Fischer Botond 1982-ben született Nagykárolyban. Alsógolgota című verseskötete 2013-ban jelent meg. „Minden éjjel a tengerről álmodtam. Egyszer elmeséltem Sikidinek, hogy mit látok minden álmomban, amit nem a Nap alatt álmodok, ő árulta el, hogy a tengert álmodom. Mikor a Lecsapoló Bizottság az első árkokat megásta, tudtam, hogy előbb-utóbb mennem kell, és hova máshova jöhettem volna. Ha nincs már hova hazamenni, akkor az ember a tengerhez megy.”
Református vagyok. De valahogy így képzelem a gyónást, az utána levő vezeklést és a feloldozást... egyszerre, egyben, csak minden részt kellő hosszúsággal.
Félelmetesen közeli volt. Félelmetesen realista. Ismerem a vidéket. Talán túl jól is.
Van ebben a kötetben 3-4, esetleg 5-6 novella, amitől az ember úgy érzi, mintha rég nem látott kedvesével találkozott volna a villamoson, és a szemében holmi ígéretet fedezett volna fel. Izgatottságot és megilletődöttséget érez, hálát, ilyesmit. Jó dolog ilyeneket kipiszkálni a magyar kortárs irodalomból. Fischer szövegei újabb variációk a nevezetes bodorádámi köpönyegből kibújt erdélyi irodalomra erős atmoszférával, az átlagosnál több svábbal, és erősebb vonzódással a szürreál irányába. Tulajdonképpen nem is egy novelláskötet ez amúgy, hanem kettő: az első egyfajta visszatekintés egy elveszett tájra, népies elemekkel felhabart, misztikus elemekkel dúsított elbeszélésgyűjtemény, a második pedig a kallódó falusi-kisvárosi erdélyi fiatalok világa, kissé indusztriálisabb, mindenképpen maibb és szélesebb földrajzi környezetet bejáró, de ugyanúgy vészjósló és (helyenként) mágikus. De mindkettőn látszik, hogy Fischer érzi és érti, mitől működik a novella, hogyan kell úgy lezárni, hogy kellőképp nyitott maradjon, és magabiztosan irányítja a mondatokat a saját maga által meghatározott (gyakran homályos) cél felé.