Mire az összes fegyvermániás szálkásra gyúrta magát, és betéve tudja a Zrínyi rohamtarack műszaki jellemzőit, egyszer csak azt veszi észre, hogy a háború már néhány tucat pattanásos, buborékszemüveges informatikus kezébe került. Mert bár a Star Wars-ban még emberi vadászgéppilóták cikáznak az űrben, de a fegyverek evolúciója valószínűleg nem abból áll, hogy ugyan lézerrel csapatjuk egymást a csillagközi pusztán, de még humanoidok rángatják a botkormányt. Hanem abból, hogy autonóm drónrajok feszülnek egymásnak, akik emberfeletti összehangoltsággal, minimális operátori beavatkozással csapnak le a célpontokra, miközben a kibertérben – láthatatlanul - a felek megkísérlik meghekkelni egymás algoritmusait, hogy megzavarják vagy működésképtelenné tegyék az ellenséges sereget.
Persze drónok már most is vannak, és előnyeik is nyilvánvalóak: olyan helyekre jutnak el saját veszteség nélkül, ahová a kommandósok be se mernék tenni a lábukat. Felderítenek, támadnak extrém környezetben, amely túlmegy az emberi teljesítőképesség határán. De előfordulhat – és elő is fordul -, hogy kénytelenek homályos kommunikációs közegben tevékenykedni, a körülmények vagy az ellenséges zavarás következtében elszakadnak operátoraiktól, védtelenné válnak. Erre jelent megoldást az autonómia, vagyis az, hogy a gép képes magától is bizonyos döntések meghozatalára – például arra, hogy kilőjön egy járművet, ha úgy ítéli meg, az veszélyezteti őt. Ám az autonómia kétélű fegyver. Egyfelől a gépi döntéshozatal összehasonlíthatatlanul gyorsabb az emberinél – amíg egy ember eldönti, a balról érkező tárgy galamb-e vagy ellenséges rakéta, addig egy autonóm drón elvégzi a feladatot, majd lefőz egy kávét, elszív egy cigit, és utána még passziánszozni is marad ideje. Kétségesebb, de létező erénye továbbá eme szerkezeteknek, hogy nem kegyetlenek – egy gép (hacsak nem kap rá külön utasítást) nem okoz felesleges fájdalmat, és az is biztos, hogy ha autonóm drónok vonultak volna be a Vörös Hadsereg helyett Magyarországra, a nemi erőszakok száma is lényegesen kevesebb lett volna. Ugyanakkor a gépeknek van egy bitang nagy hátránya: a kontextusban való gondolkodás finoman szólva sem erősségük. Mondhatni, nem értik az iróniát, pont mint a moly adminisztrátorai. Nem tudják mérlegelni, a célpont simán blöfföl-e, vagy valódi veszélyt jelent – ugyanolyan brutalitással reagálnak mindkét esetben. Ráadásul az ember is lelőhet ugyan véletlenül egy civilt, de a gép – amennyiben az algoritmus hibás - ha ugyanezt teszi, lelövi az összes többi civilt is, egész egyszerűen azért, mert nem esik le neki, hogy valamit rosszul csinált. Nem képes tanulni a hibáiból. Hisz nem is érzékeli hibának.
Mert az autonómia még mindig messze nem ugyanaz, mint a mesterséges intelligencia. A mesterséges intelligencia ugyanis nemcsak fejleszti önmagát: képes akár arra is, hogy a változó körülményekre reagálva átírja saját programjait vagy célkitűzéseit, így egy folyamatosan tökéletesedő entitást hozva létre. Illetve képes VOLNA – de ilyen program még nincs: a jelenleg ismert legjobb mély neutrális hálózatok elképzelhetetlen gyorsasággal tudnak ugyan tanulni, fejlődni, de csak a saját, ember által írt programjaikon belül. Ez pedig MÉG nem a mesterséges intelligencia. És ha a Terminátor-franchise-ra gondolunk, akkor ne is legyen mesterséges intelligencia. Viszont ha arra gondolunk, hogy egy ellenséges hatalom létrehozza ezt, és ezzel stratégiai előnyre tesz szert – akkor hiába minden filozofálás, meg a kínos morális kérdések, úgyis kénytelenek leszünk létrehozni. Így megy ez. Hogy milyen piszkos vagy piszoktalan eszközöket vet be egy állam egy háborúban, az nem kis részben a másik féltől függ, attól, hogy milyen kihívások elé állít minket.
A mesterséges intelligencia csábító lehetőség: olyan eszköz, ami folyton reagál környezetére, mindig éber, sosem szál inába a bátorsága, és egy mikroszekundumnyi idő alatt hoz meg olyan döntéseket (mégpedig, ha a rendelkezésére álló információk helytállóak, akkor az adott helyzetben tökéletes döntéseket), amelyek egy hadsereg törzskarának órákba kerülnének, és még úgy is elhamarkodottnak ítélnénk őket. Csakhogy az van, hogy egyszerűen nem tudjuk, hová vezet mindez. Mert hiába mi csináljuk a gépeket, nem nagyon látjuk át, hogyan „gondolkodnak” – ami nem csoda, hisz még azt sem értjük teljesen, a saját agyunk hogy működik. Hajlamosak vagyunk antropomorfizálni az algoritmusok viselkedését, azt hisszük, tudják, mit akarunk tőlük, viszont ezért újra és újra meglepnek minket. Itt van például az a program, amit arra fejlesztettek ki, hogy sose veszítsen Tetrisben. (Tényleg van ilyen. Mire nem érnek rá a tudósok. Ha ezt Palkovics tudná.) Ez a program tökéletesen megoldotta a feladatát: mielőtt az utolsó, a játék végét jelentő Tetris-kocka lehullott volna, nemes egyszerűséggel lefagyasztotta a játékot. És tessék. Soha nem veszített. Hol itt a probléma? Vagy itt vannak azok az öntanuló algoritmusok, amelyeket egy határozott cél érdekében fejlesztettek ki. Esetükben a tervezők azt vették észre, hogy a program megpróbál ellenállni a kikapcsolásnak, no meg annak, hogy lefektetett céljait a programozók utólag megváltoztassák – mert úgy vélte, ezzel távolabb kerülne a megvalósítandó céltól. Szóval elég félelmetes dolgok vannak itt – jó részük pedig épp azért veszélyes, mert homályos, merre is fejlődik. Szóval maradjon egyelőre az ember a rendszerben, mert a Terminátor csak filmben jó – de még ott se mindegyik.
Vannak korlátai ennek a könyvnek, annyi szent. Néha önismétlő, néha talán szükségtelenül részletező – bár lehet, ezt csak az informatika iránt érzett masszív ellenszenvem mondatja velem. Másfelől nevezhetjük egyoldalúnak, hisz szinte kizárólag az amerikai eredményekkel foglalkozik*, és bizony az is az elavulás veszélyét hordozza magában, hogy egy olyan témáról akar általános érvényű megállapításokat tenni, ami e percben is szinte követhetetlen gyorsasággal fejlődik. Ugyanakkor - minden fenntartásom ellenére – ez egy olyan könyv, ami úgy kellett, mint egy falat kenyér. Egyszerűen olyan dolgokat érint, amelyeket – tudtommal – más könyv egyáltalán nem. Öröm, hogy magyarul is olvasható. Bár aki a címet így fordította, annak kijárna egy enyhe fülcibálás.
* Mondjuk ez szükségszerűen így van: az oroszok meg a kínaiak nyilván nem fogják engedni egy egykori tengerészgyalogosnak, hogy betekintést nyerjen szupertitkos fejlesztéseikbe. Vagy azért, mert azok elképesztően rémületes fejlesztések, és még ellopnák az amcsik a licenszet, vagy azért, mert azok a fejlesztések sokkal bénábbak, mint ahogy azt a hivatalos diskurzus állítja, és ciki, ha ez napvilágra jut.