#halálka

by Pető Péter

"A hírlapírás varázslatos világa életfogytiglanra ítéli azt, aki valaha hozzáférhetett, csinálhatott lapot. Az az este is ilyen volt. Fél tizenegy elmúlt, mire befutott a hír, hogy az egyik budapesti szórakozóhelyen öngyilkos lett egy menedzser, leugrott az épület tetején berendezett bárból. Azonnal átrendeztük a Mozaik-rovatot, amelyben a bűnügyektől a gasztróig annyi minden helyet kapott. Kidobtunk egy cikket, ami emlékeim szerint egy pécsi ügyről szólt. A helyi temetkezési cég korábbi igazgatója több száz koporsót rendelt meg szociális temetésekre, miközben egy évben összesen, ha nyolcvan ilyen volt a városban. Ráadásul a koporsók természetesen alkalmatlanok voltak, pocsék anyagból készültek, alapos volt a bűncselekmény gyanúja. Ezt hajítottuk el, hogy az oldal induló anyaga lehessen az öngyilkosság, amelynek bénító részletei már akkor kiderültek. Például, hogy az áldozat tette előtt közvetlenül posztolt az Instagramra. Gyorsak voltunk, ám a kiszedett cikk sokkal nagyobb volt, mivel nem volt érdemi képünk, nem húzhattuk fel nagyobbra, ott tátongott egy lyuk. Azonnal az MTI-hez fordultunk, bűnügyet kerestünk, nem sokkal korábban érkezett hír egy másik öngyilkosságról, vidékről."
Lehet-e két újsághírből regényt írni? Elvileg mindenből lehet, miért ne lehetne újsághírregényt csinálni, ha valaki kitalálja a hogyanját. Például úgy, ahogy Pető Péter kezdett el nyomozni új regényében. Természetesen nemcsak e két férfi sorsa, még csak nem is tragikus haláluk érdekli őt íróként, hanem, mondjuk így, annak a mai Magyarországnak "levegőtlen prése", ahol a fent és lent világa más-más módon, de egyként rosszul érzi magát. A félreértésektől, az oda nem figyeléstől. A szolidaritás hiányától. Erről a mai magyar prózában alighanem Pető Péter tud a legtöbbet.

208 pages, Paperback

First published January 1, 2020

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Nagyon jó, hogy van egy regényírónk, aki ennyire elkötelezett társadalmilag. Komolyan mondom. Hogy a regényeit jó-e olvasni, az más tészta.

Pető kötete voltaképpen nem is regény, hanem illusztráció az egyenlőtlenség problémájához. Van két kulcspacák, Gábor és Patrik. Egyikükre rájár a rúd, elveszítette állását, megállíthatatlanul csúszik lefelé a lejtőn. Pedig a munkások gyöngye volt, a szakszervezet motorja, szép feleséggel, gyerekkel, aztán tessék, nézd csak meg, hová jutott: a családi kasszából szedi ki az utolsó ezrest, hogy tolhasson a kocsmában egy sör-unikumot. Másiknak viszont látszólag tenyeréből eszik az élet. Egy autókonszern felsővezetésének tagja, ifjú titán baromi drága öltönyben, céges BMW-vel, havi másfél millióval, fenékszépségverseny-győztes lányokkal. Aztán mégis mindketten ugyanoda tartanak.

A kötetet átszövi ez az ellentét: a rohadt szegények, a kiszolgáltatottak életéből vett naturalista képek ütköznek a kurva gazdagok világának jeleneteivel, azokéval, akik tudták, hová kell állni, amikor átdübörög rajtunk a kapitalizmus, és diadalmasan le is aratták a babérokat. Színtiszta baloldali alapállás, amivel önmagában nem is lenne baj, csak éppen elég fullasztó. Nem is a töménység, a mindent átszövő boldogtalanság miatt, hanem mert elég didaktikus ez így. Pető egyáltalán nem árnyal, nem áthallásokkal vagy utalásokkal dolgozik, hanem csak úgy hajigálja bele a tányérunkba a válogatott anyagi és mentális nyomorgásokat*, nesze, nesze, kiabál, ezt edd meg, különben nincsen desszert. (Amúgy tényleg nincs desszert)

Ami mégis benn tartott a szövegben, az az, hogy Pető tud írni. (Naná, az újságírói rutin.) És arra is ügyel, hogy szövegét felspécizze némi irodalmi ravaszsággal. Egyfelől van itt idősíkokkal való szédítő játszadozás (még a jövőt is megjárjuk, bizony), de legfőképp az izgalmas, ahogy a szereplői nézőpontokat szembeállítja egymással. Pető műve ugyanis nem regény, hanem inkább tucatnyi szereplő egymásba fonódó, egymásra reflektáló monológja. És bizony ezek a szereplők nem ritkán tévednek. Sőt: hazudnak. Hazudnak, hogy megvezessenek minket. Vagy hazudnak szégyenükben - mert ha nem ezt tennék, szembe kéne nézniük önmagukkal. Ezeknek a hazugságoknak az egybefésüléséből kell az olvasónak valahogy kihüvelyeznie azt, amit bátortalanul, de igazságnak nevezhet.

Nekem személy szerint elég lett volna, ha Pető csak úgy rámutat a dolgokra, hogy látod, ezt hívják szarnak, és nem próbálja meg az orromat is beledörgölni. De ha valaki szereti a sűrű, kegyetlen, direktben társadalmi üzeneteket, amelyek tisztességes irodalmi köntöst húztak magukra, akkor őt simán lenyűgözheti a szerző finomítatlan energiája.

* Fontos kiegészítés ugyanakkor, hogy Pető szereplői nem egysíkúak, és vagyoni helyzetük nem határozza meg jellemüket: a gazdagok éppúgy lehetnek emberségesek vagy esendőek, mint ahogy a szegények lehetnek agresszívak és rosszindulatúak. Ugyanakkor számomra ez is csak azt húzza alá, hogy Pető világában a rendszer (a neoliberális szabadpiaci kapitalizmus) a bűnös, és ehhez mérten az egyén lehetőségei behatároltak.

[Tóth Jutka]

Hihetetlen empátiáról, emberismeretről és szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot ennek a kötetnek a megírása. Elgondolkodtató volt. A lezárás sokat emel az értékén.

[Fanni · Rating 4 out of 5]

Miert ert ez az ember meg ehhez is? Ez igy most mar tenyleg nem igazsagos, na.