A csepp - A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete

by Márk Áron Éber

Hogyan képzeljük el a magyar társadalom osztályszerkezetét?
Terhes babapiskótaként? Piramisként vagy körteként? Az összetett
és elvont jelenségek megértését megkönnyíti, ha már ismert
dolgokhoz hasonlítjuk. A metaforák egy határig mozgósítják
a képzelőerőt.
E könyv a félperifériás magyar társadalom osztályszerkezetét
egy olyan csepphez hasonlítja, amely az elmúlt négy évtizedben
mindinkább széthúzódott. Egyaránt nőtt a távolság a felül és az alul
levők, az uralkodó és az alávetett helyzetűek, a tőkések és
a munkások között. Vajon mi okozza az egyenlőtlenségek
növekedését, az élethelyzetek eltávolodását, a társadalmi
felemelkedés és lecsúszás esélyének alacsony szintjét?
A kötet válaszai szerint egyfelől a globális kapitalizmus, a tőkés
világrendszer dinamikája, másfelől a magyar államot elfoglaló
osztályok és osztályfrakciók politikája. A magyar társadalom
osztályszerkezete csepp a kapitalista világrendszer tengerében.
Egyetlen apró alkotóelemként sűrítve foglalja magába az egész
valamennyi feszítő ellentmondását.
A könyv célja, hogy közelebb vigyen a változáshoz. A félperifériás
magyar társadalom osztályszerkezetének feltérképezésével
átalakításának ügyét kívánja előremozdítani. Azért akarja
működését feltárni, hogy egyesült erővel, közösen
változtathassuk meg.

284 pages, Paperback

First published January 1, 2020

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

„Nem az osztály halt meg, hanem a róla szóló beszéd szorult vissza.”

Talán közelítsünk meg a cím és az alcím három szaván keresztül:

1.) „Osztályszerkezet”
Hm, hát kevesebbért is le szokták kommunistázni az embert a facebookon. Pedig az a helyzet, hogy Éber a tőke és a munka viszonyáról akar beszélni, úgyhogy nem nagyon lehet elkerülni, hogy ez a kifejezés felbukkanjon, mi több, központi helyet töltsön be a szövegben. Persze megtehetné, hogy „osztály” helyett a „réteg”, vagy akár a „hecsedli” szót kísérli meg bevezetni, csak mi értelme lenne. Béküljünk meg vele, hogy a szerző a cél érdekében felhasználja azokat a formulákat, amelyek már a ’70-es években (a reformszocialisták megjelenésével) devalválódtak. Sokat merít tehát Marxból, de ettől még távol áll mind az ortodox marxizmustól, mind az államszocialista elképzelésektől*, a marxi kapitalizmuskritikából kigyomlálja a „történelmi cél” illetve a haladás fogalmát éppúgy, mint az „osztálytudat” gondolatát. Ami marad, az a „kizsákmányolás”, magyarán: hogy a kapitalizmus azokból a javakból képez tőkét, amelyeket a munkaerejét vagy tudását áruba bocsátó dolgozón megspórol**. Itt jön képbe az „osztály” fogalma – értelmezésében ugyanis osztály azon emberek közössége (attól függetlenül, hogy osztály-voltuknak tudatában vannak-e), akiknek a tőkéhez való kapcsolatuk átfedéseket mutat egymással. (Fontos, hogy az osztály nem állandó kategória, sokkal inkább változó viszonyok összessége.)

2.) „Félperiféria”
Éber sokat merít Immanuel Wallerstein centrum-periféria elméletéből. Ennek lényege, hogy a kapitalizmus mint világrendszer centrumra és perifériára osztható. A kettő között a kapcsolat nem fokozati, vagyis nem arról van szó, hogy majd szegény bangladesiek is lesznek egyszer centrum, csak győzzük kivárni, hanem hogy a centrum sikerének egyik kulcsa, hogy a perifériát kizsákmányolja, maga csak a nagy hozzáadott értékű munkát végzi el, dolgozóinak tisztes bért biztosítva, de az összeszerelő üzemeket kiszervezi a gyenge munkavállalói jogokkal rendelkező, csekélyke bérrel operáló államokba. Magyarország pedig a két kategória köztes régiójában, a félperiférián helyezkedik el. Éber szempontjából ennek az egésznek az a következménye, hogy egy ország államszerkezete csak részben az adott állam döntéseinek függvénye, az igazán fontos dolgok globálisan dőlnek el. Magyarország pedig ebben a kontextusban úgy találja meg a helyét, hogy borzasztó szájkaratét vív ugyan a „karvalytőkével”, de valójában a multiknak tálcán kínálja az európai szinten olcsó munkaerőt és gyenge munkavállalói jogosítványokat, és hálatelt szívvel köszöni meg az újabb autógyárak érdeklődését. (Cserébe pedig ezek az autógyárak bedobják lobbierejüket miniszterelnökünk érdekében, amikor a Néppárt szeretné Magyarországot kizárni soraiból.) Ez pedig orbitális külfölditőke-függéshez vezet: a bruttó hozzáadott érték több mint felét nyugati multik állítják elő Magyarországon, ami az EU-s átlag kétszerese.

3.) A „csepp”
Köszönöm a türelmét annak, aki idáig kitartott, mert most jön a lényeg. Éber ugyanis azért szívatott minket ennyi ideig a sok pszeudomarxista fejtegetéssel, hogy megállapítsa, miképp is néz ki a magyar társadalom osztályszerkezete. Nos: mint egy csepp. Alul van egy hasas gömb, aminek alját a leszakadtak alkotják, meg a sodródók és alkalmi munkában élők. Fölöttük helyezkednek el azok, akik kapnak ugyan fizetést, de nem eleget (persze ki kap eleget), no meg azok, akik kihúzzák hó végéig, de ha szervizbe kell vinni a kocsit, akkor nagy baj van. Ők a magyar társadalom kétharmada. (Szép dolog az átlagfizetés, és örülünk, ha növekszik, de az a helyzet, hogy az állampolgárok durván kétharmada az átlagfizetés alatti bért kap.) A csepp innentől egyre vékonyodik - ebből lesz a csepp nyaka -, és helyes tűben végződik. (Hogy ki a tű hegye, azt nem mondom meg.) Ami még fontos: baromi hosszú nyaka van ám a tűnek. Olyan hosszú, hogy a leggazdagabb 10% alja (tehát az ország egymilliomodik leggazdagabb embere, mondjuk) vagyonát tekintve közelebb áll az ország legszegényebb emberéhez, mint a leggazdagabbhoz. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a leggazdagabb 10% kezében összpontosul a nettó összvagyon több mint fele, hát bízvást kijelenthetjük: egészségtelen helyzet.

Sanszos, hogy ez az utóbbi idők egyik legfontosabb társadalomtudományi könyve. Éber felajánl ugyanis egy pazar metaforát, a „Csepp” képét, ami könnyen megjegyezhető, látványos, és egyben szimbolizálja azt is, hogy a magyar társadalom csak egy picike szelete egy bonyolult globalizálódó világrendszernek. Ez a kép alkalmas lenne arra, hogy egy komplett progresszív mozgalom a zászlóra emelje – már ha lenne ilyen mozgalom itthon. Ébernek talán van is ilyen célja***, de ez végtére is mindegy. A szöveg terminológiája egészen biztosan kidob majd pár embert a szövegből, akik szervileg irtóznak mindentől, ami a marxizmusra utal, de én azért őket is bíztatnám, hogy tartsanak ki. Mert akárhogy is, a probléma, amit Éber körvonalaz, meghatároz és alátámaszt – a növekvő egyenlőtlenség -, létezik, ezzel szerintem felesleges vitatkozni. Legfeljebb azon lehet, hogy az államnak ezzel mit kéne kezdenie. És hogy miképp lehetne ezt a problémát valamilyen politikai erőnek hitelesen felvetnie.

* Olyannyira, hogy Éber az ún. „létező szocializmust” nem is államszocializmusnak, hanem államkapitalizmusnak nevezi. Ugyanis értelmezésében a Szovjetunió & tsai nem szüntette meg a tőke – munka viszony visszáságait, csak állam – munka viszonnyá alakította át az egészet, tehát lényegében kapitalizmus maradt. Ezt alátámasztja, hogy nem annyira a tőkét osztotta meg a munkással, pusztán a termelőeszközöket, de azokat is jobbára csak névleg.
** Ugyanakkor a tőke nem csak a munkást zsákmányolja ki, hanem a természetet is, mégpedig nagyon hasonló eszközökkel: igyekszik leszorítani a kitermelés költségeit, hogy ezzel nagyobb profitra tegyen szert. És ez az a pont, ahol a társadalmi egyenlőség gondolata találkozik az ökológiai mozgalmak célkitűzéseivel.
*** Saját bevallása szerint törekedett arra, hogy olyan szakmai nyelvet használjon, ami szélesebb rétegek számára is befogadhatóvá teszi az üzenetet. Ha engem kérdez, ezen a téren azért nem sikerült egyértelmű diadalt aratnia.

[Margit · Rating 4 out of 5]

Minden egyes mondatért meg kellett küzdenem, kellemetlenül sűrű volt, hosszú mondatokkal, pedig éreztem, hogy laikusoknak (is) van szánva. De nagyon hasznosnak éreztem.
Egyrészt végre van szókincsem arra, hogy középosztály helyett köztes-közvetítő osztályról beszéljek.
Másrészt vizuálisan tényleg szuperül körbejárta a könyv, miért elnyúló csepp mutatja a polarizálódó osztályszerkezetet.
Harmadrészt elhelyeztem magam is a megadott jellemzők mentén.
És végül megerősített a könyv abban, hogy az osztályszolidáris, szakszervezeti alapú szervezkedésnek az egyik feltétele éppen az lenne, hogy bizonytalan léthelyzetben lévő emberek (legalább átmenetileg) fellélegezhessenek/felszabadulhassanak a terheik viselése alól.