Az ember annyi olyasmit megél, amit később el sem akar hinni. Adrian első emlékei között szerepel a Sztálin halála után mindenkiből felszabaduló sóhaj és aztán az azt követő spontán ünnepi vacsora. Most meg idős fejjel mit lát a tévében? Oroszország „szomorú bohócarcú” elnöke rehabilitálja Sztálint, és az orosz történelem egyik legnagyobb és legjelentősebb vezéreként emlegeti. Két esemény, és az első után igazán nem gondolta volna, hogy újra előjöhet ez a régi, ez az eltörölt, ez az eltemetett. Mert a kettő között ott feszül az élet, ami egészen mást ígért.
Adrian Loga felidézi az életét, főleg annak fényesebb fejezeteit, a csodálatos erdélyi gyermekkort a maga csínyeivel és örömeivel. De legfőképpen a reményekkel, amelyek azt ígérték neki, hogy zeneszerző lesz, hogy ördögi tudású hegedűs, aki a legjobb barátja repülőjén turnézza körbe a világot – erre készült, s nem arra a jelenre, amelyben neki kellene megválaszolni lánya kérdését, hogy akkor most mit csinálunk, apu?
Radu Țuculescu was a Romanian novelist, playwright, translator, journalist, and theatre director. He was born in Târgu Mureș, but graduated from the Gheorghe Dima Music Academy in Cluj. Țuculescu belongs to the so-called "1980s generation" from Romania.
Valahányszor gyermekkor-regény kerül a kezembe, szinte hallom, hogy lelkem mélyén kattan egy zár nyelve: becsukódott egy ajtó. Onnantól kezdve a szövegnek kvázi jobbnak kell lennie önmagánál, először is fel kell feszegetnie a fenn említett zárt ajtót, és csak utána tudja megmutatni, mit tud. Ţuculescunak ez úgy nagyjából sikerül is. Nem mossa fel velem a lakást, legfeljebb az előszobát, de látni vélem, miben rejlik az ereje. Nem, nem a történetszövésben – ami azt illeti, a regény különböző szálai (kezdve az elbeszélő gyermekkori ill. a felnőttkori énjének* egymásmellettiségével) nincsenek mindig kellőképpen összehangolva, egyes elemek megértek volna némi elmerülést, bizonyos drámai jelenetek pedig (szerintem ilyen az amúgy bitang erős végjáték) egy alaposabb felvezetést. De ezt Ţuculescu feledtetni tudja azzal, hogy kiváló mesélő. Leírásai és anekdotái tele vannak színnel, szaggal, pulzál bennük a vitalitás. Itt van példának okáért az a párbeszéd Adrian és a kórház portása között, ami tökéletes látlelet arról, milyen is, ha az ostobáknak engedjük, hogy azt higgyék, az ő orrlyukukból árad a napfény. Szóval tudom ajánlani, mégpedig melegen. Pláne hogy lássuk, az erdélyi író nem feltétlenül azt jelenti ám, hogy „magyar”, az emlékezésnek ebből a gazdag teréből más is merített.
* Kissé indokolatlannak éreztem a jelenkori történetszálban a központozás és a nagybetűk nagyvonalú mellőzését. Valószínűleg erőteljesebben akarta jelezni a szerző, hogy ez már egy más, talán remény nélkülibb létezés, mint a gyermekkoré, de ugyanezt központozással és nagybetűkkel is megértettem volna.
Disclaimer: I've met the author on a train ride and received the book from him in person. I may be biased, but then again, I always am, I guess.
As such, having heard some of his actual life stories (or so claimed at the time, who knows :) ) it was especially subtle, how reality and imagination flow into each other. Childhood memories combine with adult fantasy, rage and lust, a serene country town looses its innocence as the child grows up. Sometimes we are made a bit more grown-up by tragic experiences, sometimes through child's play, sometimes through love or love lost. Sometimes just yet another summer that has passed.
While it may strike as some down-to-earth (auto?)biographical narrative at first, the interleaved present-past story silently pushes past fact into fiction, memories into deaths on so many levels.