Az ​eltűnt idő nyoma

by Attila Bartis

„Minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság. Fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek.”

Bartis Attila fotográfusként évtizedek óta kutatja, hogy mit jelent egy fénykép, íróként pedig, hogy hogyan lehetne szavakkal megragadni a fotográfia mibenlétét, és miért nem tud fényképezés nélkül létezni. Naplójegyzetekből és „cetlikből” áll össze Az eltűnt idő nyoma, amely egy hosszú ideje tartó gondolkodási folyamat néhol legszemélyesebb stációit gyűjti egybe.

"Jáváról röpke három év után máris sikerült hangosan kimondanom, hogy itt egyszerűen jó nekem. Nem jobb, mint valahol máshol, hanem jó.
A fényképezésről viszont harmincvalahány év után is pimaszul nehéz valami ilyesmit kimondanom. Pedig valójában tényleg ennyi lenne. Hangosan kimondani, hogy az összes kínlódással, kudarccal, megválaszolhatatlan kérdéssel együtt egyszerűen szeretem."

112 pages, Hardcover

First published January 1, 2019

About the author

Attila Bartis s-a nascut in 1968 la Tirgu-Mures. In 1984 s-a mutat, impreuna cu familia sa, in Ungaria, iar in prezent traieste la Budapesta. Este un fotograf reputat si, totodata, unul dintre cei mai cunoscuti si mai apreciati scriitori maghiari ai momentului, cartile sale fiind traduse in numeroase limbi. A debutat in 1995 cu romanul A seta (Plimbarea), urmat de volumul de povestiri A keklo para (Ceata albastruie, 1998) si de romanele A nyugalom (Tihna, 2001), adaptat pentru scena si marele ecran si tradus in româneste in 2006, cu un succes considerabil in rindurile cititorilor, si A Lazar Apokrifek (Apocrifele lui Lazar, 2005). Attila Bartis a fost distins cu premiile Tibor Dery (1997), Sandor Marai (2002) si Attila Jozsef (2005)

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Ha cinikus akarnék lenni, elintézném annyival, hogy Bartisnak a Vége c. nagyregény után nem volt kedve könyvet írni, ezért írt egy könyvet arról, hogy nincs kedve könyvet írni. Hanem inkább fotografálna. Az, hogy ez a kötet ennek ellenére jó, mi több: szerintem is jó, az irodalom diadala az értékelői cinizmus felett. Manapság, amikor mindenkinek van kamerás mobilja, tulajdonképpen valamennyien látens fotóművésznek álmodhatjuk magunkat. Pedig fényképezni ennél több, hovatovább metafizikai ügy: megragadni a minket körülvevő teret a múló időben, és kiemelni belőle azt az utánozhatatlan struktúrát, ami érdemes az örökkévalóságra. Készséggel elismerem, hogy az én vicces könyvborítókat, illetve különböző kerti állatokat ábrázoló - többnyire bántóan homályos* - fényképeim nem képviselnek a fenti kritériumok szerint értéket, magyarán csak annyira tekinthetem magamat fotóművésznek (és egyáltalán: fotózáshoz értő személynek), amennyire sebészprofesszornak, csak mert egyszer sikerült sebtapaszt raknom Kornél fiam felszakadt szemöldökére. Következésképpen nem gondolom, hogy a fotózással kapcsolatos eszmefuttatások engem úgy általában érdekelni szoktak. Aztán tessék. Ez a könyv mégis tetszett, holott egy merő fotózással kapcsolatos eszmefuttatás az egész. No, ez meg az irodalom diadala a laikus érdektelensége felett.

*Mer' az a rohadt állat mozog.

[fióka · Rating 4 out of 5]

Kicsit füveskönyv, mondjuk, úgy felerészben. Nem vagyok a füveskönyveknek nagy barátja, egy, számomra teljesen értelmezhetetlen kategóriát képviselnek, nem szerettem soha a mások által esszenciálisnak vélt gondolatait olvasni egy szerzőnek sem, még akkor sem, ha ő maga gondolta azt, hogy ezek a legfontosabb mondanivalói. Jobb' szeretek én felfedezni.
A könyvet megmenti a nem-füveskönyves rész, az eszmefuttatásai, amik túllépnek ezen a szinten. Eszmefuttatások etikáról, fotográfusi mibenlétről, a fotók lényegéről vagy akár arról a - számomra - fundamentálisan egyszerű tételről, hogy a fotó, amit megalkottam, az egy kép, az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok, amíg olyan nem lesz mint a belső kép, az, amelyik a fényképezés pillanatában bennem lakott. Az ember hajlamos, akárha viharos tengeren, hánykolódni a különböző vélemények között, amik közül az egyik nyilván az, hogy a képekhez nem szabad hozzányúlni. Ha nem lett tökéletes az exponálás pillanatában, akkor sincs jogod hozzányúlni. Fenéket. Épp egy hete jártam így. Rossz fényviszonyok, jó fotó, de nagyon alulexponálva. Természetes, hogy nem kukába ment, hanem feljavítva boldogít engem s remélhetőleg még egy pár embert azóta is. Vagy ott van az az észrevétele a saját babonái kapcsán, hogy általában mindig az első expozíció a jó, a többi már inkább csak valamiféle ismétlés. Ebben tökéletesen egyetértünk. Aztán ott vannak a sebhelyek, azok, amiket az épp múló időn hagy az eltűnt idő nyoma. Ami neki a papírragasztó, az nekem nyakig érő fű, 3 nyírfával a szélben s én a fűben a húgommal. Hallgatom a szelet, nézem a hullámzást. S ez nem nosztalgia, bármilyen furcsán, akár hihetetlenül is hangzik. Örülök, hogy megírta és hogy ez is szerepel benne, nekem ez a rövidke gondolat volt benne a legfontosabb, hogy valaki más is érti. Hasonlók teszik jóvá ezt a Bartis-szösszenetet.

[marcipáncica · Rating 5 out of 5]

Olyan aranyosak vagytok, hogy lájkoljátok, hogy legalább csillagozom, megkérdezni már senki sem meri, hogy miért ennyi az annyi :D Bár lehet nincs rajta mit kérdezni, mert egyértelmű? :)

Igazán indokolni nem is tudnám, mert nehezen fogalmaznám meg, hogy mitől esik a masterpiece kategóriába ez nálam (Bartis többi művével együtt). Azt is nehezen lehet leírni, hogy mennyire katartikus érzés volt úgy leülni péntek* este, hogy egyszerre foghattam kezembe az új Bartis kötetet, és rakhattam be hozzá az új Nick Cave lemezt, hogy ez kettő nálam együtt valami csodálatos összhangba épült, pedig vajmi kevés közük van egymáshoz.
Bartis új kötete, fecnigyűjteménye, jobb szó híján, egyrészt rengeteg ad magából az emberből, és rengeteg tanít a fotóművészetről is, a kettő elválaszthatatlan, ahogy Bartisban is elválaszthatatlan az író és a fotográfus, ez a könyv sem lehet esszé kötet vagy napló. Az a fantasztikus benne, hogy akkor is, amikor egy szuszra olvastam ki rögtön, és akkor is, amikor lopva, néha, újra és újra felütöm, mert itt van mellettem az asztalon két hete, mindig találok benne valami olyat, ami 5-10-15-végtelen percig leköt, elgondolkoztat, megragad, szóval ugyanazt csinálja, mint Bartis többi könyve. Jó hozzá nézegetni Bartis albumait, az általa említett fotósok képeit, elmélyülni ezekben, a szövegben és képben egyszerre.
Bartis a könyvben (és a bemutatón) is említette, hogy neki most jó, nekem meg az jó, hogy ő ezt megírja, lefotózza, átadja, és elolvashatom, megnézhetem.

*két hete, csak ilyen jó gyorsan írok értékelést

[D. Dorka · Rating 5 out of 5]

4,5 csillag
Bartis Attilát egészen eddig kevertem valakivel vagy valakikkel. Azt hittem, horrort ír. Hát nagyon nem. Ezzel a non-fiction kötetkéjével kezdtem az ismerkedést. Egyrészt kellemesen rövidke volt a regényhez képest, ami még a könyvtár polcán volt, másrészt bár egyáltalán nem értek a fotográfiához, tetszett a kocepció. Az is, hogy ezek a naplószerű „fecnik” évtizedek alatt íródtak, és mégis egészt alkottak. Tetszik Bartis gondolatvilága, még ha néha furcsa is kissé. Kell egy saját példány, hogy tele post-itezhessem. Illetve jöhet most már Bartis-regény is
Ps.: És ez együtt hangosan felolvasós volt, ami eleve mindig jó élmény. <3

[Postmodjane · Rating 5 out of 5]

Fotográfusoknak, nem fotográfusoknak egyaránt javallott olvasmány.
Ahogyan azoknak is, akik néha fotóznak tefonnal, digitis vagy analóg fényképezőgéppel.

Én fotográfus biztosan nem vagyok, hobbifotós is csak annyiban, hogy van egy mobilom, ami képes viszonylag jó képeket csinálni és egy középkategórias digitális gépem - ezekkel az eszközökkel kedvem szerint próbálkozom.

A Bartis-kötetben olvasható cetlik a fotózásról és annak keretén belül és túl szólnak a pillanatról, a küzdelemről, a lélek fényérzékenységéről, a létről,
a csontokról, az Emberről.

[Réka · Rating 5 out of 5]

bár végül nem lettem fotós, sőt, azt a szintet sem sikerült (még) elérnem, amire mindig is vágytam, azért sok ismerős gondolat visszaköszön.
a kamerával felszerelt okostelefonok világában hol a fényképészet helye? mitől lesz egy kép igazán jó? ugyanolyan értékes egy jó kép, ha tudatosan megkomponált, mintha a vak szerencse műve? mi ad egyáltalán értéket egy képnek? miért őrizgetek egy a naplemente fényeiben-árnyékaiban fürdő lámpáról készült képet, ami felett mások elsiklanának?
talán pont ezek miatt érdemes csinálni, ki tudja...

[Nancy · Rating 5 out of 5]

Ez a könyv egy beszélgetes egy baráttal. Nem egy fontos, közeli baráttal, de valakivel, akivel rég ismeritek egymást és mindig is rendben volt a kapcsolatotok. Egy olyan együtt töltött este, amikor nincs különösebb mesélnivalótok csak a körülöttetek folyó történések asszociációi visznek elöre. Egy olyan beszélgetés, amiböl nincs semmi, amit utólag ki akarnál emelni vagy felhozni, de azt az érzés hagyja maga után, hogy jó volt.

[Papirszarnyak · Rating 5 out of 5]

Ha valaki szeret fotózni, akkor ezt a könyvet kötelező jelleggel a kezébe nyomnám. Ha pedig nem szeret fotózni, az sem gond, mert Bartis gondolatai bőven túlmutatnak a fotózás témakörén ebben a kötetben.

Sokszor Bartis valahogy úgy látja a világot, ahogyan én nem. Vagy ha úgy is látom, én soha nem tudnám ilyen szépen megfogalmazni.

Bővebben itt írtam a könyvről: https://papirszarnyak.wordpress.com/2...

[Elizabet Lőrincz · Rating 4 out of 5]

A fotográfia a minden. Ahogy az írás is.
Naplótöredékek, asszociáció, ez a könyv maga néhány szóban.