Hogyan alakítják a történeteink azt, akik vagyunk? A Magamról többet versei erre a kérdésre keresik a választ, a magyar költészet nagy hagyományú számvetéseit – többek között Babits, Pilinszky, József Attila verseit – felidézve. Csakhogy a kötet tanulsága szerint soha nincs jó alkalom a számvetésre, a leltárakat mindig újra és újra el kell készíteni. Hogyan tudunk úrrá lenni az élettörténetünkön, ha sem a rossz, sem a jó életeseményekre voltaképpen nincsen ráhatásunk, ha a szerencse és a balszerencse egyaránt megjósolhatatlan? Grecsó Krisztián megrázó Balázsolás-ciklusa és felemelő apaság-versei az olvasót saját életének kérdéseivel is szembesítik. A Mellettem elférsz és a Vera szerzője ezzel a kötettel tizenkilenc év után tér vissza pályakezdő műfajához, a vershez.
Számomra Grecsó Krisztián, mint közéleti személyiség, mint ember, nagyon megnyerő. És hiteles. Novemberben, tavaly, sikerült egy író-olvasó találkozón, felolvasásán ott lennem... hatalmas élmény volt. Mint író... nehezen barátkozunk a Verán túl. Verával nagyon hamar megtettük. Mint költő... a versei zavarbaejtően személyesek. És mégjobban megszereti az ember rajtuk keresztül Grecsó Krisztiánt, az embert.
Rég érintett meg ennyire verseskötet. Azt hiszem, a legjobb lesz fejezetenként haladni. Rögtön a kezdővers egy nagyon erős, sokak által ismert hangulatot közvetít: a budapesti bérház jellegzetes illatát, a reggeli kávé illatát a gangon, a nehezen záródó ajtókat és lakkozott ablakkereteket, "életünk első kapucsengő-titulusát".
A Balázsolás-ciklus olyan szívbemarkoló, teli szenvedéssel és kilátástalansággal, levegőtlenséggel és fojtó bizonytalansággal, ami miatt többször is le kellett tennem a könyvet olvasás közben, és erőt gyűjtenem, hogy tovább olvassam.
Az Érkezési oldal nosztalgikus hangsúlya a múltba repít, A fiumei körgyűrű az egyik különös kedvencem, a Kassák utca sarkán a jól ismert budapesti utcák és terek bukkannak fel és tűnnek el. A disznóólban szereplő anya a vidéki anyukák archetípusa, a vidéki lét bensőségessége és a nagyvárosból szemlélt idegensége szűrődik át a vers sorai között, a Közelítő tél pedig csodás lezárása a fejezetnek:
"Az árkádoknál álmos árnyék, Október, öreg ősz lebeg..."
A pont oda-ciklus talán legerősebb verse a pont oda, de bevallom, nem független a megítélésem a Rájátszás által megzenésített változatától, ugyanígy a Nekem ne, "Dezső" verse is a Rájátszás verziójában talált meg először. Az Égi gangon olyan magával ragadó ritmikával bír, hogy már nagyon várom annak a megzenésítését is:
"Néha furcsa hangulatban, Visszafelé hull a hó, Meddig lehet egyhuzamban, Sikoltani, hogy már jó."
Általában csillagozom a kedvenc verseket, és bizony a Nyelvsilóban kilencből hét csillagos vers lett. A Mondatok 1. és Lót felesége volt az a kettő, amit nem éreztem magaménak, előbbi a nyers indulatok, a fizikai erőszak megnyilvánulásában állt távol tőlem, utóbbi pedig képeiben nem tudott magával ragadni. A Mondatok 2. és a Másik sors igen jól ráfekszik a disznóól édesanyás, nosztalgikus vidéki élet szellemének hangulatára, lehet, hogy a disznóólat is ebben a fejezetben helyeztem volna el. A romesztétika igen szép példája a Remél, ostoba és az Emlék-dalok is, melynek első versszakát ide is beidézem:
"Hogy mennénk át a százéves udvaron? Bokánkon éhesen harsogna a csalán, Magányos pince sóhajt ott, s az ablakon Poros pókháló, az is elhagyva talán."
A Legjobban nélküled talán az érzelmi túlcsordulás, a másikhoz való kapcsolódás nehézségeit taglalja verseiben, a Téli napló három önálló versének (este, hajnal, reggel) nem tett volna rosszat, ha önálló címekben is helyet kapnak; többször találkoztam ezzel a szerkesztési elvvel, hogy egy verscím alatt több, akár egymással nem összefüggő vers is helyet kapott, ez viszont igen zavaró tudott lenni, amikor kerestem egy-egy verset, de a tartalomjegyzékben ezek az "alfejezetek" nem szerepelnek. A következő kiadásban a felhasználóbarát verseskötet zászlaja alatt ezeket hasznos volna pótolni. A Legjobban nélküled ismét csak egy Rájátszás dalból lehet ismerős, az Énekek éneke pedig címéhez híven hozza a mély szeretet mézédes ízét:
"Nárdusz a reggel, kálmos és fahéj. Ahányszor megálmodlak, Húgocskám, Csont ágaidból, ereid hínárjaiból, Annyiszor megint, ahányszor megálmodlak, És fölriadok, hogy kész, Annyiszor leszek, Húgocskám, Tested varrott celláiból."
A Régi önarckép fejezet három verscíme foglalja össze leginkább a versek hangulatát: Törvény, Rend, Ami elhasadt. A hiány, az üresség, a felbolydult világ bizonytalansága ez, a reményteli jövő reménytelensége, a minden egész eltörött gondolatvilága, mélyrepülés utáni nihil érzése:
"És ekkor mégis összeroskadsz vele, Pedig hited szerint vagy a legerősebb éppen, Mint egy áztatótó kenderfoltos jege, Elrepedsz vonalban, majd lassan ezerféleképpen."
A zárófejezet, a Magamról többet pedig a gyermek megérkezésének öröme, egy pozitív hangvételű, hétköznapi mozzanatokat is isteni fénybe vonó, beteljesült lezárása a könyvnek. Az Elénekelhessem a Bóbitát versen szabályosan sírva fakadtam, A tizennegyedik évet pedig azóta is gyakran újraolvasom, keresem a fogódzót, hogyan lehet megörökíteni az ezernyi elmúló pillanatot, a könnyes nevetést, a boldog órák illatát és kialvatlan reggelek ízét. A lezárás egészen más kontextusba helyezi a kötetet, mérföldkő ez a kötet Grecsó Krisztián életútjában, magából többet adott ebben a kötetében, talán utoljára. Egy biztos:
"Apa lettem. Magamról, tőle teljesen függetlenül, Többet nincs mit mondanom."
Grecso Krisztián újabb versei saját magáról, ahogy a prozatol kicsit elfordulva visszatér a kezdetekhez. Nemrég olvastam a korábbi verseit, azok nekem sokkal inkább a költő saját hangján szolaltak meg.
Egyes verseknel kisirtam a szemem. Nemelyikel csak csendben, neman figyeltem azt, mi tortent es mi az ami tortenik. Minden a szemem elott zajlott. Nem is tudok mit mondani. Zsenialis volt.