What do you think?
Rate this book
Míg a halál el nem áraszt
Ez a könyv nem a politikáról szól. Annál sokkal fontosabbról. A halálról. És a hozzá fűződő viszonyunkról. Arról a rettegett és ismeretlen erőről, amely elől szüntelen menekülünk, amelytől annyira szorongunk, és amelynek tényét elfojtani úgy igyekszünk. Amely azonban észrevétlenül mégis rangot, méltóságot és értelmet ad az életünknek. A halál az a végső szörnyűség, amely elragad bennünket az élők közül, de amely egyúttal emberré tette a homo sapienst. Nem az élet értelmét kerestem ezért ebben az írásban, hanem a halálét, mert amíg az utóbbira nincs válaszunk, addig az előbbire mondott minden bölcsességünk a semmiben foszlik szét.
- GenresPhilosophyPolitics
312 pages, Paperback
Published January 1, 2020
5 people are currently reading
29 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 4 of 4 reviews
January 20, 2021
„Nem áll rendelkezésünkre már egy varázslatos, misztikus, ígéretes és lenyűgöző kultúra, amelynek hálójából meg tudjuk alkotni a magunk önbecsülését, csak egy steril hálózat, amely ridegségével és normalitásával ránk szabadítja a halálszorongást. Pont azt, amitől meg kellene védenie. És hogy legyen még egy csavar, a probléma már nem csupán ez, hanem az, hogy erre egyre inkább rá is ébredünk. Nem csupán arra, hogy a kultúra hazudik, hogy a haláltudat tesz bennünket emberré, hanem arra is, hogy mítoszok nélkül nem tudunk élni. Vagy hogy még egyértelműbben megfogalmazzuk: megértettük, hogy kultúrát kell hazudni önmagunknak, különben elpusztulunk. Ez azonban csapdahelyzet. Hogyan lennénk képesek kultúrát hazudni magunknak, és hinni benne, hogy életben maradhassunk, ha közben végig tudjuk, hogy az csak hazugság?”
Ha az ember Magyarországon meghallja Vona Gábor nevét, akkor igen nagy eséllyel egy markáns vélemény fogalmazódik meg benne a politikai irányultság függvényében. Ez a könyv azonban már a legelején leszögezi, hogy politikáról egy szó sem fog szólni, és ezt teljes mértékben be is tartja.
A beskatulyázás igen nagy betegsége az emberiségnek. Mindenkinek jobb- vagy baloldalinak kell lennie; a leszólás, az ócsárlás társadalma vagyunk: tíz jó és egy rossz cselekedet után egész biztosan abból az egyetlen utóbbiból fogják felépíteni a személyünkről szóló képet, még, ha az az egy apró-cseprőnek is tűnik a többihez képest. Ha az ember A-t csinált, akkor nem csinálhat B-t anélkül, hogy az igazán nagy kritikusok az „A” miatt már csak azért is lenézően nézzenek B-re.
Márpedig Vona Gábor „Míg a halál el nem áraszt” című könyve olyan mértékben rugaszkodik el az eddigi politikai pályafutásától, attól a én-től, amit felépített magának az évek során, hogy az „A” után inkább nevezhetnénk ezt az írást a görög ábécé valamelyik betűjének, ha az előbbi hasonlatra gondolunk vissza.
A könyv alaptézise egészen a bibliai teremtéstörténetig nyúlik vissza, amely ezáltal választ ad arra, hogy Ádám és Éva miért hagyta el a Paradicsomot, és hogy miért nem térhet oda vissza az ember soha többé. Vona mindezt az éntudat megjelenésére vezeti vissza, melynek folytán rájött az Ember, hogy él, amiből az következett, hogy egyszer meg fog halni. Az éntudattól azonban megszabadulni nem lehet többé (azóta sem sikerült, így ezt az állítást az idő úgy tűnik, igazolja), tehát nem térhetünk vissza az Édenkertbe, ahol még öntudatlanul élhettünk anélkül, hogy saját halálunkon kellett volna rágódnunk.
Az éntudatot tehát a haláltudat megjelenése követte, melyet az ember a mindennapokból kiszakadva egyszerűen képtelen elképzelni, hiszen az élet olyan végtelenszerűnek tűnik, mintha halhatatlanok lennénk. Meghalnak körülöttünk az emberek, barátok, családtagok, de saját halálunk tabuként merül el bennünk, megpróbáljuk elfojtani, még csak gondolni sem gondolunk rá. Vona ezt a paradoxont egyesíti, – a haláltudatot és a halhatatlanság-érzetet –, amely együtt okozza az ember „alapélményét”, a halálszorongást. Szorongunk, hiszen a világ, mely körülvesz minket, millió módon emlékeztet minket arra, hogy nem élünk örökké, meg fogunk halni; a halhatatlanság-érzetünket tehát valamivel mindig ki kell elégíteni, ki kell egyenlíteni a mérleget, mivel az Édenkert nem adhat többé biztonságot: ez lett a kultúra.
Vona a kultúrát is egészen más megfogalmazásban használja. Nem magaskultúráról van szó, nemcsak a szépirodalom, a festészet, a szobrászat vagy a színház tartozik az általa használt „kultúra” szó alá, hanem gyakorlatilag minden, ami behálózza az életünket, ami el képes feledteti velünk a haláltudatot: „a szokásokat, a normákat, a hiedelmeket, a mítoszokat, a társadalmi felépítést, az élet megszervezését”. A kultúra tehát alapszükséglet, amely nélkül az ember képtelen életben maradni, hiszen akkor felemészti a halálszorongás, tehát egyfajta evolúciós kapaszkodónak is tekinthető, melyet Vona szintén kissé más aspektusból fogott meg:
„Ugyanolyan adaptív, túlélést segítő újítás, mint oly sok más az élővilág evolúciója során. Bizonyos tekintetben mégis nagyon különböző. A korábbi evolúciós lépések egy-egy fontos újítást jelentettek az alkalmazkodásban. Az egysejtűhöz képest a többsejtű hatékonyabban tudott igazodni a külvilág eseményeihez, a kétéltű nagyobb mozgástérrel bírt, mint egy hal, a zsiráf könnyebben érte el a magas lombokat, mint más növényevők stb. A kultúra megalkotásával azonban az ember nem csupán jobban és sikeresebben tudott alkalmazkodni a rendelkezésére álló környezethez, hanem át is alakította azt. Az élőlények alkalmazkodnak a világhoz, az ember viszont megváltoztatja. Ez maga a kultúra.”
Ezt a kultúra-hálózatot Vona kultúraforrások és kultúrahordozók segítségével építi fel. A kultúraforrások azok, melyeknek az állatvilágban nem volt előzménye, így:
„A vallás egy vertikális transzcendencia, túlvilágot ígér, és azt mondja: ott és majd. A művészet egy pontba sűrített transzcendencia, azonnali kilépést ígér, és azt mondja: itt és most. A tudomány pedig egy horizontális transzcendencia, későbbi győzelmet ígér, és azt mondja: itt és majd.”
A vallás, a művészet és a tudomány tehát az a három fő kultúraforrás, amelyhez az ember kapaszkodik. A múltban ezt a hármat a kultusz maga alá foglalta, de a történelem során idővel elváltak egymástól, és – sajnos – gyakran egymással versengve, hol egyik, hol másik legyőzetve, felülemelkedve tört utat magának. Jelenünkben a tudomány az, amely a legnagyobb térhódítást végzi, és úgy érezhetjük, hogy a vallás és a művészet háttérbe szorul, hogy nincs is rá szükségünk, azonban ez nincs így. Az azonban egészen valószínű, hogy a kultúraforrások válságát éljük, és amíg nem tudnak megegyezni egymással, amíg nem jönnek rá, hogy mind egyet akarnak, csak más aspektusból, addig nem jutunk túl ezen a válságon. Hiszen a tudomány itt és majd-ja nem elégíti ki az ott és most-ot, előbbihez szükségünk van vallásra, utóbbira pedig művészetre, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal tudjuk elnyomni magunkban a halálszorongást.
A kultúrahordozók ezzel szemben evolúciós előzménnyel rendelkeznek, igaz ezeket az ember igyekezett a saját képére, a saját vágyainak kielégítésére, haláltudatának leplezésére, elfedésére használni. Ilyen „a sport, a szórakozás, a munka, a táplálkozás, a jogrend, a játék, a család”. A kultúrának tehát szükségleteket kell kielégíteni:
„Az ember állati alapszükségletei az anyagcsere, a biztonság és a szaporodás, amelyek együttesen adják az önfenntartás központi szükségletét. Az ember sajátosan emberi alapszükségletei a kapcsolódás másokhoz, az értelmes világ és az értékes élet, amelyek együttesen adják az önbecsülés központi szükségletét. Van tehát egy központi emberi (önbecsülés) és egy központi állati (önfenntartás) szükségletünk, és mindkettő alá rendelve három-három alapszükséglet.”
Azonban – mint ahogy korábban már említésre került –, a kultúra válságát éljük, melynek modern világban hatalmas bástyái vannak, úgymint a fogyasztói társadalom vagy az online térbeli elmerülés, elszemélytelenedés. Ezek mind olyan kultúrapótlékok, melyeket halomra veszünk magunkhoz mértéktelenül, de minőségi elvek nélkül, melynek hatására az egész üres marad. Minél több terméket vásárlunk, minél többet eszünk, minél több információt, képet, élményt osztunk meg ismerőseinkkel az interneten, annál kevésbé lesz értéke ezeknek a kultúrahordozóknak, nem tudunk annyit megosztani, annyit megvenni, hogy kielégítsük a számlát, hogy elfeledjük egy kis időre a haláltudatunkat, mert ahogy megvesszük, úgy múlik el azonnal a hatás, ahogy élvezi virtuális énünk az utazást a feltöltött képeken, úgy tűnik el, üresedik ki saját elménkből az utazás valódi emlékeinek képe. Üres marad, eltűnik a kultúra, mely addig óvott minket.
„A rajtunk egyre jobban eluralkodó rossz közérzetet kompenzálva online jelenlétünket még csillogóbbá hazudjuk. Ha már nekünk nincs, legalább az avatarunknak legyen önbecsülése, legalább ő legyen örökkévaló. Idővel fontosabb lesz, hogy a profilunk legyen boldog, mint hogy mi. Ha önazonosságunkat a saját életünkről áttoljuk a virtuális énünkre, azzal a mindennapok valóságától elmenekülve csökkenteni tudjuk a halálszorongást. Azt simán el tudjuk viselni, hogy nekünk csapnivalóan rossz napunk volt, de online önmagunknak aznap is fitten, mosolyogva, menő helyről kell a világ képébe ordítania: szuper életem van, halhatatlan vagyok. Nem baj, hogy én nem érzem halhatatlannak magam, már az is elég, ha másokkal el tudom hitetni. Mivel azonban mások is ezt teszik, mások is önbecsülést blöffölnek maguknak, néhány óra instázás után azt érezzük, hogy mindenki luxus helyeken nyaral, rohadt jól néz ki, és csodaszép párjával felhőtlenül boldog – csupán a mi életünk szar. Mindenki örökkévaló, csak mi nem. Az álomvilágból a valóságba való visszatérések egyre frusztrálóbbak lesznek, ezért újra az álomvilágba zuhanunk, és folytatódik a lefelé tartó spirál. Ahogy az ipari forradalmak és a fogyasztói társadalom megölte a mítoszainkat, megszaggatta a kulturális hálót és megteremtette a depressziót, úgy a digitális forradalom ránk szabadíthatja a hiperdepressziót, a lelki bebábozódást. A depressziós rosszul érzi magát, a hiperdepressziós sehogy sem. A közösségi média halhatatlanságot ígér, de a halál a szerkesztője.”
De mit tehetünk akkor? Erről szól ez a könyv, a kultúra megmentéséről, az egyes kultúraforrások és kultúrahordozók ismertetéséről, megreformálásáról, melyeknek folyamatosan, minden egyes pillanatban meg kellene váltaniuk az embert, minden percet élményekkel kellene megtölteni, hogy az ember sose érezze úgy, hogy elpazarolja életét, hogy az élete kiüresedett, hogy nincsenek benne támaszpontok és lehetőségek, melyeket folyamatosan kiaknázhat, hogy aztán, ha eljön az a bizonyos pillanat, a halál pillanata, büszkén tekinthessen vissza életére azzal a felfogással, hogy ugyan itt a halál, de eddig annyi mindent tettem, hogy egy másodpercnyi időm sem volt gondolni rá. Talán akkor tartalmas az életünk, ha elfelejtünk a halálunkra gondolni.
Érdemes elolvasni a könyvet.
„Ahhoz, hogy megfelelő életet éljünk, helyesen kell idomítani a bennünk lakó állatot, és istenné kell emelnünk a bennünk lakó embert. A középkori ember az állatiságát tagadta le, az újkori az isteni lehetőségét, a posztmodern meg a kettő kudarcától megzavarodva tévelyeg. Lehet, hogy nekünk a kettő harmóniájához kell valahogy elverekedni magunkat. Ne a halálunk napjától féljünk ezért igazán, hanem attól, hogy amíg eljön, addig is minden napunkat élő halottként éljük le. Ne azt a kérdést tegyük fel előbb, hogy mi az életem értelme, hanem azt, hogy mi a halálom értelme. Egyszer eltávozunk, elkerülhetetlenül, addig is keressünk magunknak biztos menedéket, nemes életcélt, közhasznú hazugságot, egyszóval keressünk magunknak kultúrát! Míg a halál el nem áraszt.”
Ha az ember Magyarországon meghallja Vona Gábor nevét, akkor igen nagy eséllyel egy markáns vélemény fogalmazódik meg benne a politikai irányultság függvényében. Ez a könyv azonban már a legelején leszögezi, hogy politikáról egy szó sem fog szólni, és ezt teljes mértékben be is tartja.
A beskatulyázás igen nagy betegsége az emberiségnek. Mindenkinek jobb- vagy baloldalinak kell lennie; a leszólás, az ócsárlás társadalma vagyunk: tíz jó és egy rossz cselekedet után egész biztosan abból az egyetlen utóbbiból fogják felépíteni a személyünkről szóló képet, még, ha az az egy apró-cseprőnek is tűnik a többihez képest. Ha az ember A-t csinált, akkor nem csinálhat B-t anélkül, hogy az igazán nagy kritikusok az „A” miatt már csak azért is lenézően nézzenek B-re.
Márpedig Vona Gábor „Míg a halál el nem áraszt” című könyve olyan mértékben rugaszkodik el az eddigi politikai pályafutásától, attól a én-től, amit felépített magának az évek során, hogy az „A” után inkább nevezhetnénk ezt az írást a görög ábécé valamelyik betűjének, ha az előbbi hasonlatra gondolunk vissza.
A könyv alaptézise egészen a bibliai teremtéstörténetig nyúlik vissza, amely ezáltal választ ad arra, hogy Ádám és Éva miért hagyta el a Paradicsomot, és hogy miért nem térhet oda vissza az ember soha többé. Vona mindezt az éntudat megjelenésére vezeti vissza, melynek folytán rájött az Ember, hogy él, amiből az következett, hogy egyszer meg fog halni. Az éntudattól azonban megszabadulni nem lehet többé (azóta sem sikerült, így ezt az állítást az idő úgy tűnik, igazolja), tehát nem térhetünk vissza az Édenkertbe, ahol még öntudatlanul élhettünk anélkül, hogy saját halálunkon kellett volna rágódnunk.
Az éntudatot tehát a haláltudat megjelenése követte, melyet az ember a mindennapokból kiszakadva egyszerűen képtelen elképzelni, hiszen az élet olyan végtelenszerűnek tűnik, mintha halhatatlanok lennénk. Meghalnak körülöttünk az emberek, barátok, családtagok, de saját halálunk tabuként merül el bennünk, megpróbáljuk elfojtani, még csak gondolni sem gondolunk rá. Vona ezt a paradoxont egyesíti, – a haláltudatot és a halhatatlanság-érzetet –, amely együtt okozza az ember „alapélményét”, a halálszorongást. Szorongunk, hiszen a világ, mely körülvesz minket, millió módon emlékeztet minket arra, hogy nem élünk örökké, meg fogunk halni; a halhatatlanság-érzetünket tehát valamivel mindig ki kell elégíteni, ki kell egyenlíteni a mérleget, mivel az Édenkert nem adhat többé biztonságot: ez lett a kultúra.
Vona a kultúrát is egészen más megfogalmazásban használja. Nem magaskultúráról van szó, nemcsak a szépirodalom, a festészet, a szobrászat vagy a színház tartozik az általa használt „kultúra” szó alá, hanem gyakorlatilag minden, ami behálózza az életünket, ami el képes feledteti velünk a haláltudatot: „a szokásokat, a normákat, a hiedelmeket, a mítoszokat, a társadalmi felépítést, az élet megszervezését”. A kultúra tehát alapszükséglet, amely nélkül az ember képtelen életben maradni, hiszen akkor felemészti a halálszorongás, tehát egyfajta evolúciós kapaszkodónak is tekinthető, melyet Vona szintén kissé más aspektusból fogott meg:
„Ugyanolyan adaptív, túlélést segítő újítás, mint oly sok más az élővilág evolúciója során. Bizonyos tekintetben mégis nagyon különböző. A korábbi evolúciós lépések egy-egy fontos újítást jelentettek az alkalmazkodásban. Az egysejtűhöz képest a többsejtű hatékonyabban tudott igazodni a külvilág eseményeihez, a kétéltű nagyobb mozgástérrel bírt, mint egy hal, a zsiráf könnyebben érte el a magas lombokat, mint más növényevők stb. A kultúra megalkotásával azonban az ember nem csupán jobban és sikeresebben tudott alkalmazkodni a rendelkezésére álló környezethez, hanem át is alakította azt. Az élőlények alkalmazkodnak a világhoz, az ember viszont megváltoztatja. Ez maga a kultúra.”
Ezt a kultúra-hálózatot Vona kultúraforrások és kultúrahordozók segítségével építi fel. A kultúraforrások azok, melyeknek az állatvilágban nem volt előzménye, így:
„A vallás egy vertikális transzcendencia, túlvilágot ígér, és azt mondja: ott és majd. A művészet egy pontba sűrített transzcendencia, azonnali kilépést ígér, és azt mondja: itt és most. A tudomány pedig egy horizontális transzcendencia, későbbi győzelmet ígér, és azt mondja: itt és majd.”
A vallás, a művészet és a tudomány tehát az a három fő kultúraforrás, amelyhez az ember kapaszkodik. A múltban ezt a hármat a kultusz maga alá foglalta, de a történelem során idővel elváltak egymástól, és – sajnos – gyakran egymással versengve, hol egyik, hol másik legyőzetve, felülemelkedve tört utat magának. Jelenünkben a tudomány az, amely a legnagyobb térhódítást végzi, és úgy érezhetjük, hogy a vallás és a művészet háttérbe szorul, hogy nincs is rá szükségünk, azonban ez nincs így. Az azonban egészen valószínű, hogy a kultúraforrások válságát éljük, és amíg nem tudnak megegyezni egymással, amíg nem jönnek rá, hogy mind egyet akarnak, csak más aspektusból, addig nem jutunk túl ezen a válságon. Hiszen a tudomány itt és majd-ja nem elégíti ki az ott és most-ot, előbbihez szükségünk van vallásra, utóbbira pedig művészetre, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal tudjuk elnyomni magunkban a halálszorongást.
A kultúrahordozók ezzel szemben evolúciós előzménnyel rendelkeznek, igaz ezeket az ember igyekezett a saját képére, a saját vágyainak kielégítésére, haláltudatának leplezésére, elfedésére használni. Ilyen „a sport, a szórakozás, a munka, a táplálkozás, a jogrend, a játék, a család”. A kultúrának tehát szükségleteket kell kielégíteni:
„Az ember állati alapszükségletei az anyagcsere, a biztonság és a szaporodás, amelyek együttesen adják az önfenntartás központi szükségletét. Az ember sajátosan emberi alapszükségletei a kapcsolódás másokhoz, az értelmes világ és az értékes élet, amelyek együttesen adják az önbecsülés központi szükségletét. Van tehát egy központi emberi (önbecsülés) és egy központi állati (önfenntartás) szükségletünk, és mindkettő alá rendelve három-három alapszükséglet.”
Azonban – mint ahogy korábban már említésre került –, a kultúra válságát éljük, melynek modern világban hatalmas bástyái vannak, úgymint a fogyasztói társadalom vagy az online térbeli elmerülés, elszemélytelenedés. Ezek mind olyan kultúrapótlékok, melyeket halomra veszünk magunkhoz mértéktelenül, de minőségi elvek nélkül, melynek hatására az egész üres marad. Minél több terméket vásárlunk, minél többet eszünk, minél több információt, képet, élményt osztunk meg ismerőseinkkel az interneten, annál kevésbé lesz értéke ezeknek a kultúrahordozóknak, nem tudunk annyit megosztani, annyit megvenni, hogy kielégítsük a számlát, hogy elfeledjük egy kis időre a haláltudatunkat, mert ahogy megvesszük, úgy múlik el azonnal a hatás, ahogy élvezi virtuális énünk az utazást a feltöltött képeken, úgy tűnik el, üresedik ki saját elménkből az utazás valódi emlékeinek képe. Üres marad, eltűnik a kultúra, mely addig óvott minket.
„A rajtunk egyre jobban eluralkodó rossz közérzetet kompenzálva online jelenlétünket még csillogóbbá hazudjuk. Ha már nekünk nincs, legalább az avatarunknak legyen önbecsülése, legalább ő legyen örökkévaló. Idővel fontosabb lesz, hogy a profilunk legyen boldog, mint hogy mi. Ha önazonosságunkat a saját életünkről áttoljuk a virtuális énünkre, azzal a mindennapok valóságától elmenekülve csökkenteni tudjuk a halálszorongást. Azt simán el tudjuk viselni, hogy nekünk csapnivalóan rossz napunk volt, de online önmagunknak aznap is fitten, mosolyogva, menő helyről kell a világ képébe ordítania: szuper életem van, halhatatlan vagyok. Nem baj, hogy én nem érzem halhatatlannak magam, már az is elég, ha másokkal el tudom hitetni. Mivel azonban mások is ezt teszik, mások is önbecsülést blöffölnek maguknak, néhány óra instázás után azt érezzük, hogy mindenki luxus helyeken nyaral, rohadt jól néz ki, és csodaszép párjával felhőtlenül boldog – csupán a mi életünk szar. Mindenki örökkévaló, csak mi nem. Az álomvilágból a valóságba való visszatérések egyre frusztrálóbbak lesznek, ezért újra az álomvilágba zuhanunk, és folytatódik a lefelé tartó spirál. Ahogy az ipari forradalmak és a fogyasztói társadalom megölte a mítoszainkat, megszaggatta a kulturális hálót és megteremtette a depressziót, úgy a digitális forradalom ránk szabadíthatja a hiperdepressziót, a lelki bebábozódást. A depressziós rosszul érzi magát, a hiperdepressziós sehogy sem. A közösségi média halhatatlanságot ígér, de a halál a szerkesztője.”
De mit tehetünk akkor? Erről szól ez a könyv, a kultúra megmentéséről, az egyes kultúraforrások és kultúrahordozók ismertetéséről, megreformálásáról, melyeknek folyamatosan, minden egyes pillanatban meg kellene váltaniuk az embert, minden percet élményekkel kellene megtölteni, hogy az ember sose érezze úgy, hogy elpazarolja életét, hogy az élete kiüresedett, hogy nincsenek benne támaszpontok és lehetőségek, melyeket folyamatosan kiaknázhat, hogy aztán, ha eljön az a bizonyos pillanat, a halál pillanata, büszkén tekinthessen vissza életére azzal a felfogással, hogy ugyan itt a halál, de eddig annyi mindent tettem, hogy egy másodpercnyi időm sem volt gondolni rá. Talán akkor tartalmas az életünk, ha elfelejtünk a halálunkra gondolni.
Érdemes elolvasni a könyvet.
„Ahhoz, hogy megfelelő életet éljünk, helyesen kell idomítani a bennünk lakó állatot, és istenné kell emelnünk a bennünk lakó embert. A középkori ember az állatiságát tagadta le, az újkori az isteni lehetőségét, a posztmodern meg a kettő kudarcától megzavarodva tévelyeg. Lehet, hogy nekünk a kettő harmóniájához kell valahogy elverekedni magunkat. Ne a halálunk napjától féljünk ezért igazán, hanem attól, hogy amíg eljön, addig is minden napunkat élő halottként éljük le. Ne azt a kérdést tegyük fel előbb, hogy mi az életem értelme, hanem azt, hogy mi a halálom értelme. Egyszer eltávozunk, elkerülhetetlenül, addig is keressünk magunknak biztos menedéket, nemes életcélt, közhasznú hazugságot, egyszóval keressünk magunknak kultúrát! Míg a halál el nem áraszt.”
March 20, 2022
Sok mindenre választ ad Gábornak ez a könyve. Mitől félünk? Miért szorongunk folyamatosan? Miben vagyunk mások, mint az állatok? Honnan és miért alakult ki a kultúránk? Miért vannak vallások? Mire ad valójában választ a tudomány? És miért a művészet az egyetlen nyom, ami a halálunk után fennmarad?
April 10, 2022
Hát, nem hittem volna, hogy valaha a kezembe fogok venni egy Vona Gábor könyvet, sőt, el is olvasom. Nagyon érdekesnek találtam, még úgy is, hogy néhol számomra már erőltetett a halálszorongás direkt belemagyarázása az élet minden, de minden vetületébe.
Vonának kifejezetten olvasmányos a stílusa, de az életemben nem olvastam ilyen repetitív írást. Viszont az utolsó fejezet, ahol a saját érzéseiről ír, vall őszintén, kárpótolt a rengeteg ismétlésért.
Vonának kifejezetten olvasmányos a stílusa, de az életemben nem olvastam ilyen repetitív írást. Viszont az utolsó fejezet, ahol a saját érzéseiről ír, vall őszintén, kárpótolt a rengeteg ismétlésért.
August 12, 2025
[…] A kötet a halálról és az attól való szorongásról szól, én azonban a sorok között nem a haláltudat által megbénított gondolkodót olvastam, hanem sokkal inkább egy örök optimistát, aki még a legnagyobb félelemben is keresi az értelmet és a rendszert. A Szerző hihetetlen alapossággal – bár be kell valljam néhol kissé önismétlő módon – szedi csokorba a halál civilzációban betöltött szerepéről alkotott gondolatait, figyelemreméltó interdiszciplináris módszertannal. A nehéz téma ellenére a szöveg könnyed és olvastatja magát. Stílusban – és sok esetben mélységben is – Hararival egy szinten lehet említeni. Olyan kötet ez, amit az évek alatt minden bizonnyal elő fogok még venni és be fogom szerezni a Szerző további írásait is. […]
A teljes értekezés: https://moly.hu/karcok/2124643
A teljes értekezés: https://moly.hu/karcok/2124643
Displaying 1 - 4 of 4 reviews