Két eltűnés, egy jelenidőben, egy 25 évvel ezelőtt. Naná, hogy összefüggenek. Két nyomozó, Louise és Camilla - igaz, utóbbi valójában újságíró, előbbi meg szabadságon van, de a nyomozó ugye a szabadsága alatt is nyomozó. Például nem megkérdezi, hogy „Drágám, hol van a tej?”, hanem KIDERÍTI. Mindez egyetlen regényben, ami tökéletes illusztrációja annak, miben is különbözik a skandináv krimi a hagyományos krimiktől. Nem, nem a hideg meg az alkohol miatt. (Maigret amúgy is többet iszik, mint az északi detektívek zöme.) Hanem mert amíg az általában vett krimi esetén a bűncselekmény megfejtéséhez szükséges jelek a külvilágban vannak, addig a skandináv krimi esetén magukban a szereplőkben – a múltjukban, a motivációikban, lelkük sötét zugaiban, rövid láncra verve. A szereplők közül egyik persze maga az elkövető, de ez olyan triviális, hogy szót sem érdemes ejteni róla. Fontosabb, hogy közéjük tartoznak a nyomozók is – mert igen, az ő lelkükben rejtőző titkok, az ő problémáik is aktívan befolyásolják az események alakulását. Az, hogy Camilla kamasz fia apa lesz, Louise pedig párkapcsolati válságban van, éppolyan fontos, mint hogy X.Y. hol volt június 18-án éjjel fél egykor. Az pedig, hogy ebben a konkrét esetben az első számú gyanúsított Louise öccse, Mikkel, kifejezetten kulcsmomentum, ami érdekfeszítő (bár talán nem kellőképpen kivesézett) morális kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy ha a potenciális elkövető a saját tesónk, akkor lehetséges-e egyáltalán egyszerre jó testvérnek és jó nyomozónak lenni.
A bűncselekményhez való hozzáállás különbsége leginkább ott mutatkozik meg, amikor Blædel a párhuzamos visszatekintő fejezetek eszközéhez nyúl, fiktív jelenetek sorában mutatva meg, mi is történt 1995 szörnyű nyarán. Ez a hagyományos krimi felől nézve egész egyszerűen szentségtörés – nincs ugyanis helye olyan síknak a szövegben, amit a detektív nem lát, vele ellentétben az olvasó meg igen. Ezt a zsáner törvényei tiltják – itt a skandináv krimi egyértelműen a szépirodalom vizein kalózkodik. Ugyanakkor ez valahol törvényszerűen következik a tárgyalt műfaj alapvetéséből – abból, hogy a rejtvény itt nem logikai kategória, hanem lélektani (esetleg társadalomszociológiai). És hát ebből következik az is, ami miatt ezek a címekre gyakran azt találjuk mondani, hogy „jó könyv, nem jó krimi” (és ez bizony nem a legrosszabbik eset). Mert ugyan a nyomozói munka folyamata (a krimik alapszabályainak megfelelően) kifejezetten hitelesen van odatéve, maga a megfejtés sokszor nem a detektívek érdemének tűnik, inkább csak olyan, mintha egy idő után a rejtvény az átélt stressz hatására annyira kifáradna, hogy megoldja saját magát.
(Azért még mindig nem értem pontosan, mi abban a pláne, hogy egy sorozatot a tizedik résszel akarnak bevezetni a magyar piacra. Igaz, hogy a maga az ügy valóban olvasható önállóan is, de azért Louise-nak és Camillának is az előtörténete bővelkedik eseményekben, amelyeket ez a kötet nemes egyszerűséggel elspoilerez – ez nem sok jót ígér az esetleges eljövendő kiadások szempontjából.)