What do you think?
Rate this book
Vakrepülés
1977, Szeged. A tiszazugi tanyavilág nyomorában felnőtt, érettségi előtt álló fiú küzd az életért, egy sajátért. Kíváncsi, tehetséges és tehetetlen, értelmes és értetlen; „szabadsággyakorlatai” miatt egyre inkább kitett. Az alföldi, majd a fővárosi terepen vívott gerillaharcát hosszú évekkel később próbálja rekonstruálni egy ismét az összeroppanás határán álló elme – a fiúból lett férfié. Solymosi Bálint lázas gondolatoktól és testektől, alkoholtól, dübörgő rock 'n' rolltól és irgalmatlan csöndektől örvénylő regényvilága az Életjáradék (2007) méltó folytatása. A rá jellemzően markáns, eleven, festői prózanyelv a maga szarkasztikus humorával ad újra hírt a kortárs magyar irodalom kivételesen autonóm szerzőjéről.
376 pages, Hardcover
Published January 1, 2019
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
Read
April 25, 2020balagesh-ként kezdtem el szárnyalni ezzel a könyvvel, hogy aztán abcug-ként zuhanjak a mélybe. Lásd említett urak értékeléseit a Molyon.
Kellett egy kis idő, hogy beleszokjak Solymosi stílusába, de a jóra hamar rá lehet hangolódni. Solymosi még azok közé az írók közé tartozik, akiknek fontos, hogy néz ki egy mondat, és össze is tudják rakni azt, nem csak a mondandó beburkolása a cél valamilyen vivőanyagba.
Rögtön az elején megismerkedünk nihilista főhősünkkel, akit talán csak a gyávasága tart vissza az öngyilkosságtól, de az ellen nem lenne kifogása, ha csak úgy kimúlna a világból. Némi expozíció után visszazuhanunk a múltba, főleg a főhős késő tízes éveibe, de néha előkerülnek gyerekkori sztorik is. Nem csak egyszerűen sztorizásról van szó persze, Solymosi az emlékezés működését is vizsgálja egyben, főleg ez teszi érdekessé az elejét. No meg az olvasó kutató kedve, hogy megértse, hogy jutott el ez a fiú a fent vázolt nihilbe. Talán tévedtem, hogy ilyesmit vártam ettől a könyvtől, de nekem ezt ígérte a felvezetés. A könyv harmadáig jutottam el, akkorra már egyre jobban elharapóztak a lézengések, bulik, újabb és újabb nevek bukkantak fel (azért nem mondom, hogy szereplők, mert arra a szintre azért nem jutnak el), de a nihilbe vezető útnak nem találtam nyomát. Pontosabban arra jutottam, hogy ez az ember már így született, nihillel a lelkében, így aztán nem utat jár be, csak stagnál. Engem meg elrettentett a gondolat, hogy még ezt olvassam kétszáznegyven oldalon át. Hát így esett.
Kellett egy kis idő, hogy beleszokjak Solymosi stílusába, de a jóra hamar rá lehet hangolódni. Solymosi még azok közé az írók közé tartozik, akiknek fontos, hogy néz ki egy mondat, és össze is tudják rakni azt, nem csak a mondandó beburkolása a cél valamilyen vivőanyagba.
Rögtön az elején megismerkedünk nihilista főhősünkkel, akit talán csak a gyávasága tart vissza az öngyilkosságtól, de az ellen nem lenne kifogása, ha csak úgy kimúlna a világból. Némi expozíció után visszazuhanunk a múltba, főleg a főhős késő tízes éveibe, de néha előkerülnek gyerekkori sztorik is. Nem csak egyszerűen sztorizásról van szó persze, Solymosi az emlékezés működését is vizsgálja egyben, főleg ez teszi érdekessé az elejét. No meg az olvasó kutató kedve, hogy megértse, hogy jutott el ez a fiú a fent vázolt nihilbe. Talán tévedtem, hogy ilyesmit vártam ettől a könyvtől, de nekem ezt ígérte a felvezetés. A könyv harmadáig jutottam el, akkorra már egyre jobban elharapóztak a lézengések, bulik, újabb és újabb nevek bukkantak fel (azért nem mondom, hogy szereplők, mert arra a szintre azért nem jutnak el), de a nihilbe vezető útnak nem találtam nyomát. Pontosabban arra jutottam, hogy ez az ember már így született, nihillel a lelkében, így aztán nem utat jár be, csak stagnál. Engem meg elrettentett a gondolat, hogy még ezt olvassam kétszáznegyven oldalon át. Hát így esett.
Displaying 1 of 1 review