Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten. 1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre. Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki? Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?
Új kedvencet avattam. Nagyon szeretem a történelmi regényeket, különösen a magyar vonatkozású M/M történeteket. Sándor es Tamás könyve igazi csemege volt számomra. Nagyon ajánlom!
Amikor először megláttam a könyv borítóját – gyönyörűséges! – és elolvastam a fülszövegét, tudtam, hogy olvasni akarom. Egyetlen dolog tartott vissza és emiatt most nem leszek nagyon szeretve: magyar író. Tudom, tudom, ez olyan sznob meg diszkrimináló hozzáállás, de már annyi magyar LMBTQ íróban csalódtam, hogy már komolyan félve veszek magyar könyvet ebben a témában a kezembe.
Mégis, egyszerűen nem eresztett maga a téma: II világháborúban harcoló katonák, bajtársak, akik aztán többek lesznek a háború után? Magyarországon? Ráadásul van benne némi mágia? Csupa olyan téma, ami külön-külön is megfogna, nem hogy egyetlen egy könyvben.
Épp ezért köszönöm Vic, hogy megkaptam tőled a könyvet. Csodás ajándék.
Azonban, még mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, felszabadultam az írónő blogjára és elolvastam egy novellafüzérét (a két mentősről), mert azért csak kíváncsi voltam a stílusára. Mit ne mondjak meggyőző volt. Ezek után egy kicsit bátrabban vágtam bele a könyvbe.
Ahogy elkezdtem olvasni, abban a pillanatban beszippantott magával a könyv világa. Pedig csak egy katona vallomásával indít, a századosáról és őrmesteréről. És onnantól nem volt megállás. Ahogy megismerkedtünk Sándorral és Tamással, ahogy az emlékeiket átélve az olvasó is belepillanthatott a háború borzalmaiba és a borzalmak mögött rejtőző emberi szeretetbe. Pokoli volt, amit átéltek, mégis Sándor és Tamás végig emberek maradtak. Becsületes emberek.
„(…)Egy szakaszban szolgáltak… Nem gondoltam volna, hogy olyan sokáig bírják majd. A pletykák alapján, amiket hallani lehetett, maga volt a pokol. – Nem mintha bárhol máshol, ahol harcok dúltak, ne lett volna olyan, mint a pokolban – tette hozzá Tamás szinte suttogva.”
Nem tudnék választani, hogy melyik férfit szerettem meg jobban, mert ők így együtt egy egész. Nem tudnám elképzelni őket egymás nélkül. Ahogy segítették egymást mindenben, ahogy igyekeztek ott lenni egymásnak, minden pillanatban – jóban és rosszban.
„(…)Mi a terv? Mit csinálunk akkor? – Én biztos, hogy a Duna közelébe se megyek aznap éjszaka. Leeresztek minden redőnyt, bezárom a macskát, és a szobám rejtekében leszek majd. – Remélem, nincs kifogásod társaság ellen… kiválóan tudok csapatban rettegni…”
A háború utáni, ébredező Magyarország lefestése annyira jól sikerült, hogy időnként a hideg is kirázott – pedig tudjuk, hogy mi történt miután az oroszok bevonultak az országba. Tudjuk, mi minden történt a kommunizmusba, de belelátni, ahogy emberek lelküket eladva önként és dalolva állnak be a sorba, hogy besúgókká, kínzókká és gyilkosokká váljanak, félelmetes volt.
Tamás csodálatos képessége különleges színt vitt a történetbe. Igazából nekem a Tünde vonal és az általa behozott magyarázat annyira nem hiányzott a történetből. Én teljesen kiegyeztem volna azzal, hogy Tamás simán egy látó vérvonalból származik és kész. Nem mondom, hogy rossz volt a magyarázat és mindaz, amit Tünde és a többiek képviselnek, de annyira nem is nyűgözött le. Szerencsére ez nem vont le semmit számomra a könyv élvezeti értékéből.
Sándor és Tamás… a kapcsolatuk lenyűgöző. Ahogy lassan, de biztosan egy párrá válnak és tűzön-vízen, árulókon, kínzásokon, szökésen és bigott apán keresztül kitartanak egymás mellett, az csodálatos. Két katona, két férfi és mégis annyi mindent tudnak tanítani oly sok mindenről.
„– Mi lenne, ha még nem halnánk meg? Mi lenne, ha a változatosság kedvéért kipróbálnánk, milyen egymás mellett élni? Egymásért…”
A könyvben felbukkanó mellékszereplők sokszínűek és egyiküket sem éreztem feleslegesnek a történet szempontjából. Szerettem, ahogy Tamásék és a szomszédban a két kisfiú összebarátkoznak, imádtam Ferdinándot a maga némaságával és még Ferencet is megkedveltem.
„(…)Tamásnak nem tetszett, ahogy Bence az öccsére nézett. Majd meg is szólalt, és összeszidta a kisebbet. – Ne sírj! – dorgálta meg. – A férfiak nem gyengék. Nem sírnak. – Ez nem igaz, Bence – mondta neki halkan Tamás. – A férfiak is sírnak. És nem lesznek tőle kevésbé férfiak. Csak a szívtelenek nem sírnak.”
Tamás utolsó látomása pedig, ami a könyvben megjelenik: egyszerűen imádtam! Már a gondolat is szívmelengető, hogy ott lesznek és az ember tudja, hogy csak úgy juthattak el oda, hogy végig együtt maradtak, egymást támogatva és ami a legfontosabb: senkivel és semmivel sem törődve egymást szeretve. Mindenki ilyen szerelemre vágyik, akár bevallja, akár nem.
Az az egy biztos, hogy S. A. Locryn nagyon jól ír és annyira hitelesen, hogy az ember látja maga előtt az eseményeket. A képzelőereje és a tehetsége is megvan ahhoz, hogy még nagyon sok csodálatos könyvvel ajándékozzon meg minket. Az egyetlen dolog, amire oda kell figyelnie, hogy jó pár felesleges névelő, elütés és betűlehagyás maradt a történetben. Ezen egy jó lektor sokat tudna segíteni. Ezek a hibák nem voltak olyan súlyosak, mégis időnként kizökkentettek a történetből és ilyenkor bizony bosszúsan hümmögtem egy sort. Mindenesetre engem meggyőzött ez a könyv és mostantól oda fogok figyelni az írónőre.
Azonban van egy kérdés, ami nem hagy nyugodni azóta, hogy letettem a könyvet: Mi lett Jurival? Egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy a végén nem volt ott, különösen azután, amit Tünde mutatott Tamásnak. Remélem előbb-utóbb erre is kapunk majd valamilyen választ. Talán a két meglévő kiegészítő novella mellé kerül egy harmadik, amiben kiderül, hogy mi is történt Karcsival, Jurival és a többiekkel?
Történelmi romantikus regények nem igazán az én asztalom, de gondoltam adok a könyvnek egy esélyt, hiszen bár a második világháború utáni időben játszódik, mégis csak két férfi szerelmét írja le. Könnyen sikerült emélyednem a történetben és a karakterek is érdekesek voltak. Új volt számomra a 48/49-es Budapestről olvasni, de tetszett minden ahogy az író bemutatta az akkori várost és az életet. Úgy éreztem ott vagyok a szereplőkkel együtt, és velük együtt élem át a történetet - ami néha fájdalmas volt.
Sándor és Tamás története nagyon tetszett, és az a kis mágikus jövőbe látás szál is izgalmas volt. Tamás minden erején felül is, de próbálta megvédeni Sándort a fádjalmaktól és a haláltól is. A háborús visszamlékezések nagyon jók voltak, szerettem belelátni a múltjukba, hogyan is kerültek ilyen közel egymáshoz.
A találkozásuk, azután mikor azt hitték elvesztették a másikat a háborúban, igazán jó volt. Újra látni valakit akiről azt hitted már elvesztetted, és minden tőled telhetőt megtenni azért hogy életben maradjon? Imádtam! Sándor felajánlotta mindenét, még azt a keveset is ami neki volt, hogy megossza Tamással. Nagyon tetszett ahogy ők ketten együtt éltek és egyre jobban újra barátok, majd több lett belőlük. Tamás látomásai érdekesek voltak és nagyon kíváncsi voltam végül hogy módosít a látottakon, és ki kerül ki élve és halva a történetből.
Emil/Ferenc egy jó mellékszereplő volt, jól egyengette főszereplőink útját és segítette őket mindenben amiben tudott.
Izgalmas, néhol fájdalmas, néhol igazán mély romantikus történet ez a könyv. Az írásmóddal néha voltak bajaim, nem volt mindig tiszta kinek a fejében vagyunk éppen, épp ezért az elején sokáig tartott mire tisztáztam magamban hogy melyikőjük Sándor és melyikőjük Tamás.
Kicsit több mint lókét hónapnyi eseményt foglal magában, Karácsony napjától március elejéig. Tetszett az élet amit maguknak kialakítottak, de a folytonos félelem amiben éltek már néha engem is kikészített. Féltem értük helyettük is, amikor Tamás gondolkodás nélkül kilépett az utcára vagy bevásárolni ment, holott nem voltak iratai. Szóval igen, a székem szélén ülve és körmöt rágva olvastam a történéseket, és csak remélni tudtam egy szép és igazságos befejezésben.
A történet lezárása igazán szép volt. Nem hajtottak fejet senki előtt sem és csakis arra koncentráltak, hogy nekik jó legyen, ők boldogok legyenek, nem számít a többi ember vagy épp a megmaradt család mit gondol.
Igazán érdekes és szerethető könyv volt, sokáig foglalkoztatott, hogy hány évesek a szereplőink, és ezt csak a könyv legvégén tudtuk meg (38-40). Tetszett a lezárás is, és összességében minden szerettem ebben a könyvben. Tamás látomásai igazán sokat dobtak a történeten.
Meglepett nagyon amikor elkezdtem olvasni és kiderült, hogy az egyik szereplőnek látomásai vannak. Így Gyufalángban megtaláltam mindent, ami egy jó történethez szükséges, két elszánt főszereplő, kiváló mellék szereplők (idegesítő minden-lébe kanál szomszédok, jó cimborák, hátborzongató, de segítőkész felsőbb hatalom) és egy icipici extra, Magyarország egyik sötétebb korszakában.
Továbbá a történt jól tükrözi az akkori emberek gondolkodásmódját, a háborús és az azutáni állapotokat. A két főszereplő visszaemlékezéseiben ugyanis betekintést ejthetünk a két főszereplő által átélt/elszenvedett eseményekre is.
Akik szeretik a történelmi korszakban játszódó romantikus regényeket, egy kis varázslat megspékelve, annak csak ajánlani tudom. ^^