A történelemben nincs „ha” – szól az unásig ismert közhely. De az irodalomban van! Sőt, az irodalom csupa „ha”: fikció, képzelgés, játék. A trianoni békeszerződés 100. évfordulója előtt a HÉVÍZ művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenegy szerzőt (nemzeti 11!), hogy rugaszkodjanak el a makacs tényektől, és írjanak olyan novellát, melyben a trianoni döntés valahogy másként alakul. Írják meg a másik Trianont! Mi lett volna, ha…? Nem akarjuk lelőni a poénokat, de annyit elárulunk, hogy a történetekben felbukkan Lenin, Esterházy Péter, Drakula vagy éppen Ady Endre is. Az olvasó talán már érzi a vállalkozás izgalmát. Íróink birtokba vették a történelmet, és fantáziájuk kénye-kedve szerint alakították: hajlítgatták erre-arra, gyúrták, faragták. A kötethez Ablonczy Balázs történész írt előszót, utószónak pedig a román historikus, Lucian Boia egyik könyvéből választottunk részletet. Az illusztrációkat – főként a Fortepan képeit felhasználva – Palásti Kovács András készítette
Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és a HUN REN BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. Szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. (Forrás: Jaffa Kiadó)
Most, hogy 100 éves a trianoni békeszerződés, vagy ahogy az Adjátok vissza a hegyeimet, de rögtön! facebook-csoportban mondanák: most, hogy mindjárt lejár a diktátum hatálya (lásd a titkos záradékot, ami mégsem olyan titkos, ha a facebook-csoport tagjai megneszelték), és megint fröccsözhetünk Kolozsváron (bár fröccsözni Kolozsváron épp titkos záradék nélkül is lehet), szóval most, e hosszúra nyúlt mondat végén ki kell mondanunk: ideje volt a témát egy novellaantológiában kivesézni. A Trianon-trauma eddig is a "mi lett volná?"-k gazdag ércbányája volt, a wishful thinking kiapadhatatlan forrása, mert ugye ha Apponyi nem veszi át azt a rohadt papírt anno, akkor most Modrics Lukács lenne a magyar fociválogatott csapatkapitánya, Mindszenthy lett volna a pápa, és a svédek tőlünk kunyerálnának kölcsönt, mert rohad le az egészségügyük. Hogy ki mit vizionál egy ilyen képzelt párhuzamos univerzumba, annak csak a fantázia szabhat határt, és hát a fantázia az író munkaeszköze, következésképpen Trianonnal kapcsolatban ki volna illetékesebb, mint a magyar író.
No most (értelmezésemben) írói szempontból kétféleképpen lehet megközelíteni a feladatot. Lehet viccesre hangolni, és lehet finesszel nekikezdeni. Mindkét módszer szülhet kiváló írást. Két kedvenc szövegemen keresztül mutatnám be eme módszereket: 1.) Kácsor Zsolt: III. Péter király szövegírója Én már a novellát felvezető hamisított Nyugat-címlapon felröhögtem, de Kácsor később is szellemesen oldja meg a házi feladatot. Ugye ebben a fiktív világban egy különös, Napóleonig visszanyúló ötletnek köszönhetően az Esterházy-família került a trónra, és most (a szöveg "most"-jában, a '70-es években) III. Péter király uralkodik. Ám a Nyugat deviáns, égetnivaló főszerkesztője, bizonyos Petri Gyuri eltántorítja a fenséges urat a hatalomgyakorlás művészetétől, felébreszti benne a posztmodernizmus ördögét, és minő borzalom! A király elkezd prózát írni. Még a végén író lesz belőle! Finoman elhelyezett gegek, amihez okos elbeszélői pozíció párosul, remekül kivitelezett szöveg, pont egy efféle antológiába való. 2.) Mán-Várhegyi Réka: Szívek közönye Ha Kácsor a groteszkre megy rá, szórakoztatva mutat rá a párhuzamos univerzumok lehetséges abszurditására, Mán-Várhegyi a realitásérzékünket is megcsiklandozza, olyan társadalmi motívumokat dolgozva a szövegbe, amin érdemes hosszabban elidőzni, mert túlmutatnak a szimpla játékosságon. Ebben az elbeszélésben Magyarországot felosztották a Kisantant államai között*, következésképpen Pesten magyar érzelmű terrorista sejtek szervezkednek a gyarmatosító szlovákok ellen, de felüti a fejét minden terrorista sejt legveszedelmesebb ellenfele: hogy tagjai szívesebben asszimilálódnának a többségi társadalomba, mint hogy felrobbantsák magukat egy buszpályaudvaron. Intelligens, ironikus szöveg az aktív és passzív ellenállás, valamint a "csak legyen már nyugtom" életérzés határainak elmosódásáról, megérne egy egész regényt is.
Vannak még remek szövegek: Selyem, Széles, Szalay is kiemelhető. De általában véve elmondható, hogy a téma kihozta a legjobbat a kidolgozókból, még Egressy írása is tetszett, pedig mikor olvastam tőle nekem tetsző prózát utoljára? Hát régen. Talán csak Zoltán Gábor kísérletét nevezném egyértelműen súlytalannak. Tetszetős irodalmi melléklete ez a Trianon-emlékévnek, kíváncsian várom, '56 és 1920 után melyik irodalmi dátum mozgatja még meg a Hévíz magazin szerkesztőségének elméjét.
* Külön értékeltem, hogy Mán-Várhegyi számba vette a lehetőséget, miszerint nem csak jobb, de rosszabb alternatívái is voltak Trianonnak.
Kedvelem az alternatív történelmet, úgyis, mint történész, akit rendszeresen meghívnak egy ilyen tárgyú rádióműsorba, és úgyis, mint mezei olvasó, aki szívesen fogyasztja ezek a történeteket, tudván, hogy ezek alapvetően a spekulatív irodalom részei. De az a helyzet, hogy alapvetően nem születik ezekből túl sok, ha tíz évre visszamenőleg meg kellene határoznom a legjobb tíz magyar alternatív történelmi írásművet, már azzal is bajban lennék, hogy tíz darabot összegyűjtsek, nemhogy esetleg még szűkítsem a listát a regényekre. Vélhetően azért nem születik ebben a műfajban sok írás a szépirodalmi szerzők tollából, mert Magyarországon bizonyos történelmi korszakokról csak egyféleképpen "illik" beszélni. Ilyen a holokauszt, ilyen a Rákosi-korszak, ilyen a Tanácsköztársaság, ilyen ötvenhat és még folytathatnám a sort. És ilyen Trianon is. Kialakult az irodalmi kánon, amely mentén a szerzők írhatnak róla, márpedig azok a területek, amelyek egyfajta közösségi abroncsot vonnak a leendő írók látásmódjára, érthető okokból maradnak parlagon. Talán ezért is száradt ki jó sok időre a történelmi regényírás folyója Magyarországon, hogy csak az utóbbi évtizedben teljen meg ismét. Az alternatív történelem azonban pont alkalmas arra, hogy az egyes írók olyan szőnyegen kezdjenek el játszani, ahol a társadalom óvónénije nem rakta előzetesen sorba a játékokat. És szerencsére számos fantáziadús ötletet olvashatunk ebben a kötetben. Történelmileg nem mindegyik van ott a szeren, de az látszik, hogy az írók értik a dolgukat, és a rövid novellákba is bele tudnak sűríteni egy egész alternatív univerzumot. Néhányan vicces történetet kerítettek belőle, ami kifejezetten jól állt, mások komolykodtak egy kicsit, ami többnyire jól sikerült. Azt hiszem nehéz lesz magamról elhitetnem, hogy önálló gondolataim vannak, mert pontosan az a két mű tetszett benne a legjobban, amit Kuszma is kiemelt az értékelésében. Mán-Várhegyi Réka története a csehszlovákok által elfoglalt Budapestről, ahol a magyar terrorszervezetek szervezkednek, a kötet legjobb darabja. De mélabús darab ez, a szereplői vagy a pocakos, kiöregedett munkásőrökhöz hasonló "terroristák", akik még látszólag elhiszik, hogy majd fegyvert ragadnak a levitézlett kommunizmus védelmében, vagy fiatalok, akiknek a töke ki van az egésszel. Ők élni akarnak, virágozni és mindegy, hogy ez a virágzás hasonlatos-e a lebetonozott placcon előbújó zöldhöz, csak legyen. A történet egy kiváló figyelmeztetés arra, hogy még a legrosszabbal is meg lehet alkudni. A dobogó második helyére Kácsor Zsolt története jutott III. Péter király szövegírójáról. A narrátor a magyar királyi udvar évtizedek óta hű alkalmazottja, de az aktuális királyt, Esterházy Pétert a gonosz Petri György, a Nyugat főszerkesztője, mindenféle irodalmi művek írására veszi rá, ami alapjaiban rombolja le az uralkodó tekintélyét. Ebben a rövid szövegben rengeteg irodalmi utalást lelhet fel a hozzáértő, amit értő figyelemmel szőtt bele a szerző a történet szövetébe. A többiek közül Szélesi Sándort azért emelném ki, mert látszik rajta, hogy ő zsánerszerző, és csuklóból rázza ki a zsánerre jellemző fordulatokat. Talán ezt a történetet emelném még a dobogóra, ha értékelnem kellene. Selyem Zsuzsa novellája egy gigantikus trip, amit a nemtörődöm, fogyasztásba belehülyült főhősei bonyolítanak le, teljes érzéketlenséggel a helyiek iránt. Igazából kicserélhető benne a Trianon-elem, akkor is megállja a helyét. Zoltán Gábor pedig Tisza Istvánnak állít egyfajta emléket, a talán nem is annyira alternatív történelmi elbeszélésével. Aki kissé kilógott a kötetből lefelé, az a legelső novella, Egressy Zoltán tollából, aki nagyjából egy történelmi regénynek a felvezetését rakta be a kötetbe. Úgy működhetne ez a száraz elbeszélésmód, így viszont nem túlságosan mozdított meg bennem semmit. Szóval örülök a kötetnek, egy kicsit kaphatott volna nagyobb visszhangot is, a maga egyszerűségében, provokációktól szinte mentesen, de a fősodratú emlékezettől eltérően foglalkozik Trianon témájával. Ez pedig még száz évvel a béke után is szomorú hiánycikk.
Annyiban igaza van több más értékelőnek, hogy nagyon változó a novellák minősége. de összességében nagyon tetszik, a furcsa ötletet színvonalasan sikerült kivitelezni. De azért hiányzott a valóságtól való nagyobb elrugaszkodás.