Ez a szerelem és a halál könyve: Szabó T. Anna harmadik novelláskötetében testről és lélekről, sóvárgásról és rajongásról, örömről és hiányról beszél, az emberben lakó gyönyörű és iszonyú erőkről, arról, hogyan engedjük el vagy zabolázzuk meg a vágyainkat. A legjobban az érdekli, hogyan működik jól megkomponált életünk mélyén az ösztönvilág, hogy civilizálható-e a szenvedély, és lehet-e, érdemes-e másképpen szeretni, mint életre-halálra. A kötetben a vad felfokozottság és a túlvilági szenvedély hangjai vegyülnek a józan hétköznapok közeledési kísérleteinek szólamába, váltja egymást múlt és jelen, valóságos és képtelen. A történetek hullámzása, intenzitása és lecsendesedő pillanatai úgy hatnak ránk, mintha zenét hallgatnánk. A Szabadulógyakorlat olyan titkokat tár fel az identitásról és a kapcsolatokról, amelyeket - bár talán még nem vettük észre - minden ember ismer.
1972 június negyedikén született Kolozsváron, 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte. 1991-ben Budapesten Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-angol szakos hallgatója, 1997-ben szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Tagja, majd később néhány félévig tanára az Eötvös József Collegiumnak. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi és havilapban publikál verseket, esszéket, rövidprózát. Első kötete 1995-ben jelent meg a Belvárosi Könyvkiadónál, amit még három kötet követett a Magvető Könyvkiadónál (Nehézkedés 1998, Fény 2002, Rögzített mozgás 2004). Író, műfordító (többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait fordította), tanári és szerkesztői munkát végzett a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír. Verseit angolra, németre, franciára, hollandra, szlovákra, oroszra, bolgárra és románra is lefordították. Jelenleg Elhagy című ötödik kötetén dolgozik.
Díjai: Petőfi-díj (1996), Soros-ösztöndíj (1997), Déry-díj (2000), Móricz Zsigmond ösztöndíj (2001), József Attila díj (2002), Vackor-díj (2003), Kavics-díj (2003), Zelk Zoltán díj (2004), Arany János ösztöndíj (2005), a Tokaji Írótábor díja (2005) Babits Mihály műfordítói ösztöndíj (2006)
Próbálom a benyomásaimat körülírni. Szóval. Képzeljük el, hogy egy buszon ülsz. Leül melléd valaki, egy olyasfajta ismerős, akit szoktál ugyan látni a környéken, de eddig legfeljebb ha biccentettetek egymásnak. Azt veszed észre, hogy ez a valaki mintha keresné veled a szemkontaktust. És amikor elkapja a tekinteted, beszélni kezd. Három mondat után már az érzéseinél tart, kitárulkozik, olyan dolgokat oszt meg veled, amire az ember egyszerűen nincs felkészülve. Te pedig hallgatod, de közben feszengsz. Egyre kényelmetlenebbül érzed magad. Ám közben meg tudod, hogy ez nem szép dolog. Sőt, arra gondolsz, a világ biztosan jobb hely lenne, ha mindenki ilyen nyíltan tudna odatárulkozni embertársainak, akár a buszon is, miért ne. Szóval szimpatikus ez a valaki, becsülendő a bátorsága, az őszintesége. De ettől még nem feszengsz kevésbé. Ettől még nem érzed kevésbé csapdában magad. Bele vagy kényszerítve a passzív hallgatóság szerepébe, te vagy az, aki hallgat és bólogat, miközben tudja, neki nem osztottak lapot. A kitárulkozás befogadója, sima érkezési oldal, ez a te dolgod az egyenletben. És közben arra gondolsz, hogy basszus, milyen kár, hogy nem késtem le ezt a buszt. Akkor most nyugodtan olvashatnék.
Nem olvastam végig. Vannak benne hibátlan novellák, felemelők, keserédesek, fájdalmasan emberiek. De vannak benne bénácskák és egyenesen rosszak is. Meg olyanok, amiktől zsigerileg viszolyogtam. De büszke voltam amikor felismertem a Halál Velencébent, Sz. Júliát, Ágnes asszonyt. Mindig szerettem az utalásokat, milyen ötletes az írónő, ejha! De a virágom, virágomnál (Visszafogott) kezdtem émelyegni, kezdett jelezni a testem, hogy ez a lelkivilágom ellen való. Adtam azonban esélyt neki tovább, de sose volt kedvemre való a panaszáradat, a sötét, gonosz, véres babonaság és boszorkányság meg pláne nem. Nekem a határ azt hiszem Nádas rémtörténeteinél volt, annál tovább nem mennék. Nem lehet könnyű ilyen sztorikkal a fejedben/lelkedben az élet.
Nagyon tetszett viszont a Szabadulógyakorlat, a Mangó, a Tengerpart, alkonyatkor - ez utóbbiban a fiatalság, szépség, a kibontakozó férfiasság energiái, a "vámpírkodás", a képzelet és az érzékek élénk működése, a másik ember jeleiből való olvasás, az utalás a Halál Velencében Tadziojára - ahh, számomra tökéletes volt, erre szeretnék emlékezni az írónőből.
Ez egy nagyszerű könyv, mely számomra arról szól, kinek milyen hárítómechanizmusai vannak arra, hogy ne kelljen szembenéznie az életével, vagy azzal, hogy az élete elakadt. Én több fejezetet olvastam el egyszerre, nem novelláskönyvként, hanem inkább regényként kezeltem, gondolom, így más a hangulata, mint novelláskötetként. Az egyik novella a Textúra című előadás egyik eleme, ezt ma fogjuk megnézni, nagyon érdekel, milyen lesz majd úgy hallgatni a szöveget. Magát a művet minden nőnek kötelezővé tenném, nagyon építő, elgondolkodtató és megrázó alkotás.