogy Farkas Balázs az egyik legjobb magyar író, aki olyasvalamit tud csinálni szavakból, írásjelekből és az azokat elválasztó szóközökből, ami hazai viszonylatban kirívóan magas irodalmi minőséget képvisel. Szokták az ilyen nyelvre mondani, hogy eszköztelen. (Én is, néha.) Pedig igazából nagyon is eszközszerű. Értve ezalatt, hogy a nyelv csak eszköz, amivel az író elmond valamit, (közel) semleges közvetítő közeg, ami minél kevesebbet akar közölni magáról az íróról, az író irodalmi elképzeléseiről vagy nyelvi fantáziájáról. Igyekszik ott sem lenni, mint a tökéletes futballbíró, láthatatlan, kvázi irodalomszerűtlen irodalmiság, ami nem azáltal hat, hogy látjuk rajta: irodalom, hanem kizárólag azzal, amit elmondani igyekszik. Az ilyen típusú próza esetemben megszünteti a távolságot a cselekmény és olvasó között, úgy érzem, olyan hétköznapi esemény részvevője vagyok, ami épp a közelségen és ismerősségen keresztül fejti ki hatását. És amikor az ilyen elbeszélésekben egyszeriben feltűnik valami nyugtalanító, esetleg szürreális elem, az (épp a kialakult közelség miatt) sokkal élesebben bök bele az emberbe. És ezeknek a ravasz szerkezeteknek a kialakításában Farkas nagyon-nagyon jó, talán a legjobb itthon. Legalábbis szerintem, meg a heppem szerint.
Pillanatfelvételek. Szépen tud írni a semmiről - mondom ezt jó értelemben. A novellák nagy része kiragadott momentum mindennapi életekből, átlagos történésekről. Vannak jobbak és gyengébbek, pl. a címadót és a Számadást nem igazán szerettem, de pl. nagyon jó volt, pontos és tökéletesen életszagú a Borravaló. Gondosan kiporciózott történetek, sallangmentesek (kivéve talán a Számadást), jól felépített párbeszédekkel. Rövid, velős, jó kötet, olvassátok.
A vidéki jólevegőt fullasztónak találta, a miliőt képmutatónak, a szülői „háttéruralmat” kissé nyomasztónak, más szemlélettel, habitussal járt-kelt időnként komfortosnak is nevezhető környezetében, amint lehetett, megpattant, hogy aztán isten igazából már sose térjen vissza. Azonban vele maradt minden, amit felszedett vagy ami ráragadt. Én ismerem Farkas Balázst. Legalábbis a történeteit. Kompakt novellákat tartalmazó kompakt kötet. Tudatosan megkomponált történetek. Ha valami kipattan a fejéből, akkor nem bízza a véletlenre, nem a szél fújja össze a szöveget.
Raymond Carver novelláiból tanultam meg, hogy a drámaiságban nem csak Oidipusz király van, hanem nagyon sok kisszerűség is. Hogy meglátogatni a szomszédokat egy vacsorán olyan utazás lehet a belső sivárságba, mint amit a pokolra szálló Aeneas és Dante és jóegynéhány másik ún. hős megtapasztal. Na meg azt is, hogy a kisszerűségben is ott fénylik a lehetőség és a veszteség, és hogy ettől a pislákóló fénytől lesz a kisszerűség drámai. És most nem csak Carverről beszélek, hanem az Ugatásról, ami egy Carver szellemét képviselő, de a huszadik századi amerikai középosztály helyett a huszonegyedik századi magyar ecseri piac és vidéki általános iskola és kisváros és menza világát bemutató kötet. Ezekben a világokban az embereknek lenne esélyük találkozásokra, de valahogy egészen hétköznapi és egészen tragikus módokon mindig több és több minden választja el a novellák szereplőit egymástól, mint ami összekapcsolná őket.
Kicsit tartottam tőle, mert a "Lu purpu" nem nyerte meg a tetszésemet. De ez most egészen más volt. Kommunikációképtelenség. Egymás mellett elbeszélés. Üressé, felszínessé vált kapcsolatok. Senki nem azt mondja, amit akar, és cserébe nem azt kapja, amit szeretne. Tetszett benne, hogy szinte csak felvázolta a szereplőket, menet közben úgyis kiderült róluk épp annyi, amennyi kellett. Még a trágárság is alsó határértéken volt.
Elolvastam mostanában jó pár friss kisprózát, és ebben találtam meg leginkább azt, amit egyéni hangnak szokás nevezni. Jók a párbeszédek. Úgy tud káromkodni, hogy az nem üvölt ki a szövegből. Olyan banális sztorikat is élettel tud megtölteni, mint hogy valaki betéved egy szállodába, és ott eljátssza, hogy ott lakik. Képes úgy beleírni a tanulságot a történetbe, hogy az nem esik ki belőle. Ráadásul mint kötet is egységes, igaz, FB-nak mostanában rendszeresen jelennek meg kötetei, úgy tűnik, folyamatosan alkot, így „sűrűbb” a könyv.