Garcilaso de la Vega, az Inka speciális figurája a spanyol XVI-XVII. századnak: apja spanyol konkvisztádor, anyja indián hercegnő, így ő maga kétféle civilizáció között lebeg, mint Mohamed koporsója. Ha a kultúrát tekintjük a nemzethez tartozás mércéjének, hősünk egyértelműen spanyol: tökéletes spanyol nyelven ír, és a spanyol kultúrát (inkvizícióstul-mindenestül) vallja magáénak – sőt, több is a spanyolnál: európai, aki olasz szerzők műveit olvassa és fordítja. Ráadásul a spanyolok oldalán harcol a kontinens különböző háborúiban, valamint a lázadó granadai moriszkók ellen. Ugyanakkor ismeri az inka legendáriumot, és alighanem az elveszett civilizáció emléke egyfajta aranykorként jelenik meg tudatában. Ez a fajta kettősség különös dinamikát ad e kötet mindhárom írásának.
Az első részben Vega igyekszik olvasójának összefoglalni az inkák birodalmának történetét – érződik a szövegben az az akarat, hogy pontosítsa korának jellemző tévedéseit. Hangsúlyozza, az inkák nem voltak kannibálok, és egyáltalán: nem barbárként tengtek-lengtek a hófödte csúcsok alatt fűmagon meg erdei bogyón élve, hanem komoly, tiszteletreméltó kultúrát hoztak létre, ami – és ezt Vega külön hangsúlyozza – bizonyos párhuzamokat is mutatott a keresztény civilizációkkal*. Ebből fakad érzésem szerint az író első problematikája: ha az inka civilizáció olyan csodás és remek és hipiszupi volt, akkor vajon hogyan tudja majd eladni a második részben, hogy a spanyol hódítók a jó fiúk, akiknek örülni kell? Megoldása az, hogy a konkvisztádorok érkezését Atahuallpa, a zsarnoki és kegyetlen inka uralkodó véres tetteinek leírásával vezeti fel, azt a hatást keltve, mintha az európaiak tulajdonképpen csak beteljesítenék az inkákon azt a sorsot, amit bőven megérdemeltek. Meg hát az is milyen jófejség már, hogy mellesleg elhozzák az Evangéliumot szegény nyomorultaknak.
Ez a „mi spanyolok elhozzuk az Evangéliumot” gondolat amúgy is refrénként fel-felbukkan a szövegben, fura ellentmondást teremtve. Én magam azt gondolom, nem annyira Vega mélyen átélt hite jelenik meg emögött, hanem hogy a Szent Inkvizíció lektorainak is megadja, ami jár. Olyan lehet ez, mint az ötvenes évek szakmunkáiban a „vörös farok”. Ezt megerősíti, hogy közben a szövegben nem nagyon látjuk a hódítók vallási motivációit – persze csata előtt mindig imádkoznak kicsit, de ez afféle dolog csak, mint a puskák závárzatának ellenőrzése: megszokás, meg hát készüljünk fel minden eshetőségre. Ami spanyoljainkat foglalkoztatja, az bizony a jó öreg ARANY, meg az álnok indiánok lemészárlása**, illetőleg a maradék egymás közötti szétosztása azzal a céllal, hogy rabszolgát csináljanak belőlük. Amely rabszolgák aztán nem annyira örülnek a rabszolgaságnak, sem az Evangéliumnak, hanem újra és újra fellázadnak, és ez fényesen bizonyítja, milyen álnokok is ők. Vega ezt világosan látja, pengeéles kritikáját be is illeszti a szövegbe, ám van annyi lélekjelenléte, hogy Vitachuco, a lázadó indián vezér szájába adja, aki a harmadik rész központi szereplője. (Amely rész a megírás sorrendjét tekintve az első lenne – de ebbe ne bonyolódjunk bele –, és a spanyolok kudarcba fúlt floridai hódítási kísérletének állít emléket.)
Összességében Vega műve egy nem túl gördülékeny, helyenként pedig kifejezetten zavaros mű, ami olyan slendriánul kezeli az ok-okozati összefüggéseket, mint ahogy azt manapság csak egyes konteó-íróknál látjuk. Ugyanakkor mégis tükrözi szerzőjének őszinte igyekezetét, hogy tárgyilagosan felvázolja nem csak a spanyol hódítók, de az inkák cselekedeteit is. Ráadásul egy olyan személy munkája, aki közvetlenül találkozott elbeszélése számos szereplőjével, így írása alighanem felbecsülhetetlen értékű. Szóval mindenképpen megérte elolvasni.
* Persze ezek a párhuzamok, könnyen lehet, csak a szerző utólagos konstrukciói. Meg hát ugyan melyik földi civilizáció az, ami nem mutat bizonyos párhuzamokat más civilizációkkal – ha mást nem, azt a sajátos hasonlóságot, hogy mindkettőben fontos szerepet játszottak az emberek.
** Amúgy meg a spanyolok egymást is mészárolják nagy buzgalommal – a második rész jelentős része az ő belvillongásaikkal foglalkozik. Nemcsak a hódoltatásban, hanem ebben is jelentős eredményeket tudnak felmutatni: egészen biztosan több honfitársukat kaszabolják le, mint amennyit az inkáknak sikerült megölniük. Úgy is kell: spanyol testbe spanyol kardot!