Raszputyin az orosz falu, a szibériai tajgavidék krónikása, ez két könyv után látszik. Szereplői technikailag olyan messze vannak a civilizációtól – egy napig kell vonatozni, amíg a „városba” érnek! –, hogy hozzájuk képest Móricz tanyalakói hovatovább erzsébetvárosi hipszterkolóniának tűnnek. A regény alaptörténete pont ebből a távolságból fakad: Marija elvállalta a falusi boltocska vezetését, aztán jön a revizor, és horrorisztikus hiányt talál. De a revizor rendes, mert ad öt napot Marijának, hogy szedjen össze 1000 rubelt, ami technikailag azt jelenti, hogy a férj, Kuzma lót-fut a pénz után, miközben Marija hol zokog, hol kataton állapotban néz maga elé. (Hogy ez elárul-e valamit arról, hogyan vélekedik a jó Valentyin a női nem képességeiről – ebbe ne menjünk bele.) Hogy gyorsan kiemeljek két lényeges elemet a szövegből (mer' utána rohanok, sietni kell, december van, bocsi):
1.) Az egész konfliktus remekül példázza, mi volt a difi a hruscsovi gazdasági enyhüléssel: csak úgy ukmukfukk belehajítani az embereket a vállalkozói szemlélet (eleve torzított) örvényeibe, úgy, hogy azok semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek a pénz természetével kapcsolatban (szerintem azt hiszik, a „közgazdaság” valami egzotikus finn étel), hm, ez elég merész ötletnek tűnik. És még le is verik kegyetlenül rajtuk a törvényszerűen elkövetett hibákat*.
2.) Igazából nem is az ám a lényeg, hogy összeszedik-e azt a fránya pénzt, vagy sem. Hanem a megaláztatás. Hogy kuncsorogni kell. Szembesülni azokkal, akik letagadják, hogy tudnának kölcsön adni. Meg azokkal, akik tudnak kölcsön adni – de az meg bizonyos szempontból még rosszabb. Mert aki nem ad, az szégyellje magát. De aki ad, ahelyett mi szégyenkezünk, mert elfogadtuk.
Jó könyv, sokat elárul a Sztálin utáni Szovjetunióról, annak is a legeldugottabb sarkáról: Szibériáról. És a szibérekről. Vagy hogy nevezik őket.
* Ez amúgy ugyanaz a probléma, ami a Szovjetunió szétesése után is szétcsapta oroszok millióinak életét.