Rosszfiúk világforradalma

by Pál Hatos

A ​"dicsőséges 133 nap” a mai negyveneseknek még magolandó tananyag volt, de 1990 után mindenki elfelejtette. A proletárdiktatúra emléke azonban nem hullott ki teljesen az emlékezetből. Bár az állami szintre emelt terror igazából anarchiába fúlt, a vörös-, majd a rákövetkező fehérterror gyilkosságainak emléke azóta is kísérti és mélységesen megosztja a magyar társadalmat.

Az elátkozott köztársaság című nagy sikerű kötete után Hatos Pál ezúttal arra vállalkozik, hogy mítoszokon innen és túl mutassa be 1919 tavaszának és nyarának lázas időszakát. Miért és kiket hódított meg a kommunizmus a háborúvesztés utáni hónapokban? Miért írt Tóth Árpád ódát a Vörös Istenhez, s mennyi pénzt vett fel az ellenforradalom későbbi prófétája, Szabó Dezső a kommunista rendszer végóráiban? Puccs volt vagy forradalom, ami 1919. március 21-én történt? Mit jelentett a magyar társadalom bolsevizálódása? Ideológia volt vagy utópia, netán messiásváró vallási mozgalom esetleg a háború utáni éhségtől és nyomortól gyötört társadalom hiányállapotának kifejeződése?

A Tanácsköztársaság korából szóló forrásaink arról tanúskodnak, hogy a proletárdiktatúra minden volt, csak nem monolit hatalmi rendszer. Marx híres megállapítása szerint minden történelmi esemény kétszer fordul elő a történelemben, egyszer tragédia, másodszor komédia formájában. A kommunizmus magyarországi történetével máshogy történt, a rövid véres, mégis komikus első felvonást harminc évvel később követte a nagy tragédia.

280 pages, Hardcover

Published January 1, 2020

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Azt gondolom, a Tanácsköztársaság időszaka, meg úgy egyáltalán: a komplett 1918-20-as történelmi idő tökéletes példa arra, milyen katasztrofális következményekkel jár az általános társadalmi szolidaritáshiány egy nemzet sorsára nézve. Az első világháború vége az összeomlást és a totális káoszt hozta magával. A háború éhséget és szegénységet szült, a vereség ténye és a nemzetiségek elszakadása pedig demoralizáló hatással volt a lakosságra. (Hogy a pusztító spanyolnátha-járványról ne is beszéljünk.) Sok oka volt annak, hogy akkoriban valaki bitang rosszul érezze magát, és hát ősi népnemzeti szokás szerint ilyenkor bizony elindul a bűnbakképzés. A paraszt megvetette a városit, amiért az ő verítékén élősködne, a városi lenézte a parasztot, és gyűlölte, amiért szalonnázgat, míg az ő gyerekei éheznek. A munkás fenekedett a gyárosra, a zsellér meg a birtokosra, amiért kisemmizik, a gyáros meg a birtokos pedig rettegett a munkástól és a zsellértől, aki a világháborúban alaposan megtanulta, hogy erőszakkal a legtöbb probléma eredményesen kezelhető. (Ha megfelelő intenzitású az erőszak. És akad a padláson a széna alatt holmi frontról mentett lőfegyver, alaposan bezsírozva.) Empátia, nos, az mutatóba sem maradt. A szomszédok gyanakodva lesték egymást, ami pedig a másik falut illeti... hát, a másik faluból inkább ne is tolja ide senki az orrát, mert lesz kapsz. Az olaszok ezt nevezték „campanilismo”-nak: mindenkinek csak addig tartott a hazája, amíg a harangtoronyból ellátott. Az, hogy az ország túlfelén min mennek keresztül a nemzettársak, alig érdekelt bárkit is. A forrongó düh vezette azok kezét, akik megölték Tisza Istvánt, és ezt a forrongó dühöt szegény Károlyi sem tudta kezelni, egyfelől némi tehetséghiány miatt, másfelől pedig azért, mert a semmiből ő se tudott élelmet vagy szenet csinálni, így pedig nehéz lecsendesíteni az elégedetlenkedőket*. Bezzeg a kommunisták! Ők nem bizonytalankodtak! Kun Béla határozott tervekkel a tarsolyában kopogtatott az ajtón. Nem aprózta el: ő az egész létezést tervezte átalakítani, a népből, mint felhevített fémből kalapálva ki a vágyott Új Világot.

A zűrzavart és a széthullást nem a kommunisták csinálták – ők csak meglovagolták azt. Azoknak az energiáját, akik a „régi világ” kisemmizettjeinek érezték magukat. Amikor hatalomba kerültek, általános volt a vélemény, hogy más út nincs, csak ők, mert ők „legalább tudnak kormányozni”. Lelkesen köszöntötte őket a református egyház zöme, az intelligencia és a művészet krémje, sőt, még az olyan későbbi nagymagyarok is, mint amilyen mondjuk Szabó Dezső**. A friss húsok, ha mást nem is, lendületet mindenképpen hoztak a politikába, és meglehet, akkoriban ezt várta a nép: hogy lendületben legyen az ország. Az meg, hogy merre tartunk, másodlagos. Csak menjünk tempósan, peckesen. Különben a népbiztosoknak voltak előremutató ötletei is (a sok marhaság mellett, persze): a gyermekszegénység felszámolásában vagy a nők egyenjogúsításában fel tudtak mutatni eredményeket (bár utóbbiban inkább csak papíron), és hát azt is meg kell adni, ők legalább összekapták a szétzüllött hadsereget. Csak az a fránya hübrisz. Az a karcolhatatlan hit, hogy nekik mindig igazuk van, egyszerűen azért, mert ez a történelmi szükségszerűség. És hogy ezért az igazságért bizony nem kár pár emberélet. Amúgy is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az igazi különbség politikai erők között nem az, hogy balról vagy jobbról igyekeznek a hatalom magasába, hanem az, ahogy az ellenvéleményre reagálnak. Nem bal vagy jobb, hanem nyitott vagy zárt, ez a kérdés. És hát a Tanácsköztársaság bizony nem jól tűrte a kritikát, finoman szólva. A Lenin-fiúk nagyon átérezték, hogy ők a proletariátus ökle, ami ott csattan, ahol csattanni kell: a feketéző paraszton, a ludovikás hadapródon, a szabadkőműveseken (érdekes, a jobb és a baloldalnak is első dolga szokott lenni, hogy a szabadkőművesekbe beleszáll), sőt, akár még az elégedetlenkedő proletárokon is. (Itt most elképzelek egy saját öklével saját arcát püfölő proletariátust – furcsa látvány.) Csak hát aki folyton üt, az előbb-utóbb összeakad azzal, aki nála is erősebb. A Tanácsköztársaság esetében pedig ez igen gyorsan, 133 nap múlva bekövetkezett. És akik leváltották, azoknak is megvolt a maguk büntető ökle, a különítményesek. És hát ők se nagyon tépelődtek, hogy akit agyonvernek, az vajon megérdemelte-e a sorsát.


(Pogány József népbiztos valamit nagyon el akar mondani ott az asztalon.)

A Tanácsköztársaságért nem kár, de sajnos a bukás sok mindenkit magával rántott. Például a zsidóságot, aki a népbiztosok között fellelhető izraeliták miatt testületileg volt kénytelen megfizetni. De magával rántotta a szociáldemokráciát is, akik ügyetlenül taktikáztak, és egyfajta társutasként vettek részt az eseményekben. Hülye kisöccsük, a kommunizmus rendelkezésére bocsátották szervezeti felépítményüket, ami nélkül Kun Béláék aligha rendezkedhettek volna be nemhogy 133 napra, de egy hétre sem. Ezzel pedig gyakorlatilag végtelen időre muníciót szolgáltattak a jobboldalnak, hogy mindenkit, aki a gazdasági egyenlőség mellett szót emel, élből lekomcsizzanak. (Mondjuk elképzelhető, hogy a legtöbben enélkül is ugyanígy komcsiznának. Hisz mibe is kerül az – semmibe. Nyugodtan ide lehet hozni egy kommunista állam virtigli marxista egyetemét, és akinek ez nem tetszik, azt lehet rá mondani, hogy kommunista. Mert nem szakad le az ég.)

Nagyszerű munka, Hatos előző monográfiájával együtt érdemes arra, hogy a magyar történelemtudomány Best Of válogatásalbumára kerüljön. Az egy dolog, hogy minden részletre kiterjedően veszi végig ezt a sűrű, gyakran nehezen szétszálazható témát – de mindezt ráadásul olyan élményszerű prózában teszi, olyan tündéri iróniával, hogy az ember néha nem is szaktudományban, hanem telivér szépirodalomban érzi magát. Élmény volt olvasni.

* Meg kell említenünk az Antant kevéssé áldásos tevékenységét is, akik nem igazán segítették elő a köztársaság fennmaradását. Ez elsősorban a franciáknak tudható be, akik kialakították a maguk kelet-közép-európai stratégiai tervét, amiben a magyaroknak nem jutott hely, legfeljebb annyi lett volna a feladatuk, hogy rábólintanak mindenre, amit a románok vagy a csehszlovákok rájuk kényszerítenek. Az Antant elképzeléseivel Károlyi sem tudott kiegyezni, Kun Béláék pedig egyenesen fegyverrel szálltak szembe mind a csehszlovákokkal (sikerrel), mind a románokkal (ennek csúfos kudarc lett a vége). Ezzel szemben Horthy vérbeli pragmatistaként elfogadta az országvesztés gondolatát, mert ez volt az ára, hogy hatalomba kerülhessen. Ami véleményem szerint racionális döntés volt részéről – de ennek fényében minimum ironikus azt látni, hogy a jobboldal mennyire kisajátította magának a Trianon-fájdalmat, és milyen elánnal igyekszik a baloldalra ráverni az egész balhét.
** És ne feledkezzünk arról sem, hogy a Vörös Hadsereg tisztikara is csupa olyan emberből állt, akik később Horthy hadseregében csináltak maguknak karriert. Ők úgy döntöttek, hogy ha vörös lobogó, ha nemzetiszín zászló lobog felettük, nekik a hont kell menteni. Mindeközben pedig a „szegedi gondolat” nagymagyar hívei a hasukat süttették és konspiráltak azokkal, akik épp az ország megcsonkításán ügyködtek.

[Máté · Rating 4 out of 5]

Izgalmas és komoly munka, de a szöveg felépítése nekem nehézkes volt. A nagyon hosszú, elkalandozó bekezdésekben a lényeges gondolatok gyakran elbújnak. Emiatt számomra kevésbé volt élvezetes, mint a szerző más művei.

[Tóth Szilárd · Rating 4 out of 5]

Elég jó könyv, a Tanácsköztársaság-sztori lényegét meg lehet belőle érteni. Az az egy baj van vele, hogy helyenként nem elég 'hard' (értsd: nem elég adatgazdag). Van benne egy csomó totál esszéisztikus rész.

[Tamás Szajkó · Rating 5 out of 5]

Ajándékba vettem, szóval nagyon kellett sietnem a könyv elolvasásával, így az utolsó 300 oldalt egyhuzamban olvastam el, és kifejezetten kellemes szájízzel álltam fel fél2-kor az asztaltól.

Igazából a könyv pont ugyanazt adta, amit "Az elátkozott köztársaság", de ezúttal a tanácsköztársaság kalandjairól kaptunk egy rendkívül részletes, modern nézőpontból bemutatott képet. Úgy tűnik, hogy a szerző hallgatott az előző review-mra, mert ezúttal nem harapta el a történet végét, hanem alaposan feldolgozta a Vörös Hadsereg hadműveleteit és az egyre inkább összeomló kül- és belpolitikai helyzetet, sőt párhuzamosan még a Szegeden lébecoló ellenforradalom sajátos mikrokozmoszát is bemutatja.

Lelkesen várom a harmadik részt, kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy a következő kötet pontosan mekkora történelemdarabkát akar majd feldolgozni, ha tippelnem kéne, akkor a tanácsköztársaság bukásától Trianonig tartó szelet fog érkezni.

[Daniel Tubik · Rating 5 out of 5]

Kituno