Magyar ​sellő

by László Darvasi

Képzeletbeli ​német kisvárosban időzünk, valamikor a romantika idején. Ködös, késő őszi napokon magyar sellőt szállítanak a településre. Csakhogy a lény elszökik, majd furcsa szerelembe keveredik a szénégető Jakab nevű fiával. A szénégető már csak gödröket ás. A gróf emberei rendszeresen köveket dobálnak, melyek megütnek embert, házat és állatot. A város lakói, becsületes polgáremberek, mindenféle kompromisszumok árán élni és boldogulni akarnak. Ám többnyire borsos ára van a túlélés, az alkalmazkodás kiváltásának. Mindeközben pedig keresik a sellőt.
A könyv a hatalom és az egyén viszonyát taglalja sokszor egészen nyers, máskor kifinomultabb, de mindig virtuóz írói megoldásokkal, miközben nemcsak történeteivel, de nyelvében is megidézi Heinrich von Kleistet. Az egymásba fonódó történetek regénye szól megaláztatásról, civil kurázsiról, erkölcsi botladozásról, bukásról és fölemelkedésről, beszél arcátlanságról, a hatalom nyelvéről, az eltagadott nyilvánvalóról, a normalitás elvesztéséről, a képmutatásról, a hiábavalóról, a csakazértis szembeszállásról.

204 pages, Hardcover

First published January 1, 2019

About the author

László Darvasi was born in 1962. He is one of the most versatile contemporary writers, and possibly one of the best-known authors of his generation. As well as a writer of prose, especially short stories, he is also a poet and playwright. He graduated at a teacher's training college in Szeged - an important town in Darvasi's life - in 1986, and after some years of teaching he started working for Délmagyarország, a regional daily newspaper.

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Ha a pokolban feudalizmus van, az pont így nézhet ki. Gróf úr és intéző, meg a nép, aki kussol, ha alágyújtanak, akkor is. Csak a magyar sellő dalol, de hát ő meg megszökött, a gróf úr keresi eszét vesztve. A hóhérmester egyben költő, és szereti munkáját. De nincs monopóliuma a fájdalomra, mert a többiek is szívesen kövezik meg egymást - nem kegyetlenségből, nem, csak hát errefelé ez a napi rutin. Pótcselekvés. Szinte oda se figyelve okoznak szenvedést, ami úgy ér el mindenkit, mint az időjárás: elkerülhetetlenül. Aki pedig kilépne a körből, aki nem tudja ugyanazt gondolni, mint a többiek, bolond, és könnyen a kínpadon találja magát. Letépett körmökkel pedig nehéz ám kikaparni magunkat a föld alól. Bár lenne erő hozzá.

Szerteszét lesz csillagozva ez a könyv, kap majd hideget is, meleget is. Mert esik szét darabokra - mintha ezer különálló misztikus-groteszk anekdotából próbálnának valami organikus egyet préselni. De összepréselik végül: lesz eleje, vége, regénnyé válik, nem is értem, hogyan. Gyakran tolakodóan blaszfémek a mondatok is, hogy aztán kinőjön belőlük valami megdöbbentően szép - pont ahogy a grófi szarból kinő a pompás virág. Egészen egyéni, egészen mocskos, egészen csillogó jelenés ez a könyv, én szerettem.

[fióka · Rating 5 out of 5]

Nagyon szerettem, Darvasi utóbbi években írt kötetei közül ez volt talán a legjobb, bár ott van még az Isten. Haza. Csal. is. De ez mégis inkább.
Csupa analógia, de hát a feudális rendszerek és diktatúrák mind egy kaptafára lettek írva, akármikor akármilyen rezsimre ráhúzhatók. Sajnos vagy szerencsére? Mindkettő, főleg ha azt nézzük, hogy ki- és felismerhetőségük ellenére mindig és újra megismétlődnek. A kollektív emberi emlékezet megszűnik élni/létezni ilyenkor és már csak az egyének maradnak a saját rémületükkel. Darvasi valami fantasztikusan jó regényt írt, mondhatni örök érvényűt, ami annyira fájdalmasan esterházys, hogy az nem igaz. De nem félreérteni, Darvasi soha nem volt és nem is lesz Esterházy-epigon, erről szó nincs és nem is lehet, mert Darvasi Darvasi. Viszont úgy esterházys, ahogyan Esterházy volt az: felülemelkedve a grófi szaron (áthallás?), szarkasztikusan, okosan, européerként és könnyedén hajtatják mindketten azt a virágot, ami még abból a szarból is kinő, mert a virág nem finnyás, őt csak a túlélés és a végeredmény érdekli s erre még a grófi szar is jó. Mint ahogy voltaképpen Darvasit is ez érdekli itt. Hogy nő-e valójában virág azon a kékvérű mellékterméken, azt mindenki döntse el maga, szerintem igen, minden értelemben. De az külön kaland és kegyetlen szenvedés, hogy miképpen jut el az egyén a saját magyar sellőjéig. Az is kérdés, hogy mire jó a magyar sellő, ha egyáltalán. Nagyszerű analógiát talált a szabadságra Darvasi, ami tulajdonképpen paradoxon. Lenni nincs és ha volna is, élni csak nagyon kevesen tudnak vele, mert amit nem látszanak tudni az emberek, az az, hogy a szabadság felelősség. És ezzel tudvalevőleg nem könnyű élni.

[gesztenye63 · Rating 5 out of 5]

Elvesztem én már akkor, amikor az első oldalon ezek a mondatok jöttek velem szembe: „Kora tavasz volt, már hálót szőttek a pókok, a bokrok hasa alól is elfogyott a hó. Cuppogott, nagyokat böffent alattuk a föld.” Mi lesz itt, kérem? Aki ilyen csodát fest a nyitólapra, mit hoz majd később?
Hamar kiderült… Teljesen mást, jóval hétköznapibbat, mégis legalább ilyen csodásat. Látom, ahogy bújik elő a sorok közül a szép, német romantika – amúgy magyar módra. Látom, ahogy az ifjú Kleist szétlőtt koponyájából sebzetten előtántorog Sütő lócsiszára (nekem ő még mindig a legendás Vajda László, pedig ’74-ben, pesti kölyökként hogyan is láthattam volna én a kaposvári Csiky Gergelyben… – majd csak később, az akkori vörös csillagos, királyi m1-en). Aztán majd még azt is látom, hogy ez nem is regény, hanem sorsok, életek egymásba akasztása, összesúrlódó érzések, vágyak, rémületek meg életbe kapaszkodások elbeszéléseiből összenőtt egységes írásmű. Látom a számos jelképet, a sok vérben-sárban szortyogó motívumot, amik mind az alávetettek hétköznapjaiból előkúszó drámává és a mindenkori hatalom számára örök mementóvá, tragikus virágvasárnapokká válnak. Jelképes és mély értelmű itt a profán vulgarizmus is, hiszen funkciója van a szereplők alfelének (akár nyalják, akár rúgják azt), de még a végterméknek, a salakanyagnak, a változatos képekben elénk tárt fekáliának is (hiszen van, akit megaláznak és le..@rnak, és van, aki csak sztoikusan le..@rja saját megaláztatását)
Végül is annyi mindent látok itt, amit nem is akarnék látni, de mégis kell. Valahogy rátéved a szemem és látni kényszerülök, aztán már akarom is. Látom a holnap reményét mérgező „itt és most” reménytelenségét, látom a hatalom cinizmusát, a csendőrpertu megalázó kutyaszorítóját, de látom a szépség szemérmes akarását és az „élni muszáj” sivár ürességét is.
Csupán azt a nyamvadt, csapzott, hazug énekű, import sellőt, csak azt nem látom sehol, hogy a ragya verné ki a halpénzes bőrkéjét. Pedig tán a szabadság édes hangú, dalos pacsirtája lenne ő (képzavaros, fura egy vízilény, mi…)? Talán neki kéne elhozni az igazi reményt a káosz romantikus földjére? Nem tudom, de idővel már nem is keresem. Szerintem inkább úgy lehet, hogy a mi jelképes sellőnk vagy kiszáradt az odaúton, vagy a Darvasi fojtotta vízbe a dögöt, egy óvatlan pillanatban, mikor a megfáradt olvasó elfordult a kávéjáért.

Végül úgy érzem, hogy amennyire porba sújt, annyira fel is emel ez a különös és különleges alkotás. Különben meg úgy tűnik, hogy végérvényesen és (talán) visszavonhatatlanul darvasista lettem mára. (Ha meg a már citált mondatokat újra olvasom, akkor ne mondja nekem senki, hogy ma csak a Ransmayr tudja prózába fonni a festő vásznára kívánkozó lírai képeket…)
Ne higgyetek az elfogultnak, csak olvassátok!

[Varga Zsolt · Rating 5 out of 5]

Az Aranykor.
Mi még milyen messze vagyunk még ettől!
De már jó úton haladunk...
Bassza meg.

Ez volt az egyik kedvenc részem:
https://vargarockzsolt.blog.hu/2020/0...

[Cipőfűző · Rating 5 out of 5]

Rendkívül aktuális és roppant időtálló. Legalábbis szerintem az lesz. Darvasi érti az elnyomás, a hatalom mechanikáját, az abszurd módon működő önkény fonákját, amely képes mindig megtalálni azt a védtelen felületet egy ember életében, ahol megfogható, ahol hatni lehet rá, és nagyon erős szimbolikával dolgozza ki könyvében, amihez elmélyült tanulmányozásra, figyelmes olvasásra van szükség. (ezt csak azért teszem, ha ezt olvasod, hogy te véletlenül se tömegközlekedésen állj neki)
A helyszín és az idő, bár ez utóbbi nem is lényeges: egy középkori vagy újkori német város, egy önálló közigazgatási egységként működő hercegség vagy grófság. A hierarchia tetején a gróf úr áll, egy személyben testesíti meg a hatalmat. Alapvetően nem gyarló, de egy idióta, mindenesetre nem normális. Minden bizonnyal a hatalom vette el az eszét, attól lett ködös az elméje. A megalománia legkülönfélébb formái jelentkeznek rajta, ugyanakkor szót tud érteni a porban fetrengő alattvalóival. Tisztában van helyzetével, és igyekszik is álszent módozatokban visszaélni vele.
Vannak önkéntes – jobb szó híján – seggnyalók, ilyen-olyan előnyökért. Az udvari dalnok, aki ha nem vigyáz, és saját szakállára alkot, könnyen a fülét veszti. A hóhér, akinek egy feladata van: az uralom erejének kinyilvánítása. Ezalatt tevékenysége művészi értékrendbe sorolódik. Az intéző: viszi és hozza hírt, az uralom zökkenőmentes működését kell biztosítania, végrehajtania. Mivel ehhez széles eszköztár szükséges, viszonylagos szabadságot élvez. Ez pedig azzal jár, hogy időnként akaratán kívül le kell cserélni. Egyben ő az, aki képviseli a hatalmat, ő érintkezik az elnyomottakkal. Tehát őt oda lehet vetni eléjük, ha eljön az ideje. Talán a felső rétegben ők a legfontosabbak. Aztán van a pórnép között is olyan, akinek behódolása fontos lehet. Az úgymond eszközszolgáltató kovács, az élelmet biztosító mészáros. Nekik is szembesülniük kell vele, hogy a lojalitás a legfontosabb. Vagy ha az nincs meg, helyébe léphet a félelem. A tisztesség, a becsület, a pozitív elvekhez való ragaszkodás nem segít a fennmaradásban.
A megkövezés, mint a büntetés-végrehajtás barbár eszköze, valójában a tömegrendezvény, ahol az elnyomottak kiélhetik mindennapi dühüket, úgy érezhetik, hogy valamicskét ők részesülnek a hatalomból, valami van a kezükben.

Egy szó mint száz, Darvasi a tekintélyuralmi rendszerek természetrajzában mélyül el.

Az író nyelvben erős. Valósággal parádézik. Kezdeném azzal, hogy az esetleg túlcsorduló fekáliákat legitimáljam: van itt körömtépés, kővel dobálózás, szemkinyomás, házastárs rekvirálás, ilyen esetek közepette bőven belefér. Meg néhány elejtett bazmeg is. Emellett gyönyörűen ülő mondatai vannak, levett a lábamról. Elképesztően leleményesen rakosgatja a szavakat egymás után. Mondjuk ez már nem lep meg. Itt a lankadt pénisz: ”hányszor alszik bele egy lázas, minden áldozatra kész, rajongó női ölbe”. Talán nem meglepő Darvasinál, hogy a szöveg milyensége viszi hátán a regényt. Emellett ez a szöveg regényként viselkedik, többé-kevésbé lineáris, előbukkanó történetekkel. Igaz, később talán kicsit kifárad, el-elhagyja epikus vonalát, aztán újra felveszi.

Ami még érdekes, hogy hát mégis csak Magyar sellő. Mi a cél a sellővel. Ebben a regényben meglehetősen kevés a varázsos elem (amit én nem bántam), a sellő egy ilyen megnyilvánulás. Értelmezésemben többlettartalma lényének különleges volta. A kiváltság szimbólumát jelképezi talán. A gróf megvehette, egyedül neki lehet ilyen. De nem olyan fontos, hogy ne lehetne elpusztítani. Hogy miért magyar? Fogalmam sincs.

[Csabi · Rating 4 out of 5]

„Mert lehet, hogy csak úgy, hogy különösebb megfontolás nélkül szálltak ki szájából a szavak, inkább szórakozásból vagy a tetszelgés újra és újra föltámadó, aligha szabályozható vágya végett, mely a poétáknak minden időkben erős és jogos késztetése. Szépnek lenni, végtére is.”

Azt írták, hogy Darvasi új regénye erősen kapcsolódik von Kleist művészetéhez, így aztán nem voltam rest, és elolvastam a Kohlhaas Mihályt. Ami azt illeti, valóban, mindkét mű német területen játszódik, és mindkettőnek alaptémája az egyén viszonya a hatalomhoz. Persze sok minden megváltozott Kleist óta, Kohlhaas nem pepecsel, szembe száll a világgal, felégetne mindent, hogy megtorolja az őt ért igazságtalanságot. Ami kezdetben nem is olyan nagy, de mégis, lehet olyan világban élni, ahol a hatalom bármit megtehet? Lehet, de nem komfortos. Kohlhaas, a forradalmár azt mondja, ha elvehetik a lovadat, akkor elvehetik a felségedet is, és elvehetik a tisztességedet is, végül az életedet is. Jobb, ha a lovaknál megállítjuk a folyamatot.
Darvasi ennél óvatosabban és mélyebben közelíti meg a témát. Más szelek fújnak, még ha a regény maga a múltban is játszódik, de az író gondolatai a jelenben születnek. Egy kisvárosban vagyunk, ahol a Gróf a hatalom, és Henrik az ő intézője. Kohlhaasunk nincs, viszont vannak többen is a városkában, mondjuk mindenki, aki megemlítődik, akinek baja támad a gróffal. Nem azért, mert összeférhetetlen emberek, akarnokok, vagy nagyra törők, elég, ha nem azt teszed, ami a jónak ítéltetett, és máris ellenség lettél. Nem nyalod elég lelkesen a gróf úr fenekét, szó szerint, mondjuk. Nem mintha nem lenne elég nyelv abban a fenékben, nem erről van szó, hanem a garas letételéről, hogy tudja az a gróf, bármikor számíthat a nyelvedre. Aki nincs velünk, az ellenünk, a kora-kádári hatalomgyakorlás mintapéldája. Na meg a jelené. Mert mi más is lenne a szépirodalom feladata – na jó, van még neki néhány -, mint elmondani, ami éppen van, és nem jól van. Hát nem hiába hiúsítják meg Jonas beruházását, csak mert nem akar hozzá követ vásárolni a gróftól. Követ, értitek. Hogyne értenénk.

Az értés azért kevés volt ahhoz, hogy szeressem is maradéktalanul. Részleteiben szép ez a regény, de összességében enyhe csalódás. Mint Frankenstein homunkulusza, össze van rakva rendesen, de azért kilógnak a varratok és a lény sem túl megnyerő. Több szereplő, mindegyik külön történettel, amik aztán nem állnak össze, legfeljebb közös a nevező, a gróf packázása. A végére el is sikkadnak, csak Jonas története tart ki, ő az, aki talán Kohlhaas lesz, igaz, a regény túl korán véget ér, nincs meg a kielégülés, legfeljebb az olvasó gondolja, hogy jól meg lett mondva. Talán nem véletlenül lett a hely és idő az, ami, ma és itt nem teremnek Kohlhaasok, az alattvalók egy része befogja a száját, a másik fele meg azt sem tudja, hogy ki kellene nyitnia.

[Mariann · Rating 4 out of 5]

Nem volt rossz, bár a Taligásnak nem ér a nyomába.
Viszont a problémák jórésze ókori, Anitgónét idézi: mi a fontosabb az emberi erkölcs, vagy a hatalom szava.
Kicsit túltolt benne az átvitt értelem, ez volt a legnagyobb gondom vele.

[Réka · Rating 4 out of 5]

Adott egy fiktív német kisváros, “valamikor a romantika idején”. Adott egy arctalan, személytelen gróf, aki az uniformizált intézői által végrehajtott/végrehajtatott intézkedések, illetve az emberek életén gyakorolt hatása által jelenik meg. Adott még többek között egy elszökött sellő; egy gödörásó, bolondnak tartott szénégető; az ő sellőbe beleszerető fia, egy félfülű, ám mindenről informált udvari költő és egy hobbiköltő tortúramester a kék lepkéivel. (és természetesen a kisváros többi lakója és famíliájuk a saját problémáikkal. bőségesen) Tapintható az erőszak, a zsarnokság, az abszurditás, az ellenszegülés lehetetlenségéből adódó frusztráció, és a néha tragikus kompromisszumok az egyén és hatalom kívánalmai között. (amelyek talán más formában, finomabban, de korszakokat átívelő, a jelenünket is érintő jelenségek, problémák) Mindez megspékelve néhol obszcén mondtatokkal; néhol meglehetősen abszurd, maximum egy horkantást kiváltó humorral. Kissé szövevényes sztori, nem lineáris elbeszéléssek, apró, önállónak tűnő, de végső soron összeálló részletekkel. És ebben az abszurditás és fickió elegyében is lehet nagy igazságokra lelni, figyelmesen olvasva.

[Anna · Rating 5 out of 5]

Bővebben a Látóban:
http://www.lato.ro/article.php/K%C5%9...

Anti-teremtéstörténet vagy talán újjáteremtés-történet, amelynek nyelvezetében ott feszül az ellentét a már-már gúnyosan bájos leíró líraiság és a közvetlen megszólalások vulgarizmusa között. Bár félúton majdhogynem abbahagytam, azt vélvén, hogy Pasolini Salòjának stilizált forgatókönyvét olvasom, a zárójelenet katartikus élménye megérte a letaglózó oldalakon való átverekedés erőfeszítését.

Legfőbb értéke számomra az az árnyalt, de húsbavágó mód, ahogyan rávilágít: nem feltétlenül csak intuitív a halál megtagadása a túlélésért (és több mint túlélésért) való harcban.

A borító önálló műalkotásként is megállja a helyét.

[Veronika · Rating 3 out of 5]

Alapvetően érdekes népi miliő a maga játszmáival is viszony-rendszereivel, és szépen rájátszott arra a közhelyre, hogy a szépirodalom egy szelete ma az, hogy adott a szöveg, amibe bőven jut mindenféle trágárság, bassza meg.