Az Oltalomkeresők a Perzsákhoz hasonlóan egy egészen apró szeletét dramatizálja a mitológiának. Valószínűleg a darab egy tetralógia egyik része volt, Aiszkhülosz egyik igen kései műve. Vendég és idegen, befogadás és elutasítás kérdését boncolgatja, Karsai György beavató színháza az előadást éppen aznapra hirdette, amikor a 2016-os menekültellenes kvótanépszavazás volt, így az időzítés kiváló apropót teremtett a darab felelevenítéséhez.
Danaosz király ötven lánya, a Danaidák Aigüptosz király fiaival való kényszerházasságot elkerülendő Egyiptomból Argoszba menekülnek. Tegyük hozzá, hogy a házasság kényszer része főképp abból fakadt, hogy Aigüptosz a nagybátyjuk volt, Danaosz testvére/ikertestvére, így az ő ötven fia az unokatestvérük, a "rokon-nász" pedig már abban az időben sem volt valami népszerű... Danaosz király amennyire tudjuk, nemigen bánta ezt a rokonkérdést, amint a fiúk sem, annál inkább berezelt Apollón miatt, akinek egy jóslata szerint ha nem cselekedett, saját vérei lázadtak volna fel ellene, halálát okozva. Éppezért Danaosz az egész pereputtyot hajóra pakolta az éj leple alatt és megszöktek az Aigüptosz fiúktól, Egyiptomból, ami nekik is szülőhazájuk volt. Hova mehetne ötven szökésben lévő leányzó, ha nem egy kedves távoli rokonhoz?
Így is tettek, így kötöttek ki Argoszban. Akkor érkezett az argosziak királya, Pelaszgosz, aki megkérdezte, mégis mi az istennyilát keresnek itt? Erre kifejtették egy rövid, pattogós párbeszédben, hogyhátugye Ió tánti az nekik rokonuk volt, megugye Pelaszgosznak is, úgyhogy legyen már kedves befogadni őket.
És akkor itt közbeékelődött egy rövid Ió-exkurzió, amiben levezették jó genealógusokként, hogy ők mind rokonság. Ió ugyanis Inakhosz, argoszi király leánya volt, annak idején az argoszi Héra szentélynek a papnője, aztán Zeusz ugye megkívánta, de azért, Héra ne sejtse, mi történik a földön, nagy felhőkbe burkolta az eget, de hát Héra attól Héra, hogy észrevegyen ilyen dolgokat. Szó szót követett, Zeusz aztán tehénné változtatta szegény királylányt, Héra meg égre földre kereste, de amikor rájött a turpisságra, kedvesen elkérte Zeusztól a kis tehénkéjét, Zeusz meg ugye, mondta, hogy nem kéne, de persze Héra megszerezte. A féltékeny asszony akkor szépen idehozta Argoszra, ahol az Argosz nevű szörny >>árgus<< szemekkel őrizte (mind a százzal, teszem hozzá). Hermész aztán lekaszabolta a szörnyet, megszöktette a leányt Zeusz parancsára, mert hát ő is belátta, szeretőkkel sem érdemes ilyetén módon bánni. Héra aztán így is megtalálta, ráküldött egy bögölyt, csípje, szúrja, ahol éri, aztán ez a bögöly végigűzte a fél világon, míg megérkezett Prométheuszhoz, ahol beszédbe elegyedtek, ennek a beszélgetésnek a részleteit a következő, Leláncolt Prométheusz dráma reviewjában fogom megírni.
De summa summarum kifejtették, hogy Ió fia Epaphosz volt, aki Zeusz szerelméből született (nevének jelentése is érintés), és Ió Egyiptomban, a Nílus partján szülte őt meg. Epaphosz Memphisznek lett férje, aki Nílus folyamisten leánya. Namármost ezeknek lett egy leánya, Lübia, aki már megint a tűzzel (vagyis inkább a vízzel) játszott, mert Poszeidónnal kavart, és ebből született egy ikerpár, Belus és Agenor. Belus fia volt Danaosz és Aigüptosz. Agenornak pedig a gyermekei között van Kadmosz, aki majd elveti és sárkányfogakat és megalapítja Thébát, az ő tesója pedig Europé, akinek az unokája pedig Minósz lesz majd.
Pelaszgosz pedig szintén Ió szüleinek, Inakhosznak és feleségének, Meliának a leszármazottja. Ió tesója volt Phoróneosz, aki ilyen argoszi Prométheusz, állítólag ő civilizálta az embereket meg adott nekik tüzet stb., aki összeszűrte a levet Kerdó nimfával, ebből pedig született Pelaszgosz, aki egyébként befogadta Démétért, amikor az bebolyongta a fél világot, hogy lányát, Perszephonét előkerítse, ezért hálából Démétér megtanította Pelaszgoszt a búzatermesztésre. Ő egyébként a pelaszgok ősapja is, akik még a görögök előtt uralták a vidéket, de melléknévként a neve jelent egyszerűen ősit is, később a pelaszg egyet jelentett a göröggel.
Van itt némi eltolódás, mert Pelaszgosznak elvileg nagynénje volt Ió, Danaosz viszont Ió ükunokája, de hát kit lepnek meg ilyen apróságok a görög mitológia családfájában.
Visszatérve a vendégkérdésre, a xenos egyszerre jelent idegent és vendéget, a vendégeknek pedig jár a vendégbarátság ősi joga. Pelaszgosz egy darabig vakarta a fejét, aztán mondta, jól van, meglássuk, ő ebben egyedül nem dönthet (dehogynem), ezért elszalad a városba egy szavazást tartani a polgárokkal, befogadják-e a lányokat. Amíg ez megtörtént, addig pedig szelíden beterelte őket egy szentélybe, ott várakozzanak, ezek az élelmes leánykák meg kitalálták, ha az argosziak nem fogadják be őket, istenuccse ők a kis selyemszalagjaikkal felkötik magukat a szentély szobraira. Végül visszatért Pelaszgosz, hogy rendben van, befogadják őket, van egy halom palotájuk, rendezkedjenek be. Ekkor érkezett az Aigüptosz fiak hírnöke, hogy ejnye lánykák, hova mentetek, már kezdte volna terelni őket a hajókra, amikor kiderült, hogy az argosziak védelmezik őket.
A dráma valahol ennek a magasságában ért véget, de azért az hozzátartozik a sztorihoz, hogy a mitológia szerint végül Pelaszgosz meghal, a háborút elvesztik, és hogy, hogy nem, Danaosz lesz az argosziak új királya, apuka pedig azt mondja az Aigüptosz fiaknak, hogy egye fene, beadom a derekam, vigyétek a lányokat. Mindeközben Danaosz kioktatja gyermekeit, hogy tessék, itt egy tőr, mindenki legyen kedves a nászéjszakán ezzel kinyírni a vőlegényét. Ezt meg is teszik nagy örömmel negyvenkilencen, kivéve Hüpermnésztra, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva beleszeret az uncsitesójába, Lünkeoszba, úgyhogy életben hagyja, amit ez a drága lélek azzal viszonoz, hogy kinyírja a másik negyvenkilencet, Hüpermnésztrát meg bíróság elé citálják, hogy megszegte az apai parancsot. Végül Aphrodité kimenti, és ők ketten lesznek az őszinte és örök szerelem szimbólumai, Danaosz halála után Lünkeosz lesz Argosz királya, haláluk után pedig Zeusz oltára mellé temették őket közös sírba.
Sajna a másik negyvenkilenc megszívta, mert az Alvilágban is büntetést szabtak ki rájuk, így halálukig lyukas hordóba kell vizet meregetniük. Erről írt Babits egy csodálatosan fantasztikus verset, kedvenc költeményeim egyike, aki azonban következetesen ötven lányról beszél... Mondjuk, nem biztos, hogy a tenger hullámzásának ritmusa jól bírja a negyvenkilencezést. Tessék:
BABITS MIHÁLY: A DANAIDÁK
Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,
hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél:
óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget,
ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthéből meritett sohasem elég vizet.
Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész;
érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten,
át a réten, hol a Léthe (ez a rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktől szennyes vizzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vizzel körbe folyva nem enyész,
nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét.
majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bűnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét.
Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszinü hajjal érzőn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,
ötven kárhozott bus asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:
"Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból meritettünk, meritettünk, üritettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt -
Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kivánní? és: ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.
Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket - csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél -
Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bus asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony igy dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél
lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bus alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél.
És a végére, de tényleg csak egy icipicit, hadd szúrjak be nehány kedves idézetet:
78-83 (Kar)
Halljatok, őseim istenei,
látva ügyét az igaznak,
bár nincs földön erő
tenni a végzet ellen,
gyűlölve a gőgöt, a vétket,
oltalmazzatok [ettől a násztól].
84-89 (Kar)
Bárcsak jóra vezetne az ég.
Zeusz akaratját
nem fürkészi ki ember. Mindenütt beragyogja,
sötétben is, fekete
sors idején, a halandót.
90-102 (Kar)
Biztosan megesik, nem inog
semmi, amit Zeusz
elvégzett a fejében.
Árnyas, sokszövevényü
ösvénye terveinek,
rajta szem át sose láthat.
Tornyos reményei
csúcsáról a gonoszt leveti,
de erőszakhoz soha nem nyúl;
nincs akadály isten előtt:
gyorsjárásu gondolata
minden vétket nyomban elér,
bár szent helyét el sose hagyja.
123-126 (Kar)
Az isteneké fogadalmi áldozatom, ha
megfordul a sors, nem ér a halál;
ó, ó, ó balirányu szelek,
vajjon e hullám merre vezet?
133-139 (Kar)
A tengertől védelmező
vitorlás és evezős faház
vihartalanul hozott a szelekkel.
Nem keseregnék,
csak vinné sorsomat
mindent látó atyánk
szerencsés révbe majd.
211 (Karvezető)
Ha ő akarja, mind e baj jó véget ér.
338 (Karvezető)
Könnyű búcsúzni attól, kit balsors kisér.
362-265 (Kar)
Jó sors éri, ki esdeklőt befogad,
valamennyi isten
örömmel nézi a tiszta
ember áldozatát.
381-384 (Kar)
A magasságból nézőre tekints,
fájdaloműzte halandók
őrére; esdve hozzá járulunk,
ha nem találunk törvényes jogot.
406-409 (Pelaszgosz)
Csak mélyenjáró gondolat menthet meg itt;
igazságot, mint búvár, mélységben keres
a látó és nem borgőz-fátyolozta szem.
417 (Pelaszgosz)
Mely gondolat vezet kiútra? Nem lelem.
418-422 (Kar)
Hát keress, s légy igaz, jámborul
mint barát, úgy fogadj;
el ne hagyd, ki űzetett,
messziről istentelen
üldözés kergeti.
468-471 (Pelaszgosz)
Nehézség tornyosul fölém mindenfelől,
bajok soka tör, akár folyónak árja, rám;
balsors mély tengerére vetve, jó utat,
a vésztől biztos öblöt nem lelek sehol.
490-491 (Danaosz)
Sokat jelent nekünk az értékes barát,
ki vendéglátón, tisztességesen fogad.
732-733 (Danaosz)
Ne csüggedj; megbünhődik egyszer, egy napon
az istenek törvénye ellen vétkező.
770 (Danaosz)
A bölcs hajósban aggodalmat kelt az éj.
777 (Kar)
Ó jaj, te dombos föld, méltán dicsért!
993-995 (Danaosz)
Az ismeretlen csak sokára nyer hitelt;
más földről jöttre könnyü rosszat mondani,
a nyelv gonosz beszédre simábban forog.
1048-1050 (Szolgálók kara)
Ami végzet, az lesz úgyis a sorsunk,
ki se látja be Zeusz akaratját,
ösvényeit úgysem járja be ember.
1072 (Közös Kar)
Jog kövesse jog szavát.