A ​halacska csodálatos élete

by Péter Esterházy

A ​kötet fontos tanúságtétele Esterházy mindennapok finom rezdüléseire figyelő emberségének, kétségkívül európai szellemiségének. A benne foglalt írások maradandóságát pedig mi sem bizonyítja inkább, mint hogy az utolsó munka, A Kékszakállú herceg csodálatos élete múlhatatlanul az Esterházy-univerzum egyik központi darabja – a szerzői felolvasások közönségének legnagyobb gyönyörűségére.
„Ez a kötet tulajdonképpen A kitömött hattyú (1988) folytatása, az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és nem elefántcsonttorony-cikk. Az utóbbi kéthárom évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem retusáltam). Ennek lehetőségét az új szabadság adta, mozgató erejét pedig a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész. Remény, félelem – jut is, marad is. De most nem gondolom, hogy itt elvadulhat a helyzet, és nem gondolom, hogy élni tudnánk, ahogy mondani szokás, a történelmi eséllyel. Ahogy senkinek a világon, nekünk, magyaroknak sincs elképzelésünk, látomásunk a jövőről. Nem leszünk a szabadság laboratóriuma. Inkább a szabadság cselédjei…” Esterházy Péter

310 pages, Hardcover

First published January 1, 1991

About the author

Péter Esterházy was a Hungarian writer. He has been called a "leading figure of 20th century Hungarian literature", and his books are considered to be significant contributions to postwar literature.

Reviews

[fióka · Rating 5 out of 5]

Jó olvasni a fiatal, magabiztos, biztos értékrendű és reménykedő Esterházyt. Ahogy leírja, hogy nem hitte volna valamiről, hogy az egyáltalán elgondolható. Ahogy azt hiszi, más is észreveszi, hogy a legpocsékabb demokrácia is jobb, mint bármilyen jól működő proletárdiktatúra - ezt én is szeretettel üzenem a nosztalgiázóknak és a neoproletároknak. Ahogy ő felismeri a lehetőséget a változásra, a változtatásra, az összefogásra. Ahogy próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy milyen nevetségesen provinciális szinte minden, ami velünk történik. Ahogy próbál irányítani, de legalább terelni, tekintetet, gondolatot, és ahogy ez rendre kudarcot vall. Nem az ő hibájából, sajnos.
Ahogy én olvasom most, 32-29 év távlatából, és incifincire zsugorodott lélekkel, gyakorlatilag szűkölve látom, hogy semmi, de semmi nem változott. A magyarság, köszöni szépen, egy biztos lábakon álló, fejlett öntudatú nemzet és, úgy néz ki, ez már eztán így is marad. Fejlődés, diverzifikálódás veszélye minket egyáltalán nem fenyeget.
Hiányzik EP, rettenetesen.